Fekete J. József

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

IMÁDSÁGOS KOLOSTOR

 

 

 

 

 

 

 

(KÖNYV AZ OLVASÁSRÓL)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

“A magány azoknak a szeretője, akik ezen a szeretőn keresztül élik csak ki egyéniségüket, akik csak ezen a szeretőn keresztül tudják megölelni a mindent, amiben benne van ember, igazság, jog és boldogság.”

(Fehér Ferenc)

 

 

 

 

“A könyv az emberi érintkezés alapvető formáinak egyike."

                                              (Vincent Šabík)

 



Az olvasás történetéről (I.)

 

“Az irodalomtörténetnek nem a szerzők élettörténetét kellene megírnia, nem is a pályájuk vagy a műveik sorsát, hanem az irodalmat alkotó vagy olvasó Szellem történetét. Egy ilyen irodalomtörténet egyetlen szerző említése nélkül megírható.”

(Paul Valéry)

 

         Miként az írás tudományának, mesterségének és művészetének van története, úgy az olvasás dialektikája is kutatható. Az irodalomtörténet keretében az olvasástörténetet számos tudós vizsgálja, főként az angol, a német és a francia nyelvterületen. Miként J. L. Borges állítja, hogy a világtörténelem bizonyára nem egyéb, mint néhány metafora története, úgy az olvasás történetének kutatói is hajlamosak a szélsőséges meghatározásokra. Náluk az olvasás kulturális eszméje, a könyv a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik.

         Éppen a világmegértés és az olvasás történetének állomásai közötti kapcsolat feltárása az, ami ezeket a kutatásokat izgalmassá teszi a téma egyik legutóbbi összegzője, Radnóti Sándor A piknik című tanulmányának első részében. Noha a posztmodernek, a dekonstrukciós, a hermeneutikus, a posztstrukturalista elméletek hívei és nagy gurui azt állítják, hogy “…az olvasónak nincs története, életrajza vagy lelki alkata, az olvasó pusztán az a valaki, aki egybegyűjti mindazon nyomokat, amelyből az írás összeáll[1], Radnóti kész olvasótipológiát állít fel tanulmányában.

         Az imént idézett Barthes ebben a tipológiában a zseniális olvasó megtestesítője Walter Benjaminnal, Harold Bloommal és Umberto Ecoval egyetemben. Ehhez a csoporthoz azok tartoznak, akik a szövegek mellett a “világ” olvasói is, fő tevékenységük a kreatív és reflektált olvasás, “a szüntelenül felnyitó és bezáró, minden tradicionális konszenzust dekonstruáló olvasatok előállítása”.

         Amíg a zseniális olvasó úgy olvassa a könyvet, mint a világot és úgy a világot, mint a könyvet, addig a másik csoport, a reziduális olvasó egymással szembeállítja a világot és a könyvet. A könyvember eme régebbi típusának megtestesítője Szerb Antal volt. A szerző harmadikként a művelt polgárolvasó eltűnő típusát említi, a Bildungsbürgert, élén Jean Paullal és az esszéíró Thomas Mannal.

         Az átlagolvasó ránk, illetve felénk is érvényes típusát, az osztott figyelmű olvasót azonban nem Radnóti Sándor emelte a köztudatba, hanem Borges, a harmincas években. Az irodalmi állapotok hatásának tudta be az osztott figyelmű, szórakozott olvasást, ami inkább olvasói paradigmaváltás következményének tűnik, mint az írói tevékenység gyökeres átalakulásáénak. Borges ugyanis a nemzeti irodalom szegényes állapotáról és vonzerejének hiányáról szól, s ezek folyományaként értékeli azt, hogy az olvasó inkább formai bravúrt keres az alkotásokban, a stílus babonájától fertőzve nem az irodalmi mű hatását élvezi, hanem egy-egy jelző vagy metafora, szépen csengő rím felett lelkendezik.

         Ha Cervantes idejében is így olvastak volna, a Don Quijote soha nem került volna be az örökbecsű művek közé, hiszen Cervantest kevésbé érdekelte regényének stílusa, mint hőseinek lélekrajza. S a mű nem bukott meg néhány lapos jelzőn vagy elvarratlan gondolatszálon, hiszen számtalan fordításban, rövidítésben, gondatlan gondozásban is képes kifejteni a hatását. S megtörténhet, hogy a stílus babonájában szenvedő olvasók nem egy remekműtől fosztották meg a másként olvasókat – folytathatnánk Borges tépelődését.

         “Már terjedőben van a néma olvasás – írja ugyancsak ő 1932-ben –, s ez biztató jel. Már van, aki szemmel olvas verset. Ettől a rejtett képességtől bizony még hosszú az út a tisztán ideografikus írásig – amely nem hangokat, hanem közvetlenül élményeket ad át –, ám e távolság sosem nyúlhat oly hosszúra, mint maga a jövő."

 


 

Az olvasás történetéről (II.)

 

“Szokásos értelemben nem létezik általánosérvényű olvasás. Az olvasás szabad művelet. Senki sem írhatja elő nekem, hogy miként és mit olvassak.”

(Novalis)

        

         Alapvető művelődéstörténeti ismereteink szerint a könyv az emberi érintkezés alapvető formáinak egyike. Ez azonban nem mindig volt így, és nagyon valószínű, hogy a könyv és vele az olvasás nem lesz az idők végezetéig az emberi tudást magába sűrítő eszközök legfontosabbika.

         Számunkra még furcsa, hogy a tizennyolcadik század végén a német koraromantika jelentős alkotója, Novalis arról értekezik, hogy bizonyára a könyvek léptek a hagyomány helyébe, s ugyanígy Nietzsche is erre a változásra figyelhetett fel, amikor baseli előadásában a klasszikus görög irodalom eszményi érzéki és receptív jellegét hangsúlyozza a könyvekkel szemben, hiszen az előző nem az írás közvetítésével fejtette ki a hatását, hanem közvetlenül hatott a pillanatnyi hallgatóra és nézőre. Az írás, vele az olvasás és végül a könyv megjelenése tehát olyan dramatikus változást hozott az emberiség életében, kultúrájában, és mára már bátran mondhatjuk: civilizációjában, amelynek hatását be sem látjuk, hacsak nem kutatunk a múltban.

         Novalisnak a mottóban idézett gondolata elsőként nem az arra vonatkozó jogot hitelesíti, hogy az ember szabadon megválaszthatja, mit olvasson, hanem azt, hogy hogyan olvasson. “Az olvasás mint a könyvhöz való viszonyulás természetes megnyilvánulása többet jelent a szövegek egyszerű elolvasásánál” –  szögezte le Vincent Šabík, szlovák marxista irodalomtudós Ján Števček a Kísérlet az olvasási módok tipologizálására című tanulmányának ismeretében. Az olvasásnak tehát vannak módjai, amelyek azonban nem csupán egyénenként változnak, hanem koronként is különböznek. Radnóti Sándor A piknik (I) című tanulmányában[2] az olvasáskutatás korábbi és mai eredményeinek összegzésére is kitér. A következőkben az ő munkája alapján mutatunk rá néhány, a gondolkodás, a megismerés és maga a lét szempontjából fontos pillanatra, amelyek döntő változást hoztak a hagyomány, a könyv, az olvasás folyamatosságában.

         Elsőként magának az olvasáskultúrának a kialakulását kell említeni, ami az ötödik században kezdődött és az alexandriai kultúrában lombosodott ki. Történelmi fordulópont a felolvasásról a néma olvasásra való áttérés a kilencedik és a tizennegyedik század között, amiről oly drámaian tudósított Szent Ágoston a Vallomások hatodik könyvében a némán olvasó és olvasmányán eltöprengő Szent Ambrus kapcsán. “Az orálisról a vizuális olvasási módra való áttérés nem pusztán technikai vagy modális különbség, hanem a szó legszorosabb értelmében világokat nyit meg (vagy világok megnyílása kényszeríti ki). A szerzetesi kultúráról a skolasztikus kultúrára való áttérés, de a kultúra laicizálódásának lehetősége is, valamint a magánélet, az erotika, a spiritualitás, az intimitás új dimenziói, az ironikus, illetve cinikus, de éppannyira a rajongó látásmód megnövekedett esélyei, a kifejezés, a tévelygés, az elhajlás új szabadságfoka, az új irodalmi műfajok és régiek megváltozott recepciója mind összefüggnek a néma olvasással” – írja tanulmányában Radnóti Sándor.

         Újabb szakasza az olvasás történetének az olvasóközönség extenzívvé válása a tizennyolcadik és a tizenkilencedik században, mifolytán a szerző és az olvasó közötti közvetlen szálak megszakadnak és megszületik az ismeretlen olvasó. Valahol ez idő tájt újabb fordulat állt be az olvasási szokások terén: a kevés könyv ismételt, intenzív olvasásáról az extenzív olvasásra való áttérés, ami során a hagyomány helyébe lépett könyv hagyományát kezdte kiszorítani a könyv újdonsága.

         Akad kutató, aki az olvasás domesztikálásáról beszél, megkülönböztetvén a “vad” (naiv és spontán), a “hasznos” (morálisan tanító), és a “civil” (társadalmi identitást adó, tehát civilizáló) olvasást, megint más a jelen kort már a hermeneutikus, az értelmezés tudományára alapuló olvasás korszakának tartja, “amely megsemmisíti az olvasmány prestabilizált igazságtartalmát, többjelentésűvé teszi és létrehozza a könyv és a világ inkonvertibilitását”.

         Végül, a témát talán nem lezárandó, hadd idézzem Ivan Sollt, a madisoni University of Wisconsin filozófiaprofesszorát a világot könyvként és a könyvet világként olvasók közötti dilemma egyszerű lerendezéséről: “Elismerem, bizonyos szempontból a világ olyan, mint egy könyv, más szempontból nézve azonban szembetűnően más.”


 

az olvasás történetéről (iii.)

 

“...abból... hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket, még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk."

                                  (Plutarkhosz)

 

         Ha abból a tételből indulunk ki, hogy a műélvezet tulajdonképpen a beszéd születését játsza le újra, vagyis egy nyelvi folyamatot indít el a befogadóban, akkor ennek a ténynek hatványozottan érvényesnek kell lennie az olvasásra, ami végeredményben teremtő aktus. Az olvasmány ugyanakkor mindenkihez szól, de senkihez sem ugyanazon a nyelven. Az olvasó ugyanis az olvasmány nyelvéből csupán annyit képes rekonstruálni, amennyire termékeny a nyelvteremtő, fogalmakat absztraháló és absztrakciókat fogalmakká alakító adottsága.

         “A műalkotás központi kérdésévé, megfejtendő üzenetévé az válik, hogy milyen rendszerben, a részek milyen arányával utal a gondolatra, észleletre. S ez a rend, bár a nyelven alapszik, különbözik is tőle. Mert nem a grammatika – minden nyelvben más és különleges – rendje uralkodik felette, hanem a retorika – minden nyelvben azonos – szelleme” – emlékeztet Ungvári Tamás. S ez teszi, hogy lényegében minden lefordíthatóvá, tehát újraépíthetővé válik.

         J. L. Borges még (vagy már?) 1932-ben egy olyan irodalomról álmodott, amely a nyelv csalóka eszköze helyett az ideografikus írás útján az élményeket közvetlenül adja át az olvasónak. Sajnos nem részletezte. hogy mit is ért az ideografikus lejegyzés alatt, de bizonyára valamiféle képírást, amit azonban maga sem gondolt végig, mert ha mégis, akkor bizonyára ki is próbálta volna.

         A Borges által jövendölt olvasási lehetőség már nincs is olyan távol a megvalósulástól. A virtuális világok teremtésének számítógép-adta lehetősége, a CD-lemezre telepített regények, amelyek tetszőleges irányban olvashatóak és minden olvasat egyéni megoldásokat eredményez, nagyban leegyszerűsítette, látványosabbá tette, de meglehet, hogy banalizálta is egyben azt az intellektuális erőfeszítést, amit az olvasónak kell tennie az egyedi olvasata kialakításáért. Bár a virtuális világ és a virtuális műalkotás egyéni újrateremtésének kérdése ugyanannyira viszonylagos, mint az, hogy miként teremti meg a műalkotás világát az olvasó a hagyományos papírra nyomott hagyományos szövegből.

         A lényeg az, hogy az argentin író-zseni nem maradt egyedül az élményalapú irodalom élményalapú befogadása fölötti elmélkedésében. A számítógépes világháló segítségével jutott tudomásunkra, hogy Londonban, a Kortárs Művészetek Intézetében megtartották A Meztelen Költők Első Nemzetközi Fesztiválját. A mintegy húsz résztvevő ezt az új esztétikai mozgalmat a költészet megújításának tekinti. Oroszországban, Pétervárott működik is a Meztelen Költők Klubja, Vladimir Jarumenko Tolsztoj és Tim Gadaszki vezetésével. A klubtagok állítása szerint ha verseiket pucéron olvassák fel, erősödik a szellemi kapcsolatuk a közönséggel. Vekerle Emanuella költőnő ars poeticája pedig, hogy meztelen testét egzisztencialista vallomásként tárja a közönség elé.

         A kritika egyelőre nem tartja esztétikai megújulásnak a meztelen költők mozgalmát. Meglehet ugyanis, hogy a költők egyszerűen csak le akartak vetkőzni.

 

 


az olvasás mirákulumáról

 

(az olvasás az írás Vágyának a vezérfonala)

 

         A “Hogyan olvas Ön?” kérdést tette fel a Symposion folyóirat szerkesztője mintegy ötven írással vagy/és szerkesztéssel foglalkozó személynek, hogy a körkérdés eredményét a lap 1997 júliusi–októberi számában közzé is tegye. Igaz, csak 12 választ, mert ennyi érkezett[3].

         Miként várható volt, a válaszokban megfogalmazott reflexiók igencsak izgalmasak, annak ellenére, vagy annál is inkább, hogy sok helyen egybecsengnek, több pontban érintkeznek, olvasmányélmények megidézésében és gondolatmenetben egyaránt.

         Ezekre az általánosságokra, hasonlóságokra és eltérésekre szeretném most felhívni a figyelmet, Bányai János gondolatának bölcsességét követve, miszerint “Amit mások elgondoltak, nem kell újra kigondolni, inkább idézni kell.”

         A válaszadók közül kevesen vállalták a mélyen személyes, szubjektív, intim megnyilatkozást, hiszen “az olvasás hogyanja mégiscsak titkos dolog” – írja Lovas Ildikó, meg hát a kérdés is indiszkrét, teszi hozzá ugyanő. “Az olvasás életmód és szertartás is egyben” – szögezi le Harkai Vass Éva, s ennek alapján – következtethetünk tovább –, nem a nyilvánosságra tartozó dolog. Kulcsár-Szabó Zoltán erotematikai, a kérdezés művészetén belüli megközelítése szerint pedig “a kérdés végső soron (...) azok közé tartozik, amelyeket nem lehet feltenni (...): értelmetlen, de legalábbis ideologikus, amennyiben feltételezi a válasz lehetőségét. Persze – másfelől – csak az ilyen kérdéseket érdemes megfogalmazni.”

         Az eredmény az, hogy a válaszadók az olvasás egyéni módja felett kontemplálva leírták gondolatmenetüket, amelynek végén az olvasás mirákuluma áll, amit nem lehet megmagyarázni, miként ezt a szerkesztő a felkérőlevelében előlegezte is (“Mindannyian ismerjük Szerb Antal sorait, aki szerint, ha a marslakók a Földre látogatnának, a civilizációs vívmányok mindegyikét meg tudnák érteni, de hogy miért képes az ember a kanapén végigdőlve egy könyv mellett eltölteni a délutánt, arra már nem tudnának válaszolni.”). Megmagyarázni nem lehet, csak gondolkodni felette, illetve beszélni róla, írni róla, és ez az a feltárulkozó intimitás, amivel a válaszadók megfeleltek a kérdés indiszkréciójára: esszében, legtöbben éppen olvasmányélményeikben keresvén és találván támpontot önvizsgálatukhoz.

         “Számomra felfoghatatlan az olyan tiszta olvasás, amely nem hív elő egy másik írást. Olyan együttállást, amelyet a jelen szöveg – ez a sokdimenziós tér, amelyben sokféle írás verseng és fonódik össze, s ezek közül egy sem eredeti – példáz.” Faragó Kornélia ezen megállapításával egy egész sor sommázás rímel, például Bányai János, Csányi Erzsébet, Harkai Vass Éva, Kulcsár-Szabó Zoltán, Zeke Gyula válaszaiban. Ez utóbbi átélő líraisággal jeleníti meg az olvasás és az írás kapcsolatát: “...találkozások. Szövegekkel, szavakkal, melyek érvényesebbek az időnél. Tudom, akik írták, (...) tudom, számítottak rám. Részesülésük gyönyöre a papírba tokozódott, s belém költözve ismét fölkavarja az anyagot, anyagomat.

         Írás és olvasás.”

         Ugyanezt az élményt Utasi Csilla is lírával igyekszik megragadni: “Azt is, hogy ránk esteledett, abból vesszük észre, hogy a szigetelő függöny eloszlik a külső sötétségben, kihuny a faszcináció feltétele.

         Ez a valós és jelképes szürkület annak a bizonytalan limesze a számomra, ahol az olvasás véget ér, és az írás elkezdődik.”

         Kulcsár-Szabó Zoltán szikárabban fogalmaz: “Az olvasás – ideologikus szerkezetű – korrelátuma, a kommentár szükségszerűen reflexióra késztet (papír-toll)...”

         A kérdésre adott válaszoknak ez a leggyakoribb bizalmas jellegű közlése: az olvasásnak alkotómunkaként való értelmezése, a könyvekkel történő párbeszéd írásra ösztönző ténye, amit Zeke Gyula imigyen jelöl meg a válasza mottójába emelt Hekerle László-gondolattal: “... az élet kéziratok sokasága, tárgyiasult szellemi munkáé: megírt és elolvasott könyveké...”

 


Hol tartunk az olvasással?

 

         Két felhívás is érkezett közel egyszerre a címemre; a Szenteleky-napok Tanácsa élő antológiát tervez a Hol tartok? kérdés megválaszolására, a Symposion főszerkesztője pedig Hogyan olvas Ön? címmel kíván csokrot összeállítani a felkért szerzők/olvasók vallomásaiból.

         Látszólag kevés az összefüggés a két kérdés között, ha csak az nem, hogy mindkettő hangsúlyozottan fontos és lényegbevágó. Számomra azonban természetes a kérdések összetartozása: többünknek tették fel a kérdést, hogy hol tartunk, meg hogy miként olvasunk, ezért én afelett mélázom töprengőn, hogy hol is tartunk az olvasással.

         Az írott szóhoz való viszonyunk ugyanis – történetileg szemlélve – bonyolultabb, mint tűnik. A szóbeliség korában, az ókorban – miként azt Jorge Luis Borges nagyszerű, A könyvkultuszról című esszéjében kifejti –, az embernek az írott szó csupán a kimondott szó pótléka volt. Platón, aki Püthagorasszal szemben már lejegyezte töprengéseit, idéz egy egyiptomi fabulát, amely azzal érvel az írás (és egyben az olvasás) ellen, hogy miatta elhanyagolják az emberek a memóriájuk edzését és függővé válnak a jelképektől. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy a könyvek lényegében a festményekhez hasonlatosak, mert “úgy állnak előttünk, mintha élőlények volnának, de ha kérdezel tőlük valamit, méltóságteljesen hallgatnak”.

         Borges szerint a negyedik század végén vette kezdetét az a folyamat, amelynek eredményeképpen az írásbeliség háttérbe szorította a szóbeliséget. Ennek a folyamatnak, ennek a paradigmaváltásnak már író, nem is akármilyen író volt szemtanúja. Szent Ágoston a negyedik század utolsó negyedében tanítványa volt Szent Ambrus milánói püspöknek, majd megírta főművei legnépszerűbbikét, a Confessionest. Ezen Vallomások második kötetében, tizenhárom év távlatából emlékezik vissza Ambrusra: “Olvasás közben szeme siklott az oldalakon. Szíve az értelmet kutatta, hangja és nyelve azonban csendesen pihent. Ha nála voltunk (...) gyakran így láttuk őt. Másképpen soha, csak szótlan olvasásban. (...) Találgattunk. A lelke megüdítésére szánt, idegen ügyek gondjától mentes, igen rövid időre talán nem akarja, hogy másfelé lekössék? Talán vigyáz, hogy valami tépelődő és figyelmes hallgatónak ne kelljen kifejtenie egy-két homályos dolgot az olvasott könyvből, mert így néhány nehéz kérdés körül esetleg vitatkozásba döntenék?(...) Bár a hangja is igen könnyen rekedősre fordult, és annak kímélése máris elég ok lehetett, hogy csöndben olvasgasson.” Ágoston még nem értette Ambrust, sem a paradigmaváltást, ami abban áll, hogy az olvasó a hang kihagyásával az írásjeltől közvetlenül jutott el a leírottak megértéséig.

         Persze nem biztos, hogy ez volt a helyes út. A néma olvasás magányos tudománnyá tette az írást, s manapság, mintha egyre többek számára megfejthetetlen jelképekkel történő üzengetésnek, a vitalizmussal szembeni titkolt impotenciának tűnne a betűkkel és írásjelekkel történő varázslat, a jelsorok intuitív megértése, pedig már A keletkezés könyve (Széfer Jeciráh) szerint is “Huszonkét alapbetű: Isten lerajzolta, bevéste, összekapcsolta, megmérte, cserélgette őket, s velük alkotott meg mindent, ami létezik, s ami létezni fog”.

         Így a beszédet, az élőszóban való előadást is. Ami oldja a magányt.


az “isteni kompilációk”-ról

 

         A gyűjtők állítólag azért foglalkoznak oly szenvedélyesen hobbyjukkal (az angol megnevezés eleve szenvedélyt is jelent), mert a birtokukba kerülő tárgyakkal, azok rendezésével és rendszerezésével fejezik ki magukat. Nincsen hozzá szavuk, ezért van szükségük a tárgyakra.

         Miként fest azonban ez a kifejezési kerülőút az írók esetében, hiszen ők is gyűjtenek. Szavakat, mondatokat, gondolatokat, természetesen olyanokat, amelyeket már mások kimondtak, leírtak előttük, vagyis a nyelv és a gondolkodás közkincséből merítenek. Ki mokkáskanállal, ki vékával, de ezt a gyűjtési folyamatot (amit természetesen az alkotási fázis különböző szakaszainak megnevezésével is illethetünk), végeredményben a korábbi emberi tevékenységből történő kompilálásnak kell tekintenünk.

         Az irodalomtudomány nagylelkű és bölcs gesztussal tér napirendre a dolog fölött, hiszen azon megállapítása, hogy minden egyes mű az összes előtte létező műalkotás bírálata is egyben, eleve szemet huny a kompilációk etikai kérdései felett. (A szerzői jogvédők ebben a kérdésben a kompiláció helyett szívesebben élnek a plágium megnevezéssel.)

         A huszadik század irodalmában nagyfokú ellenérzés mutatkozik a “valóság”, az “életteljesség”, a “teremtés”, a “hitelesség”, a “fikció”, a “forma”, a “gondolat”, az “egység”, vagy éppen a “művészet” fogalmakkal szemben. A szerzők “végleges” és “szélsőséges” magatartásokhoz és megoldásokhoz folyamodnak: vagy mindent bele akarnak sűríteni egy műbe, vagy a destrukciós és dekonstrukciós elvektől vezérelve nem “műfajban”, hanem “szövegben” gondolkodnak. A francia “ellenregény” fontos alkotója, Nathalie Sarraute szerint például “nem az a fontos, hogy befejezett, tökéletes műveket alkossunk. Szemünkben a legfontosabb: az erőfeszítés, a kockázat, maga a kaland”. A század magyar irodalmának máig megelőzetlen látnoka, Szentkuthy Miklós, a francia írónő kortársa, még Pfisterer néven, kamasz gimnazistaként “isteni kompilációk”-ról álmodott, ami esetében műfajt jelent: a világ ismeretanyagát és kulturális hozadékát az emberi biologikummal egybe lényegítő művet.

         A kompiláció, az adatokat az eredetiség jelölése nélkül  felhasználó mű egyik burjánzó hajtása az  “idézet-irodalom”, ami végső soron élvezetes művek létrehozására is képes. Az idézés, megidézés, felidézés lényegében emlékezés, és miként Tatár György állítja egyik filozófiai esszéjében, “az emlékezés tett, maga is teremtés: ahhoz, hogy Égre és Földre mint saját tettemre emlékezzem, új Eget és új Földet kell költenem”.

         Ebben az esetben azonban újfent felvetődik a plágium és a kompiláció közötti határvonal kérdése, de nem jogi kategóriaként, hanem abban az értelemben, hogy az alkotói tevékenység mennyire függvénye az erkölcsi normáknak (persze kevésbé szélsőségesen, mint ha azt kérdeznénk, hogy szabad-e ölnie az írónak azért, hogy hitelesen leírhassa a gyilkos érzéseit).

         Miként mindenre, erre is akad válasz, ami bizonyára nem az egyetlen, de bár szellemes. Temesi Ferenc, a magyar posztmodern próza tehetséges szerzője szerint ugyanis “plágium az, ha valakitől elveszünk valamit és elrontjuk”, illetve “ha egy szerzőtől lopsz, tolvaj a neved, ha többtől, tudós”. Regénye élén pedig leszögezi: “Amiről itt írtam, részleteiben egyáltalán nem lép föl az igazság igényével. Ezért nem hivatkozom a forrásokra sem, mivel számomra mindegy, vajon azt, amit elgondoltam, gondolta-e előttem már valaki.”

         S miért ne lehetne ez a helyes álláspont az “isteni kompilációk” esetében?

 

 


Irodalomról és tükrözésről

 

         “Szíved nem gyúlhat szerelemre, / Ha egyhez mindig hű maradsz! / Az a művészet s élet rendje, / Hogy hol ez tetszik, hol amaz.” – írta 1827-ben Goethe a Mai művészet című költeményében, félig-meddig tréfára fogva a dolgot, az igazság megfogalmazását. Ugyanilyen hangulatban fogalmazott a napokban egyik kollégám a jelen pillanat politikai eseményeire vonatkozóan: “Nem lehet igazad, ha nem másítod meg gyakran a véleményedet”. Felesleges ennek az aforisztikus gondolatnak az objektivitását keresni, mert tudjuk, a művészetre és az irodalomra vonatkozóan, ha esetükben lehet objektivitásról beszélni, az a két fenti idézet között található, az ízlés  és az igazság tényezőinek össze-fonódásában. Amíg az utóbbi viszonylag állandó és általános, addig az ízlés változó és lényegében egyéni; amikor az igazság kimondhatatlan, az ízlés leírható, amíg az igazság megmásíthatatlan, addig az ízlés alakítható. Egyik eszköze ennek éppen maga az irodalom. Hogy Harold Rosenberg gondolatát idézzem: “A giccs elszigetelésének egyetlen módja: ha a művészettel foglalkozunk. Akit ez a foglalatosság betölt, azt a közöny elleni oltás megóvja...”

         Az igazságnak azonban van egy másik jellemzője is, mindenek előtt korunk tüneménye: hogy felderíthetetlen, ugyanakkor könnyen elmaszatolható, elkendőzhető, árnyalható, ami természetesen ellenkezik az igazság alaptermészetével. Szemben áll ez az irodalom természetével is, tehát az olyan műveket, amelyek az igazságot az ízléshez kívánják idomítani, vagy valami más alantas cél miatt meg akarják másítani, nem tekinthetjük szépirodalomnak.

         Más szerepe van az irodalomnak. Mi és mennyi? Könyvtárnyi tanulmányt írtak erről filozófusok, esztéták, művészek. Itt csupán egy megállapításra szeretném fölhívni a figyelmet, mégpedig a modern esztétikának mint önálló tudománynak a megalapítója, Alexander Gottlieb Baumgarten gondolataival. Még az 1740-es években jegyezte fel, hogy “egy differenciálódó világban külön képesség vált szükségessé, mely az ész által közvetlenül meg nem közelíthetőt közvetíti”. Ennek a képességnek a kilombosodása a költőben megy végbe, aki művészetében egyeztetni képes a szenvedélyt, az élményt, a benyomást, vagyis az érzékelést az ésszel, a rációval. Szabályokba önti a megfoghatatlant, a művészet és az önmaga által teremtett szabályokba, mert a szabályokat a költő alkotja. Teremt. A megfoghatatlanból megfoghatót. Felfogásban ennyi telt el azóta, hogy Newton még “zseniális képtelenség”-nek titulálta a költészetet. Ma már inkább alkotó, teremtő képzeletnek hívnánk, ami a kor maximális disszonanciájában a reményt teljesíti be.

         Juhász Ferenc mondta Madridban, a költők hatodik világkon-ferenciáján a következőket: “A remény: teremtő akarat! A teremtő kimondás: remény! A költő azzal hiszi és azzal vallja az életremény gyönyörűséges hatalmát, hogy kimondja a valóságot! Azt mondja a valósággal: remélek! Mert nincs más, csak a valóság! A valóság az, ami van. (...) A mítosz az ember végső jóra törő akaratának valósága. És íme: ez a Költészet is!

         A jeles gondolkodók véleményei után hadd kaparjam ide a magam szerény elképzelését az irodalom szebb jövőjéről, ugyanabban a félkomoly stílusban, amelyben írásomat kezdtem. Az esztétikai pluralizmusban, amit egyszerűen az alkotó és az olvasó közötti kommunikációs zavarnak is nevezhetünk, és nagyon szívesen kitartanék a materialista ismeretelméletből átvett fogalomnál, (a Shakespeare-től Lukács Györgyig) a totalitásélmény előidézést lehetővé tevő tükrözésnél, ami a körülöttünk lévő világ ábrázolását feltételezi az irodalmi műben. De csak akkor, ha ez a világ megérdemli, hogy a művészetben megpillantsa arcát.

 


az írás béréről (i.)

 

“Az ördög meg szokta kísérteni az embereket, s egyik legnagyobb kísértés, mikor valaki azt veszi a fejébe, hogy ő tud olyan könyvet írni és kinyomtatni, amely sikert hoz és pénzt, meg pénzt és sikert...”

(Cervantes)

        

         Egyik irodalmi, művészeti és művelődési folyóiratunk impresszumában a szokásos szerkesztőségi elhatárolások között olvasom a következő őszinte figyelmeztetést: “A közlésekért nem áll módunkban tiszteletdíjat fizetni.” Őszintesége mellett bizonyára a valóságnak megfelelő az információ, aligha kételkedhetünk benne, hiszen már megszoktuk, az író munkájáról nem a tiszteletdíj, hanem az utókor dönt. Bár alig hiszem, hogy az író a kései utókornak jegyezné műveit. Neki a jelennel kell korrespondálnia valami módon, és – bármennyire profánul hangzik –, a jelenből és a jelenben kell megélnie.

         Az író ugyanis abból él, hogy ír. Mert ez az, amihez ért. Veres Péter ezt úgy fogalmazta meg, hogy “intelligenciát, megbízhatóságot, technikai találékonyságot, általában szellemi-értelmi képességeket kell eladnunk, hogy cserébe nyersanyagot és újabb energiát hozhassunk be a folyamatos termeléshez, ami a mi esetünkben egyszerűen megélhetést jelent.”

         Emellett bizonyára akadnak szerzők, akik  írói vénájuk túltengése folytán vagy nárcizmusuktól ösztökélve teleírnak egy-két folyóiratszámot, fizetség nélkül, mert nem az írásból, hanem más foglalkozásukból tisztességgel megélnek. Hajdanán leginkább az újságírás és az orvosi szakma kötődött leginkább a szépírói foglalkozáshoz. Ma se újságírásból, se a köz érdekében gyakorolt orvosi praxisból tisztességgel nem lehet megélni. Írásból, itt nálunk mégkevésbé. Hiszen még az írók fóruma, a folyóirat sem fizet a közlésekért.

         Lényegében nem arról van szó véletlenül, mint eszkimóéknál? Hogy vagy fókából van túl kevés, vagy eszkimóból túl sok? Esetleg a szakmai mércék fölállítása mögött rejlene a probléma gyökere? Az írói munkát talán sokan olyan terrénumként érzékelik, amelyen szabadon kószálhat bárki, s ha a folyóiratok valamelyike leközli egyik zsengéjüket – Istenem, hát szabad a préda! –, a következő lap szerkesztőségének ajtaján már kopogtatás nélkül vágódhatnak be, hiszen kezükkel a megjelentetésre váró kézirataik kazlát kell átnyalábolniuk?

         Ezzel szemben az írót orvosi diploma nélkül aligha engedné bárki is a műtő közelébe (hacsak betegként nem, de saját gyógyíttatására meg nincs pénze); szitkokkal zavarnák el a vályogvető gödör mellől, mert még képes belefulladni a maflája; az asztalospadnak meg még a környékére se engednék, mert a deszka helyett biztosan a saját – “többre érdemes” – kezét gyalulná meg.

         A következő számban esedékes folytatást előlegezve, zárjuk ezt a töprengést Jan Amos Komenský, a cseh pedagógus író A világ útvesztője és a szív paradicsoma című művének egyik dialógusával[4]:

         Barátocskám, szép dolog az, ha valakinek szép könyvtára van. Még akkor is, ha nem használja?, firtatom tovább. S ő: Az is tudósnak számít, aki a könyveket szereti. Én meg csak magamban teszem hozzá: Ahogyan kovácsnak számít az olyan, akinek halomszámra van kalapácsa és fogója, de nem tud bánni velük.

 


 

 

az írás béréről (ii.)

 

“Költő vagyok – mit érdekelne

engem a költészet maga?”

(József Attila)

 

         Az írásnak természetesen nem csak bére kell hogy legyen, hanem hitele és becsülete is. Pontosabban e két utóbbinak kellene feltételeznie az előbbit. Hogy az írónak van becsülete, és hogy írásai hitelét értékelik, vagyis azt, hogy nem a valóságot fogalmazza meg, hanem az igazat, onnét láthatjuk, hogy legtöbb nemzet országa nemzeti kincsének tekinti nagy költőjét, íróját, azok életművét. Jószerével azért a haláluk után,  mert akkor már kevesebb gondot okoznak, bár elég csak a romantika költőfejedelmére, Vörösmartyra gondolni, vagy a hírnevet tőle elragadó Petőfire, hogy lássuk a kivételt, miszerint az író életében is a dicsőség csúcsára juthat. Persze ellenpélda is akad: a totalitáris rendszerek a legkevésbé kedvelik az igazság szószólóit, beszéljenek azok akár sátáni versekben, vagy mondjanak történeteket például  a Gulág-félszigetről.

         Nagy-Britanniában vitézi címet is lehetett szerezni az irodalmi érdemekkel, legutóbb 1980-ban. Ezzel szemben ott is kevesen éltek meg írói munkájukból, egy becslés szerint alig kétszázan. Ugyanannyian, ahányan a századelőn, az íróegyesület megalakításakor, amikor közel kétszáz angol író és újságíró vallotta, hogy úgy-ahogy megél munkájából. Aligha fényesen, mert a legmenőbb írók évi jövedelme is messze elmarad az angliai átlagkereset mögött, az orvosok pedig az írói bér négyszeresét vallják be az adóhivatalnak. Pedig a britek szeretik az irodalmat, két évvel ezelőtt például 2.300 különböző verseskötetet jelentettek meg, amiből mintegy hétmillió példány gazdára is talált. Miért írnak az írók? – teszi fel a kérdést a britanniai összefoglaló készítője, és Byronnal válaszol: dicsőségért, pénzért, a szép nők szerelméért. Valójában az említettektől jóval kevesebbet kapnak az írók – de mindig lesznek őrültek, akik írnak – szögezi le a cikkíró[5].

         Azt ugyan nem tudom megmondani, hogy mit kell ahhoz tenni, hogy a szerző olyan magasra srófolja fel írásának bérét, mint például Stephen King, aki legújabb, még megíratlan regényét tizenhét millió dollárért adta el, bár gondolom, jól kell tudni írni.

         Ezzel szemben tudom, hogy mi és kik rontják az írók hitelét és becsületét. Olyanok, mint akiről a minap hallottam: a szerző lektort keresett ötven oldalas regénye nyelvi gondozására, mert az alkotás hevében nem ügyelhetett olyan apróságokra, mint a pont, meg a vessző, meg a helyesírás.

Hát igen, írásunk mottójából kitűnik, mit tartott a dolog felől József Attila. Tegyük hozzá, Szentkuthy Miklós szerint is a nagy művek a művészettel való nem törődésből születnek.

Egyikőjük sem azt állította, hogy nem kell ismerni a művészetet, annak anyagát, esetünkben a nyelvet, ami egyelőre még a helyesírási ismereteket is föltételezi, hanem csupán azt, hogy az igazán nagy írók, akik éppen az által lettek nagyok, hogy a legbehatóbban ismerik a művészetet, a művészetüket, megengedhetik maguknak, hogy addigi ismereteikből egy új, korábban még nem létező tartalmi-formai együttest hozzanak létre.

A dilettantizmus más lapra tartozik. De gyorsabban talál melegágyra, mit a művészet támogatóra.


 

Hasonlatosságról és különbözőségről

 

“ Az isten is csak egy másik művész. Kitalálta a zsiráfot, az elefántot és a macskát. Nincs igazi stílusa. Megpróbál ezt-azt kitalálni.”

(Pablo Picasso)

 

         A huszadik század egyik legnagyobb festőzsenije állítólag kijelentette egyszer, hogy a hamisítványokkal nincs különösebb gondja, ugyanis szerinte éppen maga a művészet a legnagyobb hamisítvány a világon. Ha hinni lehet a művész szavainak tolmácsolásában, akkor ezt azzal indokolta, hogy a festékboltban aprópénzért megvásárolhatók a festékes tubusok, az ecsetek meg a vászon, a velük létrehozott kép ára meg milliós összegre rúg.

         Nem áll módomban leellenőrizni a kijelentés hitelét, lehet, hogy csupán anekdota, bár a Picassóval folytatott beszélgetésekről megjelent dokumentumok igazolni látszanak egy ilyen – természetesen a hírnév és a vagyon kegyes árnyéka mögül tett – kijelentést.

         A spanyol festő ugyanis ettől többet is állított, nem kevesebbet, mint hogy az összes korok összes dokumentumai hamisak! Mindegyik “művészszemmel” ábrázolja az életet. A természetről alkotott képeinket mind a festőktől vesszük át. Mindent rajtuk keresztül látunk. Már csak ezért is gyanakodnunk kellene. Végtére ez a gondolat is arra utal, amire az előző: a művészi ábrázolás hamis, hiszen nem másolja az életet. A természet és az élet másolása – és szerintem ez az igazi hamisítás – éppen Picassótól állt a legtávolabb, és ezért az ő értelmezésében a művészi hamisítás fogalma közelebb került az elvonatkoztatáshoz, az egyszerűsítéshez, az utánzáshoz, a képzelethez, a dolgok magukban rejlő lényegének kiemeléséhez – vagy egyszerre ezek mindegyikéhez. Szerinte elképzelhetetlen, hogy valaki márványból készítsen szobrot, hiszen az csak egy kőtömb, ami nem rejt magában intuitív képeket, szemben egy földből kiásott gyökérrel, egy kimart kővel, a fal repedéseivel, vagyis a képek ott hevernek a művész környezetében, annak csak elő kell hívnia őket – ám nem fotográfus módjára, mert a fényképészet, Picasso szerint megszabadította, értsd: megfosztotta a festészetet mindenféle irodalomtól, anekdotától, még a témától is.

         Ahhoz, hogy a műalkotás elérje célját, vagyis befogadhatóvá váljék – és ehhez hasonlítania kell valamire, hogy illúziót legyen képes kelteni –, valamilyen általánosan elfogadott jelrendszer útján kell megszólalnia. Olyan mázolásból, amelynek nincs jelentése, sohasem lesz kép – állította Picasso, noha az absztrakt művészetet közelinek érezte a mázoláshoz és a falszerkezetekhez, értvén ez alatt, hogy az alkotó ember mindig utánoz valamit, akár egy falfelület textúráját, még ha önkéntelenül is teszi. A természet csak jelek segítségével fordítható le a piktúra nyelvére. De a jeleket nem lehet kitalálni. Csak úgy jutunk el hozzájuk, ha nagyon erősen törekszünk a hasonlatosságra.

         Talán itt a kulcsszó a picassói műértelmezés megközelítéséhez: a hasonlatosság.  Itt mutatkozhat meg a hamisítás és az autonóm alkotás közötti különbség mibenléte. A művészet egyfelől ugyanis nem másolhat, mert az a hamisítással egyenlő. Másfelől nem rugaszkodhat el a valóságtól, illetve az annak a leírásához szükséges nyelvtől, jelrendszertől, mert akkor képtelen lesz felidézni a valóság illúzióját és értelmetlenné, halandzsává válik. Hasonlatosságra és különbözőségre kell tehát törekednie a művésznek, ugyanazon a műalkotáson belül megteremteni a már látott és a még nem látott összhangját, harmonizálni a részleteket.

         E törekvés eredményre törő szándéka azonban nem a hamisításban nyilvánul meg, hanem sokkal inkább a kompilációban. Hiszen az élet maga a legnagyobb kompilátor: minden tevékenységünk, reagálásunk, megszólalásunk kompiláció – válogatás az elődeink által megteremtett lehetőségek között.

 


 

Még egyszer Picassóról

 

“Én mindent felszedegetek, főleg azt, amit mások eldobnak.”
(Pablo Picasso)

 

         Miközben Picasso művészetfelfogásába igyekeztem beleélni a magam idevágó gondolatait a művésszel készített beszélgetésekből vett néhány idézet segítségével, olyan mondatok is szemembe ötlöttek, amelyek csak később nyertek jelentést. Nem szabad túl sokat mosakodni, ugyebár ... nem egészséges... – olvasom, és nem tudom, a korosodó festő szeszélyéről van-e szó, vagy valami spanyol bölcseletről, amit az éghajlat és a népi találékonyság ötvözött gyakorlatias tanáccsá, netán a kérdező festékpecsétesen lepte meg a művészt és ő imígyen talált módot a mentegetőzésre. Aztán kiderült, hogy tévúton jártak gondolataim, a mondat mögött a por dicsőítése áll. A porról bizony mondtak már egyet s mást a mi vidékünkön is, többkötetnyi irodalma van ennek a bácskai tájat (is) meghatározó lételemnek (mások szerint a létet ellehetetlenítő elemnek), Picasso is személyes létterének tekintette a port: együtt élek a porral, benne élek, a legszívesebben szürke ruhákat viselek: azokon nem látszik meg a nyoma.

         Arra azonban, hogy e jelentéktelen, de a legtöbb embert messzemenően zavaró és ingerlő jelenséget egyáltalán megemlítse, komoly oka és indoka volt: a világ történetének antaioszi, a földben gyökerező felfogása: A föld nem tart bejárónőket, hogy letörölgessék... Naponta hull rá a por, és megtelepszik rajta. Mindazt, ami a múltból ránk maradt, a por őrizte meg. Por hát, ha nem is teremtő, de megőrző közeg. Közvetett kapcsolatot teremt a jelen és a múlt között, ezáltal közelebb hozza egymáshoz az egykoron és a ma élt embert. A mindenhová beszivárgó és minden ellepő, majd igencsak gyorsan maga alá temető és rejtekébe záró szemcsék egyben a kapcsolat bizonyosságának a láncszemei is. Bár ezekről a szemekről, mint általában az igencsak régi láncokéról, nem lehet mindig pontosan tudni, hogy hová kapcsolódnak, mit is jelentenek. Mert mi marad meg a földben? A kő, a bronz, a csont, az elefántcsont, néha a cserép... De a fatárgyak, szőttesek, bőrök soha... Ezért azután teljesen téves képzeteink vannak az ősidők emberéről. Vagy miként legutóbb idéztem a zseniális spanyol festőt: az összes korok összes dokumentumai hamisak!

         Hát éppen ennek, a megőrző, de egyben eltávolító pornak köszönhető, hogy az ember nem csak a jövőt, hanem a múltat illetően is képzeletére hagyatkozhat, s nem kell szembesülnie a valósággal. Általa őrződnek meg a titkok és a rejtélyek, hiszen még a régészet is a múltnak csupán a parányi emlékeit képes feltárni. Hajdani gölöncsérek munkájának darabjait vehetjük kezünkbe, vagy éppen e fazekasok csontjainak maradványait, megcsodálhatjuk a számunkra érthetetlen módszerrel kialakított és elhelyezett kőtömböket meg a Holdat, amint még mindig rájuk veti sugarait. Egy kor néma tanúi e tárgyak. Ugyanis, miként Vaszilij Kandinszkij feljegyezte, minden műalkotás korának gyermeke. Soha nem áll majd módunkban, hogy ezeket az egykoron élt őseinket táncolni lássuk, halljuk dalukat vagy gyermekeik sírását. Igazából nem léphetünk be a múltba, mint ahogy a jövőbe se, amely sohasem válhat jelenné.

         Hacsak nem a képzeletünk segítségével, ami minden művészetnek egyik mozgatója.

 

 


a vajdasági antaioszról

 

“Antaiosz Líbia királya volt, s minden idegent birokra szólított és megölt. Mert őt magát nemlehetett a bírkózásban kifárasztani: ha ellankadt, csak anyjával, a Földdel kellett érintkeznie, és megújult ereje.”

(Trencsényi-Waldapfel Imre)

 

         Milan Konjović azok a művészek közé tartozott, akik szívesen beszélnek mindarról, amivel foglalkoznak. Szeretett magyarázni, szerette értékelni és rangsorolni a saját művészetét, szívesen mesélt hosszú életútjáról. Mindez mintha valami belső késztetés folytán került volna a közönség elé, Konjović izgalmas médiumává lett úgy a nyilvánosságnak, mint az író embereknek. Tolnai Ottó egyenesen valami apa–fiú kapcsolatról beszél Konjović és a maga viszonylatában. Mások a maguk épülése mellett kamatoztatták is Konjovićhoz való közelségüket. Legutóbb Miroslav Josić-Višnjić jelentetett meg kötetet a mesterhez fűződő írásaiból, korábban Miro Vuksanović, de tárcasorozatban, visszaemlékezésekben gyümölcsöztette Konjović médium-jellegét Milenko Popić és David Kecman, s akkor csak a zombori szépírókat említettem, a képzőművészet-kritikusokról, művészettörténészekről, filmesekről nem is szóltam.

         Számomra legizgalmasabb Miro Vuksanović feljegyzésgyűjteménye[6], mert két, egymástól teljesen eltérő alkotói világ szintézisét adja. Egyfelől a montenegrói író szófukar stílusa határozza meg Konjović vallomásainak lejegyzését, másfelől pedig a beszélő síksági, lassan hömpölygő előadásmódja, amit érzelmi kirobbanások tagolnak egymástól elkülöníthető szerkezeti egységekre. A szövegekben úgy tűnik, hogy mintha Konjović lenne az epikus, Vuksanović pedig az expresszionista naplóíró. Mindenesetre szerencsés találkozás volt kettőjük hónapokon át tartó szeánsza.

         A következőkben Miro Vuksanović észrevételeit igyekszem tolmácsolni arról, hogy milyennek is látta Konjovićot, a beszélő embert.

         “Konjović látszólag spontán előadó, beszéde közvetlen és szabatos, de minden megszólalása mögött ott rejtőzik az előre megfontoltság, a póz, a szándékoltság gesztusa és a nárcizmus; azért, hogy kiegészítse a magáról kialakított képet, hogy ösztönözze és fokozza előadásának hatását. Alkalomadtán Konjović azokról a dolgokról is közvetlenül beszél, amelyek nem állnak elég közel hozzá, amelyek nem eléggé ismertek számára – de ezekről is a veleszületett ösztöne segítségével ítél, kiemelvén beszédének természetességét és elleplezvén tévedéseit. Egyaránt kihívást jelentő ellenfélnek tekinti az üres, fehér vásznat és a beszélgetőtársát is. (...) Az én, az egyes szám első személy Konjović vallomásainak alapvető meghatározója. Beszédében önmagát helyezi a középpontba, ami körött, akár a vízbe hajított kő keltette koncentrikus körök, hullámzanak a benyomások, az ismeretek és az élettapasztalat. Konjović énje olyannyira szuggesztív, hogy szilárdságával leggyakrabban a partnerét is megbéklyózza, olyannyira, hogy kénytelen hinni a festő szavaiban és annak visszfényében. (...) Világfelfogása panteisztikus. A végsőkig hisz a természet hatalmában és teljes összhangjában. Ha az ember beavatkozik ebbe  a rendbe, akkor megzavarja a kozmosz vérkeringését. Ez csupán a földművelésre nem vonatkozik, mert ez az ember legtermészetesebb tevékenysége. Ezért is állítja Konjović, hogy ha nem vált volna belőle sikeres festő, a földművelést választotta volna. Számára a föld az  őserő, az élet alapvető mozgatóereje, az élet fészke, az öröm forrása.”

         Ennek a panteisztikus életérzésnek a képbeli megvalósulását érte tetten Konjović műveiben a művészettörténész Lazar Trifunović, amikor a mestert vajdasági Antaiosznak nevezte. Antaiosznak, Poseidon és Gaia, vagyis a Föld fiának, akinek ereje, amíg anyjával, a Földdel érintkezhetett, legyőzhetetlen volt.

         “Konjović a síkságot végtelennek és áldásosnak éli meg – folytatja  Vuksanović –, mert a síkság fantasztikusan képbekívánkozó. ‘Ha kint vagyok az alföldünkön, amikor a szabad ég alatt festek, mintha mágikus hullámok emelnének magukhoz’ – mondja Konjović. A föld a valóság, az ég a szublimáció: ‘két végtelen, egymással szembefordulva’. Ebben a végtelenségben találta meg Konjović a gyökereit és a végzetét, emiatt hitt ösztönösen a küldetésében és a szerencsecsillagában. Ez segítette oly sokáig, hogy szembeszegülhessen a halállal.

         Milan Konjović számára az élet és a művészet örökös csoda és örökös titok. Az az ember szerencséje, hogy ezt a titkot, illetve titkokat sohasem fejti meg. A festő hisz ösztönében és úgy tartja, az alkotás a legnagyobb rejtély. Elmondása szerint mindig csak a látomásait festi meg, mindig csak a belső hangjára hallgatva. Munkájára maga is rácsodálkozik. Ezért a festészet az ember illúziója, a festészet ezért ugyanaz, akár a szerelem. A szerelmi hév sem tart sokáig, Konjović képei is gyorsan születnek. Csupán az a fontos, hogy összhangban legyen a motívum és a festőben felgyülemlett energia. E kettő megmagyarázhatatlan egymásra találása teremti a képet.”

         Így látja Miro Vuksanović. S igaza van, mert Konjović igazolja: “Nagyon fontos, hogy legyenek képek a szobánk falán. Más pszichikai besugárzást kap az, akit a puszta falak vesznek körül, és mást az, aki színekkel daloló képek között él. A képek ugyanazt jelentik a zárt térben, mint a nap a természetben. Nem kell néznünk ezeket a képeket, hiszen nem bámulunk a napba sem, de érezzük, hogy melenget bennünket. Így hat ránk a kép, a zene, a könyv. A könyv különösen. Művészet nélkül nem lehet, ugyanúgy, miként szerelem nélkül sem lehet. A szerelem és a művészet azonosak. A szerelem a kreációért van, a művészet pedig szublimált kreáció. Egyik a másikból nő ki. A művészet nem születhet gyűlöletből. A gyűlölet cinizmust éleszt, míg a szerelem szépséget és hitet a szépben.”

 


 

A műélvezetről

 

“Ó, szépség lázmérője, hátgerinc,
te néma bölcs: te légy, te légy bírálóm!”

(Weöres Sándor)

 

         Minden választás és döntés felesleges és értelmetlen, mert elszegényít, elvakít és korlátoz csupán. Vagy miként Fernando Pessoa, portugál költő jegyezte, megmaradni egynek, az börtön, önmagammá lenni, annyi mint nem lenni. Természetes, hogy a változatosság gyönyörködtet, és az is természetes, hogy minden embert más és más gyönyörködtet az életben, s nemkülönben a művészetben. A művészek és elméletíróik ugyan már huzamosabb ideje igyekeztek egy akolba terelni a közönséget, de az emberi természetet mindeddig sikertelenül igyekeztek uniformizálni.

         A kezdetektől két nagy elméleti vonulat ütközött a mesterséges szépség megteremtése körötti vitákban, és hosszabb, nem ritkán századokat átfogó időre, hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. A természetet, s vele együtt a klasszikus műveket például állítók a  mimézis, vagyis az utánzás elvét követték, és azt tartották szépnek és értékesnek, ami leginkább hasonlított a mintául állítotthoz. Velük szöges ellentétben álltak a poézis, vagyis a kitalálás hívei, akik a másolással és az utánzással szemben a teremtő fantáziára esküdtek és mércéjük a valóságot képzelettel felruházó alkotásokat értékelte.

         A reneszánsz poétika mintha közelítette volna egymáshoz a két áram­latot a verisimile, a valósághoz való hasonlatosság eszméjének meghirdetésé­vel. Ebben a művészetértelmezésben együtt élt a hagyományos témák és kon­venciók utánzása a lehetséges valóságok megközelítésével, amelyeket azon­ban nem az esetlegesség, a véletlenszerűség és szabálytalanság, hanem az  igaz­ság határoz meg.

         A művészetnek a tudománytól való elszakadása radikális paradigmaváltást okozott: a műalkotáshoz többé nem lehetett a rideg matézist felfogó elmével közelíteni, le kellett rázni a ráció bilincsét és szabadjára engedni az érzékeket, amelyek teljesen más módon működnek, mint a tanulás során programozott elme. A természettudós Sir Isaac Newton (1643 – 1727) már “zseniális képtelenség”-nek nevezte a költészetet: egyfelől jelezve, hogy a poézis mibenléte nem közelíthető meg a természetfilozófia matematikai elvei irányából, másfelől pedig észrevételezvén, hogy a művészet valami módon az emberi géniusszal áll összeköttetésben.

         A művészeteket igazából az enciklopédista Denis Diderot-nak (1713 – 1784) a festészetről írt értekezései utalták az érzékelés körébe, amikor a műélvezet alapjait a szenvedélyben, az élményben, a benyomásokban írta le. Innét már nem sok kellett a német filozófus és esztéta Alexander Gottlieb Baumgarten (1714 – 1762) megállapításához, amelyben a széptan korszerű tudományát alapozva szembeállította a gondolkodás noétájával az érzékek estétáját, a képességet ami az ész által közvetlenül meg nem közelíthetőt közvetíti.

         A huszadik század csalódásoktól terhes, a poétikai elveket erkölcsi érvekkel behelyettesítő művészetfelfogásainak a magyar irodalomban Szentkuthy Miklós műveiben beérő vonulata a legmesszebbmenően szélsőséges. Szerinte csupán egyetlen igazi mércéje van az életnek, a művészetnek: a halál. Az életről nem tudjuk, hogy mi a célja az emberrel, addig bizonyára nem, amíg be nem köszönt a halál. Ezért a művészet mércéi se kanonizálhatják a szépet és a rútat, a szebbet és a rútabbat, hanem az ember a saját mérlegén nivellálja a dolgokat, így az egyedül alkalmazható mérce az, hogy egyszer ez tetszik, máskor meg az! A művészet nem más, mint tervábrándok és álomprogramok sorozata.

         Végső soron tehát csak a halál az egyedüli mérce, minden más csupán mondvacsinált, hiszen például a szépség és a rútság, az esztétikum és a mandragóra közötti különbség nem biztos, hogy értékben is eltérő. Ki a megmondhatója, mi ér többet: a dolog, vagy annak negatívja.

           Irodalom-e vagy élet, vásári rémhírterjesztés vagy fátum-katalógus, idegesség vagy morál, oly mindegy azon egyetlen nagy tény előtt, hogy egyszer vagyunk a világon, abszolút nihil vár ránk (a föld földszerűségéhez viszonyítva az örök üdvösség is “nihil”), és ezt az egyetlen chance-unkat, pillanatnyi pillanatunkat sem tudjuk érthetőként érteni, érdemesként igenelni

Az érték, ha van, az emberben van. Rajta kívül, illetve tőle függetlenül aligha képzelhető el, legalábbis nem az ember és a világ viszonylatában.

 

 


 

 

Még egyszer a műélvezetről

 

“A képet a részek eggyé harmonizálása hozza létre.”
                                   (Vaszilij Kandinszkij)

 

         Legutóbbi, a műélvezetről szóló töprengéseimben arra a különös tényre igyekeztem valamennyire elfogadható magyarázatot találni, hogy az emberi szépérzék igencsak tréfás dolgokat hajlamos művelni, amikor minden logikus magyarázatot megcáfolva hol ehhez, hol ahhoz vonzódik. Miként ott már jeleztem, a tetszés és nemtetszés tényét, illetve állapotát jelentős mértékben befolyásolja a befogadó hangulata, indulata, ráhangoltsága, de akkor se tévedünk, ha e tényezők közé soroljuk a napszakok váltakozását, a légnyomást, vagy éppen a műélvező emésztési ciklusának hatását.

         Széptan ide, esztétika oda, a tetszési mutató nem a matematika elvei szerint működik. A művészet és a tudomány elméletében egyaránt igencsak járatos Johann Wolfgang Goethe (1749 – 1832) tréfás, a régiek és a modernek között csapongó ízlést gúnyoló verse mégis egy általános emberi tulajdonságot fogalmaz meg: Szíved nem gyúlhat szerelemre, / Ha egyhez mindig hű maradsz! / Az a művészet s élet rendje, / Hogy hol ez tetszik, hol amaz. Ráadásul, ahhoz, hogy ha valami kivívja tetszésünket, nem kell feltétlenül szépnek lennie. Amit meg szépnek tartunk, nem kötelezően értékes, és az se biztos, hogy az képvisel értéket, ami tetszik.

         Az helyett azonban, hogy ezeken a kérdéseken tovább morfondíroznánk, inkább azt szeretném szemléltetni, hogy miként vélekedtek a tetszés – szépség – érték tekintetében azok, akik művészetükkel teremtettek hírnevet maguknak.

         Engem nem érdekel a szép – szögezte le Picasso: Gyűlölöm a műélvezők szemmel és aggyal űzött esztétikai játékát, a szépséget “befogadó” mandarinokét. Mi az, hogy szépség? Nincs is ilyen. Sose “értékelek” valamit, legfeljebb “tetszik”. Szeretem vagy gyűlölöm. Ilyen egyszerű a dolog, állította a nagy spanyol. Egy másik, ugyancsak világhírű festő, Vaszilij Kandinszkij a műélvezőket egy virtuális múzeum látogatóiként szemléltette egyik esszéjében, akik katalógussal a kezükben járják a termeket és magát a művet hidegen és közönyösen szemlélik. A műértők a “mesterségbeli tudást” magasztalják (mintha egy kötéltáncosért lelkesednének), a “festőiségben” gyönyörködnek (mintha pástétomot kóstolgatnának).

 Az éhes lelkek éhesen távoznak. A “művészet” tanulmányozásával és egyoldalú magasztalásával nem lehet az embereket a szépre nevelni: életnek, mindennapi biológiai funkcióinknak és a teremtésnek egybe kell folyniok, közös nívón élniök. (...) ... a szenzációk szenzációját így is, úgy is maga az élet adja, virágzó nők és vajúdó szilvafák, minek technikákat és trükköket kitalálni utánzására, kifejezésére, jelképezésére vagy metamorfózisára (szóban, hangban, színben)? Az egyetlen plusz, amit hozzáadhatunk: a beállítás, a póz, a dinamikus perspektíva, elvágás, felnagyítás, ferdítés, duplázás, árnyba-ölés, fénybe-ölés – teszi hozzá a kérdésben mindenképpen kompetens Szentkuthy Miklós. Folytassa a párbeszédet a festő:  A legtöbb ember a siker alapján ítéli meg a műveket... De hol van az megírva, hogy a siker mindig azoké legyen, akik kiszolgálják a közízlést?... A sikerem oltalma alatt megcsináltam, amit akartam... mindent, amit akartam. Ha ez így megy tovább, nemsokára eljutok oda, hogy csak az aláírásomat meg a dátumot kenem rá a teljesen érintetlen vászonra. Nincs is szebb dolog egy szűz vászonnál! Noha csalóka ez a szabadság: Fogolyként élek. Senkinek, legádázabb ellenségemnek sem kívánom a hírnevet – panaszolja a festő. Majd az író: “Wert” és “Wesen” (“Érték” és “Lényeg”): kétségtelen, hogy életünk alapvető és állandó vonása az örökös értékelés és érték szerinti igazodás, de kérdés, hogy ezért az érték valóban érték-e? Az értékben és érték-élményben elemi biológiai ösztönök, teoretikus meggondolások, gyakorlati elképzelések legszétválaszthatatlanabbul keverednek. (...) Az érték az ember irracionális transzendencia-ösztönének egy kielégülése, végső elemzésben (ha ugyan van itt és általában az “elemzés” szónak igazság-értelme) kétségbeesett idealizmus: nihilizmus kifejezése.

Végül zárjuk az idézetsort Szentkuthy összegzésével: A művészet számomra valami eksztatikus passzivitás, szemben a tudomány és politika folyton tovább és még tenni akarásával. A művészet lényege egyáltalában nem a teremtés és alkotni-vágyás, az már csak neurotikus utóbetegsége, mellékzöngéje. Lényege egy bizonyos szemléletmód, belső, “kultikus” transz, a világnak egy elfogadni tudása, az a különös részeg állapot, melyben a világot minden betegség, halál és »insolence of office«-telítettsége ellenére igenelni vagyunk képesek. Ez a motiválhatatlan, irracionális elfogadás-élmény: úgy hiszem, ez a szépség, a művészet középpontja.

 

 

 

 

 


 

 

 

Az irodalmi utazásokról és az utazási irodalomról

 

         Bori Imre tanulmányát olvasom a modern irodalom eszméinek terjedési módjairól a magyar irodalomban (Írók, események, jelenségek. Forum, 1997.). A szerző dokumentált érvekkel állítja, hogy az irodalmi modernség megismeréséhez századunk elején nem kellett különösebb erőfeszítéseket tenni, ugyanis a modernek könyvei a hazai alkotók szülő- és lakhelyén is hozzáférhetőek voltak. De ennek ellenére mégis “utazni kellett” – nyomatékosítja a szerző azt a belső kényszert, ami példáiban peregrinációra, vagyis vándorlásra, kóborlásra késztette Adyt, Justh Zsigmondot és Kassákot, de nem azért, hogy külföldön ismerjék meg a modern irodalom formai megoldásait, mintáit, és a későbbiekben azt magyarosítsák, hanem mert találkozni kívántak azokkal az eszmékkel és életlátvánnyal, amelyek a modernizmusban nyertek kifejezést.

         Ez az emberi, irodalmi utazási kényszer azonban sokkal korábbi eredetű – a századelő nagy vándorai már a peregrináció kifinomult módszereivel élhettek. S ezt a kényszert mindig a tudásszerzés, a tanulás motorja hajtotta. A francia Chateaubriand egyetlen útirajzot írt csupán, Utazás Párizsból Jeruzsálembe címmel (1811), de gondolata, miszerint egyremegy, ha az ember történelmet tanul, vagy ha utazik – szinte szállóigévé vált.

         Utazás vagy történelem, egyremegy! Vagy mondjuk inkább úgy, az utazás és a tanulás elválaszthatatlanok egymástól? Így láthatták egykori őseink, ugyanis a magyar irodalomban szép és gazdag hagyománya van az utazási irodalomnak.

         Az angolok még csak készültek a győzhetetlen spanyol Armada leverésére, és I. Erzsébet éppen lefejeztette Stuart Máriát, amikor Forgách Mihály (1569-1603) elmondta “a vándorélet millió előnyét” ecsetelő beszédét az utazásról és dicsőségről a Wittenbergi Magyar Társaság ülésén 1587-ben.  Kinyomtatott okfejtésében azzal a céllal buzdítja útra olvasóját, “hogy lepipáld Odüsszeuszt és Aeneast a külföld megismerésének dicsőségében, s e réven elméd oly tudásra tegyen szert, mellyel őrködhetsz a közélet felett, s hasznára lehetsz hanyatló hazádnak”. Félszáz esztendőre rá Frölichius Dávid (1595-1648), magyarországi udvari matematikus a gyakorlati földrajz velejéről írt könyvében (1639) leszögezi, hogy az ifjúságnak azért kell utaznia, hogy jobb erkölcsöket szerezzen, derekabb emberként térjen vissza. S Frölichius annyira a matematikus szemével látta az utazást, hogy táblázatot állított össze “az utazás során elsősorban megszemlélendő dolgok”-ról, amelynek első pontja gyakorlati útmutatás:

         “Először Istent kell hívni, akinél nincs felkészültebb és biztosabb útitárs; ehhez a jámbor fogadalomhoz más fogadalmak és imádságok között legmegfelelőbb a 91., 126. és 139. zsoltár.”.

         A régi iratokat lapozva látjuk, nem csak az utazásból, hanem a róla szóló irodalomból is tanulhatunk.

 


 

trójáról

 

         Valami rettenetes történt az idővel; nemrég még rendesen járt körbe és körbe, most meg csak rohan, vágtázik, folyton előre.

         Gyakorlatilag teljes intellektuális magányban él Čedomir Rkman egy, a történelmét viselni kényszerült nyugat-bácskai telepes faluban, Kljajićevón, vagyis Kerényen, az egykori Kernain. Írt néhány nagyszerű drámát, amelyekben a latin-amerikai próza legértékesebb hozadékának szellemében játszotta egymásba a hősiesség minden attribútumát magán hordozó hegyvidéki háborús múltat és a hagyományos értékeket megkérdőjelező, vagy éppen valós fényükben megvilágító jelent, a görög tragédiák hőseinek nagy önszembesüléséhez hasonlatos revelációkkal.

         Közben – a magány leple alatt és az általa nyújtott menedékben – másfél évtizeden át Homéroszt olvasta. Meg mindent, amit vele kapcsolatos. Egyszerűen Tróját kereste. De miként drámáiban sem Líka meg Kordun hegyvidékeire való elvágyódását fogalmazta meg, Trója esetében se a mitológiai város földrajzi koordinátáinak föltárása volt számára az elsődleges, magáraszabott feladat. Igaz, vagy hat évvel ezelőtt, az akkor éppen pezsgő Trója-vita közepette közzétette tételét, miszerint a legenda színhelye a mai Albánia területén található, mégsem ez a legfontosabb abban, hogy valakit éppen a mai időkben, a jelen körülményeink közepette, s nem utolsósorban a már említett környezetben éppen Trója érdekel.

         Trója ugyanis az emberiség kollektív nosztalgiája, az istenek és héroszok ideje iránti vonzódásának évezredes jelképe – írja Čedomir Rkman tervezett homerológiai tetralógiájának első kötetében[7], egy olyan idő utáni vágyakozásnak a megfogalmazása, amelyben az antik ember a természet részeként, nem pedig afölött uralkodva élt csodálatos szabadságban, mert tudta, hogy a születés, az élet és a halál egy, csupán a kozmosz örökös.

         S amíg a szerző végigkíséri a jelképes elnevezés mögötti mítosz fonalát, amelyet még Zeusz ajándékozott egykor fiának, Dardanosznak, majd Dardanosz fiának, Erikhthoniosznak, Erikhthoniosz Trósznak, Trósz Ilosznak, Ilosz Laomedónnak, Laomedón pedig Priamosznak hagyta örökül, Priamosz Hektórnak szánta volna, de ezt már nem engedték meg az istenek... arra is rámutat, hogy az emberiségnek nagyon is megfelel, hogy ne ásson túl mélyre az antik Trója nyomai után. Kellemesebb a törzsfejlődés elméletének megnyugtató oltalma alatt hinni, hogy az ember bolygónk lényei között a legmagasabb rendű, mint az után kutatni, hogy milyen földönkívüli gólya hozott bennünket.

         Rkman könyve a gyermeki kíváncsiságot bátorsággal felvértezve, a görög tragédiák szellemében figyelmeztet, hogy ha az ember a fáról szállt alá, életének alkonyán akár vissza is mászhat a fára.

 

                                                                 


 

A VILÁG MEGÁLLAPODÁSÁRÓL

 

“A tussal rajzolt betűket
a vízcseppek elmoshatják.
Le nem írt jelet a szívből
senki, semmi ki nem mossa.”


(Cangjang-gjaco, dalai láma)

 

         A világ állapotának a problémája, hogy lényegében nincs leírható állapota. Legalábbis nem olyan, amit megállapodottnak nevezhetnénk. Tart még, folyamatban van alakulása, formálódása, és ezen átmeneti állapota bizonyára távolabbra húzódik majd el, mint amit képzeletünk feltételezni enged.

         Korai eleink, hallom a minap, a brit-szigeten ötezer évvel ezelőtt pompás rítus közepette ünnepelték a nyári napfordulót. Hogy az ünnepnek megfelelő külsőségeket is megteremtsék, gigantikus kőtömböket szállítottak a ma Stonehenge-ként  nevezett dombra, valahonnét a tengeri csatornán túlról – olyan módszerrel, amelynek mostani feltételezéseken alapuló rekonstrukciói sorra csődöt mondtak –, hogy megépítsék bonyolult építményüket, amelyről egyelőre csak sejthető, bár egyre valószínűbb, hogy egy csillagvizsgálóval és kalendáriummal kombinált szentély lehetett.

         Ötezer éve, vagy mondjuk, legyen csak négyezer, az ember mai ésszel is felfoghatatlan hatékonyságú energiákat mozgósított, hogy szellemi szükségleteinek tág, a világegyetemre nyíló kapukat nyisson, bizonyára abból a felismerésből eredően, hogy a szellemiek által anyagi létük is nemesedik. Ugyanakkor, a kontinensen élők alig kétezer évvel ezelőtt fedezték fel azt is, hogy Britannia egyáltalán sziget. E felfedezést sem a tudásszomj vagy a szellemi tágasság keresése váltotta ki, hanem a hódítás: egy római hadvezér flottája hajózta körbe a mai Nagy-Britanniát, de már csak azt követően, hogy az ott élő “barbárok” zömét leigázta.

         Ám térjünk vissza az évezredekkel ezelőtti keltákhoz vagy britekhez, bárkihez, aki a szellemi távlatok templomaként tisztelve a mértani elhelyezkedésű kőtömböket, élete elengedhetetlenül fontos rítusaként vett részt a jószerével függőkövek között lezajlott misztériumban.

         De mennyivel kisebb misztérium és mennyivel kevésbé fontos rítus az, hogy most itt ülhetek íróasztalomnál és kínai tollammal, kínai tus-tintával róhatom e sorokat, amelyek hamarosan nyomtatásban kerülnek az olvasó elé? Vagy elmossa időközben a betűket az eső, néhány könnycsepp, feldöntött pohárból kiömlött víz? Meggátolva ezáltal, hogy ezek a többre érdemes sorok valaha is eljussanak címzettjükhöz, az olvasóhoz, vagy éppen történelmi igazságot szolgáltat a betűket össze- és elmosó folyadék, azáltal, hogy örökre megsemmisíti a semmirekellő, felesleges és senkit nem érdeklő gondolatok nyomát?

Nem tudni, mindaddig, amíg meg nem állapodik a világ. Arra a rövid kis időre pedig marad az írás, aminek éppen annyi köze van a világhoz, mint a Stonehenge-i rítusoknak és misztériumoknak. Azzal a különbséggel, hogy a születő kézirat számára lényegtelenné válik mindaz, ami előtte volt; a múlt, a történelem feltételezéssé minősül át – miként egy kortárs héber esszéíró jegyezte meg – a kézirat az írás folyamataként, nem pedig az írás eredményeként létezik. Amíg ismét le nem ég az alexandriai könyvtár, le nem dől a babiloni torony, amíg meg nem állapodik a világ.

 


 

az énekelt versekről

 

         Vannak gyűjtők, akik önkifejezésük megkönnyítése céljából halmoznak tárgyakat, van aki művészetének alapját látta a “talált tárgyak”-ban, miként Marcel Duchamp, a pop art apostola az object trouvé és readymade alkotásaiban. Én azért gyűjtök tárgyakat, hogy használjam őket. S ahogy hétről hétre írom ezeket a jegyzeteket, látom, témáikat ezek a talált és gyűjtött tárgyak adják.

         A napokban például kezembe került a Kossuth Rádión 1987 szilveszterén sugárzott kabaré fölvétele. Ki tudja hanyadszor hallgattam meg tíz év alatt, bár az is lehet, hogy éppen ez a kazetta rejtőzött legeredményesebben a fiók alján, mindenesetre most taglózott le a műsor, majdhogynem fizikai értelemben is. A műsorvezető ugyanis bejelentette az előadót, Dinnyés Józsefet, aki gitárjával a mikrofon elé állt és elénekelt egy szerzeményt, A városlakó táncát. Már a cím jelzett a fülemnek, majd a rövid énekelt vers meghozta a bizonyosságot: Kontra Ferenc költeménye köszönt vissza egy tíz évvel ezelőtti kabaréból.

         Egy olyan vers, amely megjelenésekor, s ma is hiteles, maró iróniával megfogalmazott látlelete az urbánus elidegenedésnek. A költemény Kontra Ferenc első kötetében, a Jelenésekben látott napvilágot 1984-ben. Idézem:

 

               szemüveges pecsétlakók bírálják a hitedet

             csontjaid kormos falak mögött kopnak el

           felvértezett plakáttested a falakra feszíted

         hétköznapok fakítanak kóborkutyák levizelnek

       papírízű szótlanságod takarja a betűket

    szürkefényű utcalámpák túrnak utat a sötétben

  sok hasztalan beszédtől vérzik a nyelved

közhelyekkel béleled az ürességet

 

         Természetesen leállítottam a visszajátszást, elővettem a Kontra-könyvet, leellenőriztem: stimmel. A szalagon azonban még egy énekelt vers következett, mégpedig egy olyan költemény, amely számomra negyedszázada a költészetet és a kisebbségi lét ábrázolását jelenti. Gulyás József Végre című négysorosa. Ennek a versnek a (magán)történetét 1995-ben írtam meg, valahogy így:

         “ A közelmúltban, talán nem a líráról beszélgetve hívta fel a figyelmem Brasnyó István arra, hogy az általam igen kedvelt és sokszor elmondott, szinte egyetlen fejből tudott költeményt a leggyakrabban pontatlanul idézik, ha szóba kerül. Észrevétele megingatta az én önbizalmamat is: lehet, hogy rosszul emlékezem a diákkorom óta magamban hordott négysorosra?

         Kimondatott végre / váratott soká / van honnét szökni / de nincs hová. Emlékezetem így idézi Gulyás József sorait. Ha ő nem így írta, az se baj, s ha Brasnyónak van igaza, hogy mások (is) pontatlanul idézik, az se. Gulyás József verse ez esetben már-már a folklór részévé vált, szövegromláson ment keresztül, tehát már nem is ugyanaz a költemény, amit egykor olvastunk, ám e karcsú négysoros – író barátunk tapasztalatára hivatkozván állíthatom – sokunknak többet jelent a kis kezdőbetűs “költemény”-nél, legyen mondjuk, akkor a nagy V-vel írt Vers, ami nem az iskolai biflázásnak köszönhetően maradt meg az elmúlt évtizedekben. nem is az emlékezetünkben, hanem a lelkünkben, idézésekor ezért igazítunk rajta parányit, hiszen a sorokat már nem a költő mondja, hanem mi, akik idézzük, akik azonosultunk Gulyás Józsefnek e négysorosban kifejezett életérzésével. Valamikor az 1970-es évek legelején.”

        

 

Persze tévedtem, a Gulyás-vers helyesen így hangzik:

 

Végre kimondhatod,

váratott soká:

van honnan szökni,

de nincs hová.

 

         Dinnyés József helyesen énekelte el a tíz évvel ezelőtti kabaréban a verset. Ami neki akkor kabarétéma volt, az nekünk keserű valóság. Ma is az. Bár az se elhanyagolandó adat, hogy a műsorban két énekelt vers hangzott csak el, s mindkettő vajdasági szerzőtől.


Szépirodalmunk recepciójáról (I.)

 

“Milyen nevetséges az emberek magatartása! A velük egy időben élő kortársaiktól sajnálják a dicséretet, de milyen nagyra tartják, ha az utódok dicsérik őket: az utódok, akiket nem láttak, és soha nem látnak! Ez majdnem olyan, mintha azon búsulnál, hogy az elődök nem zengtek rólad dicshimnuszt!”


(Marcus Aurelius)

 

         Gyors egymásutánban két Magyarországon megjelent bírálat is a kezem ügyébe került Kontra Ferenc: Gyilkosság a joghurt miatt című, 1998-as elbeszéléskötetéről. Egy a Kortársban, egy pedig a Tiszatájban olvasható. Mindkét kritika pozitívan értékeli az elemzett könyvet, ám a kettő együtt mégis végképp arról győz meg, hogy, amit Németh László imigyen fogalmazott meg: “Külön sorsnak külön irodalom kell.” Esetleg még ennél is tovább lépve – minden irodalomnak külön kritika is kell. Végső soron ugyanis azt látom bebizonyosodni, hogy egy-egy mű számtalan lehetséges olvasatai között az egymáshoz közeli interpretációk a műnek a “mesterségből fakadó” erényeit képesek igazán értékelni, vagyis egy vers, elbeszélés vagy regény “megcsináltságát”, esztétikai megfontolásait, az elméleti eljárásoknak a bennük lecsapódó vonzatait. Az irodalom regionalitásának pozitív hozadéka az ilyen interpretáció során könnyen elsikkad az írói megmunkálásra való összpontosítás mögött. Olyan tartalmi vonatkozások is értelmezhetetlenek maradnak az olvasás során, amelyek kibontatlansága gátolja a mű erkölcsi hátterének vagy világképének teljes áttekintését. Az olvasatok között természetesen nem teszünk és nem is tehetünk különbséget, hiszen mindenkinek szíve joga ágy és azt olvasni a szövegből, amihez kedve tartja, és amit felkészültsége, ismeretei, tudása lehetővé tesz.

         Nem is azért említettem az általános vonatkozások előtt a két bírálatot, hogy vitába szálljak velük. Csupán pontosítanék megfogalmazásuk egy-két pontján. Az egyik kritikus a fogyasztás kultuszának hódoló “marketember” típusát emeli ki Kontra Ferenc novelláiból, és azok kapcsán “a mulattató gegek szívszorító igazságára” mutat rá. Pedig aligha gegekről, és valószínűleg nem marketemberekről szólnak ezek a történetek: éppen Kontra Ferenc az az egy és egyetlen, aki a tíz éve tartó délszláv testvérháború minden mozzanatát ismeri, ő az egyetlen, aki erről – minden történelmi distancia nélkül, vállalva a jelent! – hitelesen és teljes szépirodalmi vértezetben ír – immár tizedik könyvében.

         Meglehet, hogy a történéseken kívül élő olvasó számára egy-egy története Csáth- vagy Kosztolányi-ízű, általános értelmű és vonatkozású, de nem így van – a legbanálisabb gegszerűség nála a valóságos tragédia őszinte átélése. “Gegjei” olyannyira mélyen megélt intim és kollektív drámák, amelyeknek megfogalmazása – őutána, itt a Vajdaságban –, szerintem nem várható.

 


 

SzépIRODALMUNK RECEPCIÓJÁRÓL (II.)

 

“Különösen azt a nézetet tanulmányozd gondosan,
amellyel nem értesz egyet.”


(Charles Darwin)

 

         Legutóbbi jegyzetemben arról igyekeztem gondolkodni, hogy az olvasás során, az egyéni szöveginterpretáció folyamán mennyire hajlamosak vagyunk csupán a “szemünkre” hagyatkozni, a formai tökéletességet keresni és egy-egy sziporkázó stílusbravúr nyomán lelkendezni. Meg arról, hogy a művek releváns jelentésrétegei nem bontakozhatnak ki bizonyos tárgyi ismeretek hiányában. A kérdés lényegének megértése érdekében távolítsuk el magunkat a korábban megnevezett témától, vegyük helyette a fordítás példáját. Miért olyan népszerűek például Hamvas Béla szerbre fordított művei? Immanens értékük mellett azért is, mert olyan tudásról és ismeretekről szól bennük a szerző, ami általános, egyetemes, és bármely nyelven egy kis intellektuális erőfeszítéssel megszerezhető. Könnyebben fogadunk be egy lefordított esszéregényt vagy egy ezoterikus művet, mert “beszéljük a nyelvét”, s az irodalom befogadásához szükséges előfeltételek mellett általános, egyetemes tárgyi ismereteket követel tőlünk. A baj ott kezdődik, ha ezen túl speciális ismeretekre is szükség van egy adott szöveg dekódolásához. Így például egy lefordított indián dal csupán szavak és képek halmazává szegényedik, noha meglehet, hogy egy nép sorstragédiáját mondja el. Előttünk ez, a teljes jelentése egyedül akkor válhat értelmezhetővé, ha megismerjük a dal születésének körülményeit, a dalköltő népének sorsát, történelmét, mentalitását – vagyis speciális ismereteket szerzünk róla. Ezek híján – közelebbi példával élve – értelmezhetetlenné és élvezhetetlenné minősülnek akár a középkori históriás énekek és balladák is. Vagy valljuk be, bármennyire is zsongító boldogsággal olvassuk Rabelais munkáit, azok sziporkázó csalafintaságainak legnagyobb százalékát csupán a szövegmagyarázatok, és nem a mű meg az olvasó közvetlen kapcsolata teszi értelmezhetővé.

         Legutóbbi töprengésünkhöz visszatérve, Kontra Ferenc novelláskötetének egyik bírálója szerint az egyik novellahős kisiskolás korában kis partizánként lengeti a piros zászlót a vadászatra vonuló elnök nagyobb dicsőségére. Aki ismeri a partizán és a pionír fogalmak közötti néminemű különbséget, igencsak groteszk képet alkothat a novellahősként megjelenő Kontra Ferencről, a nyolcesztendős gerilláról, miközben a maga valóságában nem különben groteszk felvonulásban lengeti az obligát papírzászlót és kornyadozó virágcsokrát. Persze pitiáner dolog az ilyen baki. Azzal azonban meglepett a kritikus, hogy a Kontra-kötetet záró dráma kapcsán “nem virtuális magyarságélményről” ír. Megvallom, nem tudom, milyen a “virtuális magyarságélmény” – újabb feljegyzés a pótlandók sorában –, s azt se sikerült megfejtenem, hogy mihez képest. Kontra novellái tudósítanának akkor a drámájával szemben a “virtuális magyarságélményről”, vagy a vajdasági magyar irodalom egésze talán? A kritikus ugyanis szövege kezdetén megállapítja, hogy “Kontra Ferenc ahhoz a vajdasági (közelebbről drávaszögi) írónemzedékhez tartozik, amelyik nagyjából lecsúszott az egyetemes magyar irodalom integrációjáról. Ezt úgy is érthetjük, hogy akkor létezik a vajdasági magyar íróknak az egyetemes magyar irodalomba integrálódott nemzedéke is. Pedig nem létezik. A vajdasági magyar irodalom mindig is valamilyen fáziseltolódásban állt úgy a magyarországi, mint az egyetemes magyar irodalommal, még “nagyjából” se integrálódtak írónemzedékek. Ráadásul a Drávaszög sincs a Vajdaságban. Bár még integrálódhat. Nagyjából.

 

                                                                          


 

 

miért hallgatott el torok csaba?

 

         Örülök Torok Csaba könyvének, a szerző válogatott és új verseit egybegyűjtő Pontos időnek. Annál is inkább, mert ritkán halljuk e költő szavát, a lapokból előbukkanó versei azonban bizonyítják, hogy érdemes odafigyelni a hangjára.

         Hasonlóan vélekedhettek azok is, akik indulásakor segíthették, ugyanis viszonylag lendületesen kezdte a pályát, két könyve is megjelent négy esztendőn belül. Elsőként az Örökség 1962-ben, majd 1966-ban a Szégyenfán című kötet. Nem csak alkotói indulása, verseinek képi világa is dinamikus volt, mostantól, huszonöt év távlatából visszatekintve talán túl dinamikus is. Hatalmas energiák összpontosultak Torok Csaba korai verseiben, majd látomást teremtő indulatban sültek ki. Ezekben a korai versekben látszólag válogatás nélkül került egymás mellé a mindennapi szóhasználat közhelye, az oxymoron-értékű szinesztézia, a szürrealista látomás, az abszurd kép és a képzavar. Figyeljük csak meg Körkép című, Vagy ami egy Bartók-lemezre írt 84 soros versből 15 év után megmaradt alcímet viselő költeményének lendületes sorait: “... lepkék puha tánca / kagylók rikácsolása az egyetlen zene / mérges lila sünök messze a sivatagban úsznak / ziháló halak őrködnek / távcsöves szemmel a fákon / valami kötekedve ugat a kövek mögött / faragott bot a kezében”!

         A két verseskönyv megjelentét követően Torok Csaba elhallgatott, legalábbis  a kötetben való publikálást illetően. A válogatott és új versei között bogarászva felfedezhetjük – igaz, zárójelekkel elkülönítve a vers testétől, de korai költeményeire jellemző bizarrsággal és képszerűségével megfogalmazva  – a kifejezőeszközeivel való elégedetlenségének nyomait. Szégyelli a versét – olvasható ki a sorokból, bár ez a kijelentés számomra inkább az ifjú poétai pózt idézi, mint kifakadó vallomást. Sokkal inkább beszédes egy másik helyen, a Lakcímváltoztatási bejelentő című versében, ahol ugyancsak zárójelek között – különös, hogy Torok Csaba a legfontosabb dolgokat mindig zárójelek között mondja el – arról vall, hogy a poéta nem a szürrealista látomásokat kergető fénylény, hanem hús-vér ember, mindennapi gondokkal, fölfokozott érzelmi világgal, túlérzékenységgel megvert egyén, akinek költői alakulását talán egy rossz pillanatban kimondott elmarasztaló szó befolyásolta:

 

 

 

 

(Ahá! Most tán majd ki lehet hámozni
a sorok közül, miért vagyok mindig
olyan durcás, mert hogy annak szemé-
lyes belsérelmi okai vannak, az biztos,
így aztán lesz min
tiszteletdíj-
nokoskodniuk
az irodalmi
statisztá-
stasziti-
statiszti-
(he!)
kusoknak.)

 

         Elhangzott-e a bántó szó, vagy nem, amiatt hallgatott-e el Torok Csaba, vagy sem – nem fontos. Az annál inkább, hogy költészetének javára vált a szerző befelé fordulása. Ezt újabb versei bizonyítják.


 

Az új költői lendületről

 

“Távolodik tőlem a déloszi Apolló –
a Beszéd, a Szó”
(Fehér K.: A leghosszabb úton)

 

Két ízben is hosszan hallgatott Fehér Kálmán, miután megkerülhetetlen jelét adta költői jelenlétének. Első kötete 1964-ben jelent meg Akvárium címmel, majd a modern életképeket teremtő költői látásmód az 1966-os Száz panasz című kötetben lelt éltető formára, és szigorú kompozícióra. Fürjvadászat című, 1971-es kötetében levegősebbek lettek a versei, s ebben az időben az Új Symposionban közölt munkái a képvers iránti érdeklődését is hangsúlyozták. Ekkor írta Összjáték című ifjúsági regényét (1970), majd következett az elnémulás első nagy, tíz éves periódusa. Csak 1981-ben jelentkezett Fehér Kálmán újabb nagy kompozícióval, a Kantáta a szabadságról című, kötetnyi lélegzetű költeményével, amit korszakhatárként is jelölhetünk a költői életpályán, ugyanis a szerző rá következően majd két évtizednyi némaságba zárkózott. Szemkút című kötete 1999-ben jelent meg a Forum Kiadónál, majd a HÍD folyóirat hozta 1999. júliusi – augusztusi számában verseinek kötetnyi gyűjteményét, a Petőfi Sándor halálának 150. évfordulójára megjelentetett Petőfi-értelmezéseket, Petőfi-ÉRTelem, Petőfi-ÉRTés, Petőfi-ÉRTék  címmel.

         Jeleztem, hogy Fehér Kálmán költészetének folyamatosságáról nem igazán beszélhetünk, s azt is, hogy költői látásmódja, illetve érdeklődési köre kötettől kötetig módosult, s ezzel párhuzamosan kifejezőeszközeinek formai és grammatikai meghatározói is részlegesen változtak. Egy dologban azonban nem változott Fehér Kálmán költői alapállása: soha nem sorakozott fel semmilyen irányzat, költészeti vonulat vagy divat mögé. Örök kísérletező maradt, aki meg-megtorpanva ugyan, de következetesen a maga kijelölte úton jár. Költészetében a hatvanas, illetve a hetvenes évek elején megjelent köteteinek tanulsága szerint, mindig a jelennel perlekedett, hol a nyílt lázadás, hol a ténymegállapítás és a kérdezés hangján szólalt meg. Számára a tartalom rációja volt fontos, s közléseiben tömörségre törekedett, hagyván, hogy szavai az olvasói értelmezés során lombosodjanak ki, vagy éppen ikrásodjanak újabb morzsalékká. Úgy is mondhatnánk, bármibe is fogott költői munkája során Fehér Kálmán, az eredmény mindig különbözött mások munkájától. A jelen léthelyzetét a történelem idézésén át faggató költeményeiben, a sajátos tájverseiben és családi, illetve személyes kapcsolatait idéző költeményeiben egyaránt folyvást érezhető, hogy Fehér Kálmánt nem a vállalt penzum készteti versírásra, hanem a figyelmének központjába kerülő költői tárgy érlel benne megújuló költői lendületet.

         A megtorpanások, elhalkulások szemléletbeli, lírai depressziójáról, illetve a bölcs megnyugvás keresésének állomásairól több versében is érzékletes leírást olvashatunk. A leghosszabb úton címűben például ezt: Távolodik tőlem a déloszi Apolló – / a Beszéd, a Szó, / az írás is csak vízipók-futam, / aprócska borzongás… / Utána csönd. Olümposzi nyugalom. / Nem gyötörnek már / fennkölt ideák, / a zablától vérhabos / eretnek angyalok.

         A Petőfi-értelmezések között Az őrült című versre írt variációk egyike még szarkasztikus fintorral revelálja az elért megnyugvást, mintha csak bomlott agy szüleménye lenne, de ott érezzük a gúny mögött az olümposzi nyugalom iránti vágyat is: S tudjátok-e, mit tesz az emberi nyelven, / Midőn az ember Platón képében lóg: / Tollával és tintatartójával a nyaka körül? / Nem félelem, / Nem üldözés, / Gyászoló szó sem, / Hanem érett gyümölcs…

         S ha már visszakanyarodtunk a Petőfi-értelmezések kötetnyi versének a HÍD általi megjelentetéséhez, el kell mondani, hogy Fehér Kálmán ezeket a költészet lényegének a megközelítése érdekében tett mélyfúrásokat nem most végezte, hanem Petőfi születésének 150. évfordulóján, s a verseket 1972–1973-ban az Új Symposionban több számon keresztül folyamatosan közölte. Mostani, a költő halálának 150. évfordulójára időzített megjelentetésük Petőfi-korúvá érlelte a költeményeket, amelyek semmit se veszítettek eredetiségükből, frissességükből, időszerűségükből, mintegy igazolva, hogy új költői lendületet nem csak az új tárgy adhat az írónak, hanem a vers időszerűsítése, újbóli felidézése is az olvasónak.

         Miként Fehér Kálmán új költői tárgyként kezelte Petőfi verseit, úgy az olvasó költészetre érzékeny receptorait is izgalomba hozza a Petőfi-értelmezések felidézése.


 

 KÉT SÓHER ELEFÁNTRÓL

 

 

 

“A hajdani politikai sorscsapások áldozatai – micsoda magyar legendárium – olyan gyermekköltészetet termettek, hogy utódaik, de még fanyalgó elődeik is attól koldulnak.”

(Kovács Lajos)

 

Le a kalappal az előtt, aki ma gyermekversek írásába fog, az előtt még inkább, aki jól is csinálja.

         Csorba Béla nem első ízben jelentkezik gyermekversekkel, ha jól számolom – és ez az apró kiadók gyakran hozzáférhetetlen kiadványai mellett egyre bizonytalanabb eredménnyel járó feladat –, a felnőtteknek és a gyermekeknek szánt verseskönyveinek száma most éppen egyenlő, más műfajokban inkább a felnőtteket szólítja meg.

A mostani kötetének (Csorba Béla: Kacifánt és Bakafánt. Hetedik Síp Alapítvány, Budapest. 1999) címében szereplő Kacifánt és – Bakafánt két sóher elefánt; a banán helyett celofánra szorult vidám legények neve beszédesen vall a könyv verseiről is. Nyakatekertek, félrevezetően ravaszak, a szavakba, ritmusokba is belekötő szándékúak ezek a költemények.

         A versek hangzási-hangulati összecsengéseinek kacskaringós lejtése valahol az ütem- és dallamteremtés ősi öröme, illetve a nyelvtörő, szófacsaró akrobatika már-már modorosságig terjedő határán egyensúlyoz: “kacskaringós kacska ringlón / csacska rigó s macska ring / becskereki csecse kecske / kecsén-becsén rozmaring” (Kecskekeringő). Az ötletversek között elvétve akadunk olyan remekekre, amelyek a felnőttek logikája és a gyermeki értelem egyszerűsítő gondolatmenete közötti feszültséget emeli versteremtő erővé (Ádám bátyánk), bár nem is igazán errefelé hajlik Csorba Béla gyermekköltészete. Mint ahogy hagyományos gyermekverseket ígérő indítással is ritkán találkozunk kötetében. Akad azért itt tanulsággal végződő történetmondás is (Bakugrás), de a versekben pozitív töltetként mindvégig jelen van a szerzőnek a hangzás-teremtés fölötti önkénye. Máshol szabad formában mond – ismét csak egyetlen ötletből kipattanó – történetet (Bicikli). Némely versén átüt a nem csak a gyerekeket megszólító szándék (Rókavadászaton), ügyesen, semmit se zavarva az összhatáson, ám megesik, amikor a mindennapok történéseitől megkeseredett költő szólal meg a versben (Nyár; Számtanóra), ami már nem válik a kötet javára.

         Az ötletversek sorában azonban olyan remekbeszabott képeket is találunk, mint “a Dunában úszik egy virág / tüskéin gubbaszt a nagyvilág”. S mielőtt az olvasó most például József Attilát kiáltana, gondolja át, milyen kockázatos vállalkozás a gyermekköltészet, az áthallásokat könnyen epigonizmusként értékeli a felnőtt olvasó, még ha annak igazán nyoma sincs a versben.

         Csorba Béla gyermekverseiben jelentős kompromisszumra jutott: nem hajlott se a csicsergő virtuozitás, se a behajózhatatlan betűóceán felé – legtöbb verse a forma és a tréfás-tanulságos mondanivaló (gyermekvers esetében talán büntetlenül élhetünk ezzel a fogalommal) hajlékony egységben tárgyiasul.

         Persze a gyermekvers igazi próbája a gyermek. Csak hát hány gyerek olvas manapság verset?

 

 

          

 

 


 

Az idő természetéről

 

         Kedvemre való hírt olvastam az újságban, lelkesedésem meg kell osztanom az olvasóval:

         “Észak-Korea megalapításának 49. évfordulóján Phenjan új naptárt vezet be. Az új időszámítás 1912-vel, az államalapító Kim Ir Szen születési évével kezdődik. Az új naptárt a hivatalos államideológiáról Juchenak nevezték el. A Juche ideológia szerint az ember minden dolgok mestere.”

         Ezzel az értelmező kitétellel máris világos a dolog: minden dolgok mestereként az ember úgy számolja az időt, miként neki tetszik. Ez az ideológia egyébként mifelénk is honos – hányan hiszik magukról, hogy a történelem velük kezdődött! Pedig aligha. Az író-pszichológus Mohás Lívia ezt a tévedést úgy fogalmazta meg, hogy az időre “korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik, inkább az, hogy örökké körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában.

         A ciklikusság elvét a történelmi szemlélet hozta előtérbe, amelyben világosan felismerhetőek az ismétlődések, a periódusok, a ritmikus sorozatok. Ezzel szemben a  tizennyolcadik századi idealista filozófia elvonatkoztatva vizsgálta az idő természetét és annak folyamatosságára esküdött. George Berkeley felfogásában az idő “az elmémben lévő ideák egymásra következésétől elvonatkoztatva egyenletesen folyik, s minden létezőt felölel”; David Hume szerint pedig “szokatlan pillanatokból tevődik össze”. A huszadik század mindenhez hozzászóló gondolkodó-írója, Jorge Luis Borges ezzel szemben tagadja, hogy létezne egy egyedüli idő, amelyben minden történés láncszerűen összekapcsolódik: “Tagadom, hogy – az esetek nagy részében – létezik egymásutániság; tagadom azt is, hogy –az esetek nagy részében – létezik egyidejűség.” Borges szerint az idő észbeli folyamat, amelyben minden pillanat autonóm: “A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem. Éppilyen hiábavalónak tartom a reményt és a félelmet, amelyek mindig eljövendő eseményekre utalnak; tehát olyan eseményekre, melyek nem velünk esnek majd meg, hiszen mi a parányi jelen vagyunk... Minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik.”

         Az időrend tagadása – még abban a formában is, miként Észak-Koreában történt az új időszámítás bevezetésével –, ahogyan Borges írja, nem egyéb, mint kétségbeesés, egyszersmind titkos vigasz. Sorsunk ugyanis irtóztató: visszafordíthatatlan és vastörvényű. Vigaszt egyedül talán a metafizikai megközelítés adhat, az a megnyugvás, amit   Daniel von Czepko imigyen fogalmazott meg 1655-ben:

 

“Nem volt idő előttem, s utánam sem leszen,

Énvelem született és sírba tér velem.”

 



 


A totalitarizmusokról

 

“Millió ember halála – az csak egy adat. Egyetlen ember halála –
 az már tragédia.”

 

         Az idén jelent meg Bosnyák István antifasiszta, antisztálinista és antizsdánovista írásai gyűjteményének második kötete, három évvel az első után (Pörök, táborok, emberek I-II. Forum, 1994., JMMT, 1997.). Az akár egységes nagytanulmánynak is tekinthető munkában a szerző a háromésfél évtizeden át folytatott irodalomtörténeti, történelmi, gazdaságpolitikai, erkölcsi, lélektani, szociológiai vizsgálódásainak összegezését adja közre – egyetlen témára, a huszadik századi totalitarizmusok mechanizmusára vonatkozóan. Tárgyának jellegéből eredően kétpólusú a tanulmány, egyfelől a jobboldali, másfelől a baloldali totalitarizmust, vagyis a fasizmust és a sztálinizmust helyezi sokoldalú vizsgálatainak górcsöve alá.

         Bosnyák dokumentáló-feltáró dolgozatait olvasva az első és legelrettentőbb felismerés az emberiség ellen elkövetett bűnök apokaliptikus méreteinek tudatosulásából fakad. Értetlenül áll a ma embere a fasizmus áldozatairól tudósító számadatok előtt, a sztálini táborok létrehozásában és – bármennyire nem ideillő szóként hat – üzemeltetésében felőrölt életek száma pedig egyenesen felfoghatatlan. A Szovjetuniónak körülbelül 66 millió polgára lett a folyamatos represszió áldozata 1917 és 1959 között. Ép ésszel be nem látható azoknak az ember-megsemmisítő monstre programoknak a kifundálása és megvalósítása, amelyek például Adolf Eichmann vagy Andrija Artuković, vagy Sztálin agyából pattantak ki. A meg nem értés mögött azonban eleve értetődően ott dobol és dübörög az imperativus: “Nem felejteni!”

         Bosnyák István háromésfél évtizedes kutatómunkájával, elemzéseinek, tanulmányainak és értelmezéseinek sorával “antisztálinista csöppeket” emelt ki a “sztálinizmus és neosztálinizmus mocskos óceánjából”, a magyar, az osztrák-horvát, a szerb, a jugoszláviai és a romániai magyar, valamint a cseh antisztálinizmus kiemelkedő képviselői, Lukács György, Karlo Štajner, Danilo Kiš, Sinkó Ervin, Méliusz József és Arthur London életművének egy-egy szegmentumát állította egymás mellé. A mozaikból – Bosnyák szóhasználatával élve – egy valóságos negatív univerzumot lehet rekonstruálni, áttekinthetővé tenni a táborok fenomenológiáját, a kirakatpörök mechanizmusát, a totalitarizmus jogi, etikai, metafizikai konstrukcióját, a művészet- és tudománypolitika deviációját, valamint az áldozatok és a végrehajtók típusértelmezését meghaladóan a jellegzetesen huszadik századi, egyedi embersorsok galériáját is feltárva. Munkájának alapindíttatását Bosnyák István Danilo Kišt idézve határozza meg: “az  író (...) csupán annyit tehet, hogy kenotáfiumot, azaz jelképes irodalmi síremléket állít e világ rondabugyraiban nyomtalanul és jeltelenül elmerült milliók emlékének”.

         Bosnyák István könyve megrázó kenotáfiuma a totalitarizmusok áldozatául esett millióknak.

         Különös azonban, hogy mennyire más az ilyen kollektív tragédiáknak az erkölcsi és az emberi súlya. A mottóul választott gondolat már utal erre: erkölcsileg egyetlen tragédia ugyanannyit nyom a latban mint többek tragédiája; az egyén azonban mégis a saját tragédiáját érzi nagynak, a másét kisebbnek. A Misna Szanhedrin című traktátus szerint az isteni Igazság szempontjából egyetlen ember megölése azonos a világ lerombolásával; a föld valamennyi emberének gyilkosa sem volna bűnösebb, mint a hajdani magányos Káin, s még csak rombolásban sem tenne túl rajta.

         Az egyén azonban – bármilyen mély erkölcsiségű is legyen –, mások kollektív gyötrődését sohasem szenvedheti meg egyéni tragédiaként. Erről Bernard Show írta a következőket: “Amit az ember maga el tud szenvedni, az a legnagyobb szenvedés, amit a földön elszenvedhet. Ha éhen hal, az összes éhhalálokat szenvedi el, amelyek valaha világon voltak vagy lesznek. Ha önnel együtt tízezer asszony hal éhen, az ön szenvedése egyetlen fájdalommal sem nagyobb vagy több; hogy sorsát más asszony is osztja, az ön éhségét nem fokozza tízszeresére. Ne hagyja magát megtéveszteni ‘az emberi szenvedés szörnyű összegétől’. Nincs ilyen összeg... A szegénység és szenvedés nem sokszorozódik.”


A változó idők furcsaságairól (I.)

 

“Istennek lenni szomorúbb lehet,

  mint emberként élni.”

(Dean R. Koontz)

 

Aligha hihető, hogy a figyelmesebb olvasó is emlékezne arra a különös, de végső soron, a hasonló megpróbáltatások gyakoriságából ítélve mégsem különleges életútra, amelyre egy Kosztolányi-levél kapcsán tettem említést A versírás miértjéről II. címet viselő töprengésemben. Egy újabb olvasmányélményem kapcsán vissza kell utalnom az akkor és ott említett Kosta Brankovra.

A nevezett zombori férfiú hagyatékában maradt egy kézírásos versgyűjtemény, mégpedig saját, magyar nyelven írt költeményeivel teleróva. Amennyiben jelezzük, hogy a Zombor melletti Lénia-tanyasoron, 1902-ben született szerb gyermek Kiskőrösön járt iskolába, a könyvkereskedő szakmát pedig Zomborban tanulta ki, valamelyest értelmezhetővé válik a (z irodalmi szinten azonban soha el nem sajátított) magyar nyelv  és a szóbeli kifejezés művészete iránti vonzalma. Ámde az, hogy miként vált Kosta Brankov irredentizmusba hajló magyar érzelmű polgárrá, már alaposabb és több oldali megközelítést igényelne.

Történt ugyanis, hogy a jámbor műgyűjtő és versfaragó a Monarchia alatti könyvkereskedőből Jugoszláviában vasúti vendéglátóssá avanzsált, 1928-tól Vinkócán főnöke a restinek. Ezt követően lakossági bejelentésekkel foglalkozó rendőrségi alkalmazott, aki maga is rendőrségi megfigyelés alatt áll. Verseit a hatóság egyszerűen ellopta, elolvasta, majd visszacsempészte a hivatalnok szobájába. A titkosrendőrségi módszerrel folytatott nyomozásnak nem lett következménye – Brankov a legvadabb irredenta sorokat egy barátja tanácsára 1931-ben átragasztotta és átírta füzetében.

Most Weissenbeck József jóvoltából akadtam hasonló kuriózumra a HÍD 2000 májusi számában. A szerző a kérész-életű, Óbecsén indult Magyar Élet történetét örökítette meg, az 1940 ősze és 1941 tavasza között összesen hét lapszámot megélt újság históriáját szerencsére gazdagon szemléltetve magánjellegű közlésekkel is.

A lap szerkesztéspolitikáját, irányelvét jelzi, hogy a Mohácsi Pál, Bencz Boldizsár, dr. Kúthy Zoltán, Kisbéri János, ft. Gajdos István, ft. Csipak Ferenc, ft. Sándor János, Cziráky Fetter Imre, Guelminó Kálmán, Ősz Szabó Dániel, Kovács János, ft. Rónay Lajos, Simonyi Vilmosné és Simonyi Vilmos összetételű szerkesztőbizottság alakuló értekezletén úgy tervezi, hogy a Magyar Élet első számát 1940. augusztus 15-én, “a magyar Nagyboldog Asszony napján” jelenteti meg. (A sajtótörténeti összefoglaló ezen a ponton ugyan homályos: a szerkesztőség alakuló közgyűlését egy hónapra a tervezett lapmegjelentetés utánra, 1940. szeptember 15-re, a szerkesztői szerződés hitelesítését pedig két hónappal korábbra, 1940. július 18-ra teszi.) Bencz Boldizsár a szerkesztői szerződés értelmében azzal vállalja a munkát, hogy a “Magyar Élet […] iránya kimondottan keresztény katolikus és magyar legyen […] valamint kizárólagosan és csakis a keresztény katolikus magyar kultúra fejlesztését és terjesztését tartsa egyetlen és megmásíthatatlan feladatának.” A szerződés azt is előírta, hogy “A Magyar Élet munkatársai protekciót és alkut nem tűrően csakis keresztény katolikus írók lesznek keresztény, katolikus és hangsúlyozottan: keresztény, katolikus- magyar irányzatú írásaikal.” Nem érdektelen idemásolnia Bencz Boldizsárnak a szerződést hitelesítő sorait sem: “A megbízást elfogadom, és a fenti követelményeknek megfelelően igaz magyar keresztény katolikus szellemben dolgozni fogok magyar hittel, magyar kitartással és magyar akarattal! A Magyar Élet felelős szerkesztője: Igaz fajtestvéri szeretettel, Bencz Boldizsár.

Egy ilyen szellemiségű, a volt Jugoszláviában megjelenő lap nyomtatását az 1941-ben bevonuló magyar hadsereg parancsnoksága betiltotta, és mint káros hatású sajtóterméket, a kinyomtatott hetedik lapszámot zúzdába küldte.

“Katolikus, magyar érzelmű, zsinóros öltönyöket hirdető lapról lévén szó, nehéz megválaszolni” – véli a lap történetéről értekező Weissenbeck József.

 

 

 


 

 

A változó idők Furcsaságairól (II.)

 

“Az istenek megengedhetik maguknak, hogy úgy tegyenek, mintha nem volnának. Ezzel csak újabb bizonyítékát adják a mindenhatóságuknak”

(Hubay Miklós)

 

         Legutóbb az 1940-ben Óbecsén létrehozott és 1941-ben Szabadkán betiltott Magyar Élet című, szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap történetét közzétevő Weissenbeck József dolgozata alapján emeltünk ki egy paradoxonnak tűnő eseményt. A fajtestvériség eszméjét propagáló, a nemzeti szocializmus irányába kacsingató, keresztény, magyar katolikus szellemben fogalmazó, zsinóros díszmagyart hirdető újság frissen nyomtatott, hetedik lapszámát éppen a bevonuló magyar hadsereg parancsnoksága ítéli káros hatásúnak és küldi zúzdába, amivel végérvényesen meg is pecsételi az újság sorsát. Amelynek történetében akad egyéb furcsaság is.

         A lap programja nem kelthetett osztatlan lelkesedést, sem szerzői támogatást. Már az útra bocsátó vezércikk megírására is két, a feladatot el nem fogadó szerzőt kértek fel, s bár a felelős szerkesztő megfogalmazta a magáét, végül mégis egy negyedik személy szövegével indult a lap. A közreműködésre felkért Kristály István, Herceg János, Kisbéri János, Börcsök Erzsébet és mások közül csak az egyébként a szerkesztőbizottság tagjaként jegyzett Kisbéri válaszol, de együttműködéséért a felelős szerkesztő havi fizetésével azonos összegű, ugyancsak havi juttatást kér, amit Bencz Boldizsár demagóg válasszal utasít vissza.

         A tiszavirág-életű lap története során megromlott a viszony a tulajdonos és kiadó Simonyi Vilmos, valamint a felelős szerkesztő Bencz Boldizsár között – tudjuk meg a HÍD 2000 májusi számában közölt összefoglalóból, amelyben a szerző, Weissenbeck József egyebek között közli Simonyinak egyik Benchez írt leveléből azt a részletet, amelyben egy szabadkai botrányról is jelentést tesz, a fajtestvéri elmélet szellemében: “… Csabay Dezső kávékereskedő csináltatott zsinóros magyar ruhát, s  a suboticai Népkör felszentelésére elment, ott persze a Gál [László] meglátta rajta a magyar ruhát, és belékötött. Suboticán felzúdultak a Grimasz ellen! Ne hagyjuk, hogy díszmagyar ruhánkat egy zsidó pellengérre állítsa!… Csabay jó magyar testvér […] A keresztény a kereszténynél vásároljon, ezt a Magyar Életnek hirdetnie kellene.”

         Aztán, 1941 februárjában már ott is a hirdetés a lapban: “Öltözködjünk magyarosan. A legszebb magyar ruhákat Tyirkovity és Simonyi úriszabók készítik Suboticán a budapesti Nagykovácsi Milenko tervezése alapján.”

         Azt természetesen nem tudhatom, hogy Simonyi úriszabó mellett a Tyirkovity és Milenko nevezetű urakat munkájukban a magyar érzelem, vagy az üzleti szimat vezérelte-e. Tény azonban, hogy a mára megmosolyogtatóvá halványult, annak idején azonban vérkomoly tartalmakat hordozó levélváltásban, illetve hirdetésben feltűnő, nem magyar hangzású nevek számomra annak bizonyítékai, hogy régiónkban az együttgondolkodásnak lesz biztosabb jövője, mint a hovatartozás egyéb deklarációinak. Meg arról, hogy saját poklunkat mi magunk teremtjük meg. Dean R. Koontz amerikai regényíró erről így vélekedik: “ Istennek lenni szomorúbb lehet, mint emberként élni. Isten ismer minket, ismeri gyarlóságunkat, és kénytelen végignézni bukásainkat, a gyűlölet megnyilvánulásait, a hazugságokat, azt a rengeteg gonoszságot, amit társainkkal műveltünk, az irigységünket és a mohóságunkat, a soha véget nem érő torzsalkodásokat. Mi csak azokat a borzalmakat ismerjük, amit a környezetünkben élők szenvednek el. Az Úr azonban mindent lát. Az Ő trónusáról nézve a világ sokkal elszomorítóbb, mint innen lentről.”

 

 

 


 

egy drávaszögi krónikáról

 

         Néha olyan könyv akad a kezembe, amely nem a mű önértékei miatt lesz kedves számomra, hanem az egészétől elkülönülő, önálló életet élő, és így a szerző szándékairól is beszédesen tájékoztató tartalma ragad meg. Más szóval az üzenete, ami természetesen egyben a szerző üzenete is; leginkább palackpostája: amikor az utolsó üvegbe gyömöszöli a minden reményét hordozó papírtekercset, abban bízva, hogy az eljut majd az olvasni tudó ismerőshöz vagy ismeretlenhez, aki számára az üzenet fontossága mellett ugyancsak eltörpül a küldemény csomagolásának, a palack milyenségének kérdése.

         Ilyen palackposta-üzenet Dunai N. János Drávaszögi krónika című könyve. A pécsi Pannónia Könyvek sorozatában megjelent alkotás szerzője írói álnév alatt tette közzé a vörösmarti Kettős család krónikáját. A történet 1526 augusztusában indul, amikor megismerjük a fenyegető török veszedelemmel szemben megoldást kereső vörösmarti bírót, Kettős Mihályt. A család Kettős Ferenccel halt ki 1994 decemberében, amikor – miután fiát, Gyulát a baranyai “új honfoglalók” agyonlőtték –, fölakasztotta magát. A majd félévezrednyi históriában a Kettős család nyomon követése azonban csupán vezérmotívum; a könyv a drávaszögi magyarokról szól. Értük mond rekviemet.

         Szomorúan szép dokumentuma ez a vegyes műfajú könyv a baranyai magyarok történelmének, a nép virágzásának, lombosodásának, majd a kötelezően bekövetkező pusztulásainak, küzdelmeinek, harcainak, igyekezetének, de eltévelyedéseinek is. A szerző bemutatja a  baranyaiak szokásvilágát, koronként szociográfiai tablót készít a Duna-menti falvakról, a nyomon követett Kettős család sarjainak életéből egy-egy részletet kinagyít, szépírói eszközökkel jelenít meg, adatokat közöl a nép helyzetének jobb megértése végett, valamint számos anekdotát és adomát örökít át az elmúlt időkből. A távoli múltat idealizálva, nagy történeti művek kelléktárával jeleníti meg, a jelenről, pontosabban a közelmúltról pedig szigorú tárgyilagossággal ír, de nem krónikát, hanem kíméletlen látleletet.

         Az említett üzenet pedig, aminek megfogalmazása a teljes Drávaszögi krónika, ott rejlik abban az idézetben, amit Dunai N. János könyvének negyedik fejezete elé illesztett. Az idézett gondolat a krónika szinte minden oldaláról visszaköszön: “Földünk történelmének folyamán , egész nemzetek szállottak sírjukba; hatalmas nemzetek elenyésztek úgy, hogy egyikről-másikról azt sem tudjuk ma már, melyik nyelvcsaládhoz tartozott is voltaképpen. A nagy természet rendje: születés, emelkedés, bukás, enyészet. Ha így van egy egész nemzet esetében, még inkább érvényes ez a népek egyik-másik kisebb csoportjának sorsára.

         Nem írói erényei teszik tehát fontossá ezt a könyvet, hanem az a moralitás- és történelmi igazság-, vagy igazságosság-igény, ami kicseng a Drávaszög sokat szenvedett, mára már eltűnőben lévő magyarjaiért írt rekviemből.

 

 


 egy falu szociográfiájáról

 

         Könyvalakban is megjelent Bori Imrének a magyar irodalmi szociográfia történetéről és műfaji jellegzetességeiről szóló nagyszerű Kilátó-beli sorozata (Szociográfiák nyomában, Forum, 1997.). A kötet írásai felölelik a szociográfia két fényes időszakát: amikor az 1930-as években a társadalmi érzékenység irodalmi vetületeként születtek a fontos alkotások, majd az 1960-as években megújuló szociográfiai hullámot, amely a modern magyar széppróza fejlődésének talaját készítette elő. Foglalkozik a szerző Féja Gézától Moldova Györgyig a legfontosabb szociográfiák szerzőivel, majd alapos részletességgel tárgyalja a vajdasági szociográfiai irodalomnak a folyóiratokban és önálló művekben történő megvalósulását. Mindezt azért, hogy hangsúlyozza a szociográfia művelésének fölöttébb fontos voltát, mert tudja, hogy “nekünk a valóság ismeretére van szükségünk, hiszen a valóságról csak sejtelmeink vannak, találgatásokra szorítkozunk. Az ilyen típusú ismeretek és információk azonban nem teszik lehetővé, hogy reálisan mérjük lehetőségeinket is, teendőinket is egyénenként és közösségként egyaránt”.

         Ebben a figyelemébresztő és (remélhetőleg) mozgósító könyvben olvasom, hogy a Híd folyóiratnak az 1937 januárjában meghirdetett falukutató programjára elsőként Telecskáról érkezett írás, Szabó Mihály parasztember tollából. Bori Imre a következőket idézi a példaértékű szociográfiából: “A falu a putriépítésről lassan áttért a földszintes, alacsony, nádfedeles, egyablakos házépítésre, amely a tűzesetek sorozatát tette lehetővé és csak a jobbmódúakat bírta ez cseréptetős, polgáriasabb házak építésére. Van azonban a faluban sok ház nélküli kétkezi munkás is, aki házbérben lakik és csak napszámból él...”

         Szabó Mihály munkájának azonban volt előzménye is. Telecska (a korábbi-későbbi Bácsgyulafalva) telepítésének ötvenedik esztendejében a Jugoszláviai Magyar Újság 1933. október 29-i számában ifjabb Lakatos István foglalta össze a falu történetét. A szegénységről és nyomorúságról ő sem írhatott derűsebb hangú beszámolót, mint négy évvel később a pártaktivista, Híd-terjesztő Szabó, akinek nyoma veszett a háborúban. Pedig a falu ebben az időben volt a legnépesebb, az 1931-es népszámlálás 3.250 lakost tartott nyilván, 84 százalékban magyarokat, 11 százalékban németeket. Az meg már megint Bori Imre könyvéből olvasható ki, hogy Lévay Endre az 1943-ban megjelent kötetében (Dél kapujában) már vagyonban és gyermekáldásban gazdag faluként látja Bácsgyulafalvát, amelyről fontosnak tartja megállapítani, hogy “A sok vegyes lakosságú bácskai magyar község között ez is fehér ‘holló’: mondhatni, színtiszta magyar falu. A csöndes kis házakat kemény, akaratos magyarok lakják: szorgalmasak, termékenyek és öntudatosak.” A nemzetiségi arányt igazolják az 1953-as adatok is: a németek száma 357-ről 29-re, a szerbeké 129-ről 80-ra csökkent, a magyaroké 2.727-ről 2.917-re emelkedett, arányuk meghaladta a 94 százalékot.

         Ma azt sem tudjuk, pontosan hányan lakják a falut. Azt azonban igen, hogy amíg Nyugat-Bácska egykori színtiszta magyar falvaiban az iskolák évről évre kérvényezni kényszerülnek a magyar osztályok megnyitását, mert nincs elegendő kisdiák, Telecskán szerb tagozat nyílott. Egyelőre összevont. S talán ez is egy indok, amiért Bori Imre a szociográfia művelésének fölöttébb fontos voltára apellál.

         Maradjunk azonban még egy gondolat erejéig a telecskai “szociográfusoknál”. A falu paraszt-poétája, a maga kedvére írogató Lábadi Gyula bácsi az 1970-es évek legelején a hajdani disznótorokat sírta vissza, majd sommás végkövetkeztetést tett:

 

 

 

         Elmúltak a disznótorok, megölte a kultúra,

         Mert hiszen most mindenkinek dísznek kell csak a szoba,

         Díszes szoba, kevés barát, nem hívják már a komát...

         Mindenki csak behúzódik, nem csinálnak lakomát.

 

         Nagyot változott a világ, felülről a feneke:

         Odújába behúzódott a kultúra embere.

 

Kíváncsi lennék, mit mondana ma a szociográfia Bácsgyulafalváról. Vajon tényleg a kultúra szomjúsága teszi elzárkózóvá a falu népét, vagy teljesen más körülmények játszanak közre?

 


 

a reménytelenség prófétájáról

 

         Az idő természetéről szóló gondolatokat gyűjtögettem éppen röpke eszmefuttatásaim egyikének illusztrálásához, amikor rábukkantam egyik kedvenc íróm, Ambrose Gwinett Bierce (1842 – 1913?) idevágó tépelődéseire. Egyik elbeszélésének hőse az ok és okozat viszonyának sajátos értelmezését tárja fel, állítván, hogy hajlamosak vagyunk oknak, indítéknak tekinteni azt, ami időben megelőzi az okozatot, amit éppezért következménynek, eredménynek vélünk. Egyszerű példája szerint, ha valaki sokszor látta, amint a kutya nyulat üldöz, de nem látott még soha se nyulat se kutyát más körülmények között, azt hihetné, hogy a nyúl a kutya előidézője. Vagy előzménye.

         Az idő furcsa természetéről gondolkodván tételes megfogalmazásig is eljut Bierce hőse: “A tudat a ritmus gyermeke” – szögezi le; s amennyiben ezt elfogadjuk, azt is hinnünk kell, hogy a dolgok is tudatosak, hiszen mind mozgásban vannak, és minden mozgás ritmikus. Bierce itt az evolúció törvényszerűségeit a szervetlen világra is érvényesnek tekintő Herbert Spencer (1820 – 1904) filozófiáját hirdeti. Szerinte az anyag minden atomja élő, tudatos lény. Minden rendelkezik valami valós és valami potenciális erővel. Minden érzi ugyanazt a körülötte levő erőt és befolyásolható azoktól a magasabbrendű és kifinomultabb erőktől, amelyek a tökéletesebb szervezetekben lakoznak. Egyszerűbben: ha az ember az anyagot akaratának végrehajtása céljából munkaeszközzé formálja, az magábaissza az ember intelligenciájának és elgondolásainak egy részét.

         Ambrose Gwinett Bierce azonban nem ezen vulgár-darwinista gondolatok terjesztése kapcsán kapott helyett a szépirodalomban, hanem a pszichológiai horrort tökélyre vivő rövidtörténet-írót tisztelik benne a műfaj barátai; ismerői tudják: az elbeszélés mesterének kell tekintenünk.

         Horror-szerző volt, a katonákról és civilekről szóló történeteiben az emberi szenvedést azzal az érzéktelen kíváncsisággal vizsgálta, mintha csak egy hangyaboly életvitelét szemlélné. Műfajbeli elődjével, Edgar Allan Poe-val (1808 – 1849) egyetemben fantasztikumot és apokalipszist volt képes teremteni a józanul pedáns leírásból. Korának kritikusai pesszimista gépezeteként emlegették, annyira megszállottja volt a lét értelmetlenségének és gépiességének. Elutasította a realizmust, a helyi színeket, gyűlölte a moralizálást, a didaktizálást, a terjengősséget; inkább a romantikából és a gótikus, középkori példákból merítette sötét jelképeit, az értelmetlen és erőszakos halál-sorozatokat, fel-feltörő melodramatikusságát, a sötét erdők mélyén történő természetfeletti eseményeket, az érzékek feletti érzékelést. Ám távol állt a vadromantika sematikusságától – még mielőtt Freud megfogalmazta volna, hogy az emberi rettegés, a horror, a terror, a kísértetek és fantasztikus látomások a pszichotikus állapot kivetülésének eredményei, Bierce novelláskötetekben illusztrálta ezt a felismerést.

         Sem Poe-t, sem Bierce-et nem szerették az amerikaiak, bár ők sem szerették az amerikaiakat. Ennek ellenére olvasták őket: Bierce-nek banális és olcsó fantáziáját, rossz ízlését vetették szemére és a “reménytelenség kis prófétájának” nevezték. Ez utóbbi talán sajátos élettörténetének látomásos lezárására érvényes igazából. Poe még az elátkozott költő romantikus szerepét játszotta élesben: az ital végzett vele; az újabb kutatások szerint azonban nem a delirium tremens, hanem a szíve nem bírta a sorozatos alkoholmérgezéseket. Bierce is gargantuai mennyiségekben fogyasztotta az égetett és erjesztett szeszeket, ám végzete sokkal “irodalmibb” a mocsokba-fulladásnál – egyszerűen nyoma veszett, eltűnt, soha nem bukkantak még csak hírére sem. Mexikóba indult 1913-ban, hogy csatlakozzon Pancho Villa csapataihoz, amiről ismerőseit levélben értesítette: “Ha arról hallatok, hogy valahol Mexikóban kőfalhoz állítottak és szitává lőttek, tudjátok, ezt az élők sorából való távozás viszonylag jó módjának tartom. Fölülmúlja az öregséget, a betegséget, vagy a pince lépcsőin való legurulást. Gringónak lenni Mexikóban – ah, ez a megmentő halál.

         Bierce megkerülhetetlen nyomot hagyott az elbeszélésírás igényes művészetében, el egészen Borgesig vagy Danilo Kišig, aki ezt szívesen emlegette is.


 

 

A káosz breviáriumáról

 

“Így szólék azért magamban: az emberek fiai miatt van ez így, hogy kiválogassa őket az Isten, és hogy meglássák, hogy ők magokban véve az oktalan állatokhoz hasonlók. Az emberek fiainak vége hasonló az oktalan állatnak végéhez, és egyenlő végök van azoknak; a mint meghal egyik, úgy meghal a másik is, és ugyanazon egy lélek van mindenikben; és az embernek nagyobb méltósága nincs az oktalan állatoknál, mert minden hiábavalóság. Mindenik ugyanazon egy helyre megy: mindenik a porból való, és mindenik porrá lesz.”

(Prédikátor Könyve, III, 18-20.)

 

         Minden bizonnyal életem legsötétebb könyvére akadtam Albert Caraco Bréviáre du chaos (Lausanne, 1982) szerb fordításában (Alber Karako: Brevijar haosa. Zlatna grana, Sombor, 1999). A cinikus nihilizmus tartaroszi sötétségébe kalauzoló kötet ez, 117 egymással összefüggő, de lényegében breviáriumként, vagyis egymástól függetlenül is olvasható szövegegységek füzére.

         Alapvető állítása, hogy amennyiben az emberiségről nem az elvei, hanem a cselekedetei alapján ítélnénk, kiderülne, milyen istenségeket imád(ott) örökkön – csupán az őrületet és a halált. A salamoni bölcselet, a hiábavalóság, minden csak hiábavalóság meggyőződése a forrása ennek az éjsötét bölcseletnek, ami szerint a hit csupán a hiúságok vására, a világ és az ember önmegsemmisítő természetének palástolására szolgáló átejtés mestersége.

         Talán filozófus Albert Caraco, akiről egyébként alig tudni valamit, ám amit igen, az lényegbevágó. Szépirodalmi munkái is jelentek meg, eddigi, Svájcban kiadott huszonnyolc kötete mégis egy átfogó világképpel rendelkező gondolkodóra utal. A káosz breviáriumában azonban látnokként, kora prófétájaként szól – ki tudja kihez, hiszen maga állítja, hogy anarchista nézetei olyannyira szélsőségesek, hogy maguk az anarchisták is visszarettentek tőlük. Meggyőződése, hogy a jövő igazolja majd, hogy csupán az anarchisták és a nihilisták voltak előrelátóak, de ebből nekik semmi hasznuk nem lesz, ugyanis együtt pusztulnak el az “ökumenikus holocaust” felé tántorgó emberiséggel. Egyszerűen sokan vagyunk a világon – állítja Caraco –, a planéta a mai emberiség egytizedének paradicsomi körülményeket nyújtana, ezért vesznie kell az értéktelen, nyulak módjára szapora tömegnek. Hát, bizony, a fasizmus képlete szól ki a szerző gondolatmenetéből – ami zsidó származására való tekintettel igencsak meglepő. Persze nem a fasizmus szószólója, nem az új keletű vallások egyikének prédikátora, és nem egyszerűen a zöldek mozgalmának hangadója, hanem talán mindhárom terület érvelésének filozofikus összefoglalója. 

         Minden alapvetőnek tartott morális értéket – vallást, istent, erkölcsöt, világrendet, a lét anyagi alapját – megkérdőjelez, meghaladásukért emel szót, így például a családot is az emberiség rákfenéi közé sorolja. A boldogok a lelkiekben szegények meggyőződésével szemben Caraco a következőket állítja: “Boldogok az elhunytak! És háromszor boldogtalanok, akik az őrület hatalmában fogantak! Boldogok az érintetlenek! Boldogok a magtalanok! Boldogok, akik többre becsülik a kéjelgést a termékenységnél!

         Caraco végeredményben nem hasból beszél, állításai meggyőződéséből fakadnak, s irodalmi nézőpontból állítható, hogy esetében megvalósult az élet és a mű egysége. Caraco 1919-ben Konstantinápolyban született, gazdag, banktulajdonos zsidó családban. Egy ideig Berlinben éltek, ahonnét a zsidóüldözés elől Dél-Amerikába költöztek, katolikus hitre tértek és Albert szerzetesek kollégiumában nevelkedett. A második világháborút követően visszatért Európába és szembesült azokkal a szörnyűségekkel, amelyekről addig csak hallomásból értesült. Ráeszmélt, hogy amire tanították, csupán hazugság, a csodált európai civilizáció pedig belebukott a parancsuralmak haláltáboraiba. Úgy becsülte fel, hogy ilyen világban nincs értelme az életnek és eldöntötte, hogy öngyilkos lesz, de majd csak azt követően, ha családjából már senki sem lesz életben. Addig pedig szorgalmasan és pedánsan – teljes anyagi függetlensége mellett tehette –, napi hat órán át rótta egyenletes kézírással füzetek tömegébe műveit, amelyekben – állítólag – egyetlen szónyi áthúzás vagy javítás sincs.

         Miután megözvegyült apját 1972-ben eltemette, Albert Caraco beteljesülve látta pályafutását és valóban öngyilkos lett. A halál ugyanis az egyetlen bizonyosság a világban. Mindenki egyedül hal meg és végérvényesen meghal. Mivel az ember nem szabad akaratából születik, hanem tulajdonképpen rákényszerítik az életet, szabad választását csupán a halál meghívásával nyilváníthatja ki, és ezzel eloszlathatja az életet kísérő bizonytalanságot – vagyis, hogy mikor, hol és miként lép majd át az életből a halálba.

 


 

A versek háborús olvasatáról

 

“Benne a jelszó:

Egy magánynál

Több magány

A leírt szó.”

(Fehér Kálmán)

 

         Egy korábbi Versek éve című gyűjtemény kapcsán a legbelsőbb indíttatásból, emotív túllobogással időszerűsítettem Adorno kérdését, hogy lehet-e Auschwitz után verset írni? Akkoriban túl voltunk már Vukováron, túl Szarajevón, a vajdasági fiatalok csendes exodusán; és a költői kérdésre – akkor – a költők adták meg a választ: igen, lehet. Miként lehetett Hirosima után is; miként lehetett minden szélsőséges léthelyzetben: háborúban, fogolytáborban, börtönben, a fronton – a világ legkülönbözőbb tájain született lírai és elbeszélő alkotások bizonyítják ezt.

          Amikor megérkezett hozzám a Híd 1999. januári-februári száma, vagyis a Versek éve 1998, már igen hevesek voltak a légicsapások. Az első hullámot 1999. március 24-én, 20 óra 3 perckor jelentették be, s én az ablakomból 20 óra 5 perckor láttam becsapódni az első rakétát. Ezt követően hiába vettem újra és újra a kezembe a folyóiratot, néhány napnak el kellett múlnia, hogy rájöjjek: a jelen pillanatban nem az a kérdés, hogy lehet-e verset írni, hanem, hogy lehet-e verset olvasni a háborúban? Bevallom, nekem nehezen ment. Napokig állt íróasztalomon a Híd füzete, első nekifutásra mintegy húsz oldalt olvastam el belőle, s amikor észrevettem, hogy nem a költészetet, hanem az időszerűséget keresem a versekben, félretettem. Már huszonötödik napja tartott a háború, amikor mindenbe belefásulva újból a versekhez fordultam, s jó volt olvasni őket.

         Természetesen a körülményeken nem tudtam változtatni. A gyűjtemény negyvenegy szerzője a háború előtt írta verseit, s én mégis csak prekondicionálva voltam képes olvasni őket: olyan sorokat, versszakokat keresve, amelyek a jelen pillanatra vonatkoztathatók, vagy amelyek olyan általános érvényű gondolatot fogalmaznak meg, amibe belekapaszkodhatnék. S találtam gyöngyszemeket, amelyek továbblendítettek a versolvasásban. Pap József például, mintha látnoki erővel írta volna a gyűjteményt bevezető költeményét, amiben arról győzi meg az olvasót, meg magát, hogy a vers némán is vers, a mottónkban idézett Fehér Kálmán pedig saját magányát osztja meg, és ugyanakkor hatványozza a versében, amely előbb-utóbb megtalálja a maga olvasóját. Mintha e két gondolatot foglalta volna egybe Csonka Margaréta a Visszhanggá változom című kis remekében: ülök koporsóm szélén / borostyánkőszívemben / tiszavirág-szerelmem / visszhanggá változom / Monteverdi kórusában. Különös, hogy az egyébként a személyes líra bensőségességéből építkező Cs. Simon István egy Szirmai-szerű látomással indítja költeményeinek sorát: Pokoli vigyorral / immár beárnyékolt / ablakomhoz / közeleg / a sírokon dübörgő / ezredvégi / “diadalmenet” (Immár). Ez a látomás köszön vissza ránk a visszafelé csörtető úton Varga Sándor Menetelés című verséből: jobb bal jobb bal jobb bal jobb és / a BAL KÁNaáni menetelés / még mindig csak tart csak tart csak tart. Verebes Ernő sorai meg egyenesen mintha most, a repülőgépek által szórt félelem óráiban íródtak volna: A veszélyre felpezsdülnek a középfrekvenciák, és a gyermekek estefelé játékból asztal alá bújnak. Vagy: A galamb nem száll le szorongó, gyermeki poklainkra, de ahol van, ott is csak félelme élteti tovább: az eresztől feljebb már ismét másoké az ég. (Részletek a Kamra című ciklusból)

         Talán csak így, az előre ráhangolt olvasás során fedezzük fel az egyéninek és az egyetemesnek a versbeli összefonódását Vankó Gergely munkáiban, ami a költészet körébe emeli gondolatait: Míg nemzőn feszülünk zihálva, / testünkről meteor-pára / permetez az időn túli / tértelen halálba. (A fények lakomáján); Feledésében / a feltámadásnak, / mit szólhatsz / magadról másnak? (Mit szólhatsz). Erre válaszol-e Veszteg Ferenc a következő sorokban, vagy valami másra, talán nem is lényeges: A halk / És komoly / Beszéd meg / Vár, / Türelmesen vár, vár – / Várat, / Egyre csak várat magára... [(Az arany) A sárban (is csak arany)].

         Olvasom a verseket, s tudom, költőink elei háborúkban, csaták között írták ma is érvényes soraikat: Janus Pannonius, Balassi, Zrínyi, Petőfi..., azt azonban nem hittem, hogy tapasztalatból kell megtudnom: a verseknek van egy háborús olvasta is.

 

          


 

 

A MEGLEPETÉSEK PÁRHUZAMAIRÓL A REPÜLÉS MEGISMERÉSÉNEK KÖZEPETTE*

 

         A repülés az ember ősi, talán veleszületett álma. Őrjöngő röptünk, mondd, hová vezet? A repülés az ember számára alkalmatlan állapot, a mozgás természetellenes formája. Ha az ember még repülni is megtanulna, jaj!, hová szárnyalna föl – rablóvágya!? A repülés, a siklás, a szárnyalás a madarak természetes helyváltoztatási módja. A repülés a gépek természetellenes állapota. Hajnalban mégis, amíg a gépek fölöttünk gyűrik maguk alá a levegőt, a szomszédos erdőcskében teli torokból énekelnek a madarak, ám egyik se hagyja el a biztonság illúzióját sejtető lombokat.

         Daidalosznak a repülés a menekülés lehetőségét nyújtotta, Ikarosz az elérhetetlen felkutatásának eszközét fedezte fel benne. Példája, a repülés első megismerése arra utal, hogy a szárnyalás végzetes következményekkel bír az ember számára. A mítoszt a lélek történéseinek valóságaként értelmezve a XX. század elején megszületik az analitikus pszichológia, amely szerint Ikarosz apja géniuszától szenvedve, szabadulni vágyva, túl akarta szárnyalni az általa megállapított határokat. Határtalan – művészi – szabadságra vágyott, s így – szimbólumértékű – öngyilkos lett.

         Az antropológiai kutatások és álkutatások tapasztalataival felvértezve sokak állítása szerint asztrál-testünk különleges élethelyzetekben elhagyja fizikai testünket is időn kívüli repüléssel felmérhetetlen távolságokra juthat el.

         Tapasztalásunk szerint abszurd az állítás, hogy a repülés élménye a szabadság érzésével párosul. A repülőgép megtanított az egyenes útra. Alighogy fölszállunk, búcsút veszünk az utcáktól, melyek kutak, istállók felé visznek, s várostól városig kígyóznak. Szabadok vagyunk. A galamb jelképe a béke fogalmát idézi.

         A repülés a helyváltoztatás legtökéletesebb formája. Bolygónk első igazi repülő lényei, amelyek izmaik segítségével változtatják helyüket a levegőben – a rovarok. A vírusok mellett ők a Föld legősibb, vagyis legéletképesebb lakói. A természetes repülés az izmok dolga. A mechanikus szerkezetek az emberi agy munkája következtében képesek a levegőben közlekedni. Az emlősök közül egyedül a denevérek az igazi repülők. Jelenünk egyik leggyilkosabb (tehát legmodernebb – és vice versa) repülőjét éppen denevérnek nevezi a szakzsargon.

         A Wright testvérek, Wilbur és Orville 1903. december 13-án emelkedtek a levegőbe saját tervezésű gépükkel. Repülésük még egy percig se tartott. Számunkra azonban különös párhuzamot vet fel jelenünkkel ennek a több mint kilencésfél évtizeddel végrehajtott kísérletnek a helyszíne, amelynek nevét nem ezzel az eseménnyel kapcsolatosan jegyeztük meg: Dayton, USA.

         A NATO-szövetségesek 350 repülőgéppel kezdték a Jugoszlávia elleni légicsapásokat. Két hónap után számuk meghaladta az 1050-et. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj.

         Ha fellapozzuk a szótárakat és lexikonokat – és ezt tesszük, mert a repülésről csak így, közvetve szerezhetünk tapasztalatokat, a repülő szócikk után következő fogalom a requiem. Nem kevésbé hátborzongató a rákövetkező szócikk sem: requiscat in pace, amit az angol nyelvterületen, talán a kőfaragás költségeit csökkenteni kívánó elgondolásból a R.I.P. (Rest In Peace) rövidítéssel intéznek el. Vagyis: Nyugodjék békében.

         A repülés átvitt értelemben jelenthet még gyors helyváltoztatást, elragadtatást és lelkesedést, illetve valami eldobottnak a levegőben való mozgását. Talán ez is a szónak a legősibb értelme, hiszen szinte minden repülés zuhanással kezdődött. A nagytestű madarak például egyszerűen levetik magukat a magasból, majd vitorlázó repülésbe kezdenek. Az igazi izommunka csak ezt követően veszi kezdetét. Más, levegőből ledobott tárgyak esetében a szabadesést követően az agymunka fejezi be a repülést. A célzás, a célravezetés. Majd következik az eredmény. A rombolás és öldöklés. Valahol egy repülőtéren már a pilóták kezében ott a térkép, amelyen be vagyunk jelölve – életre vagy halálra. Ikarusz sorsának földi beteljesülése.

         Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó égi felleg.

 

 

 

 

 

 


 

 

a “költött” szó hiteléről

 

          A szó megjelenít és felidéz. Ebből a kettős funkciójából eredően rettenetesen fontos, hogy mikor, hol, milyen helyzetben használunk egy-egy szót, ami – szerintünk –, egy-egy fogalommal azonos.

         Pedig: dehogy! Semmi se azonos semmivel. A szó nem egy fogalom megtestesítője, se nem egy fogalom megidézője: sokkal több ennél! Az ezekben az esszékben oly sokszor idézett Borges szerint például a szavak valamilyen közös emléket fogalmaznak meg, ezért jelképekké lesznek, s éppezért minden szó a teljes világegyetemre vonatkozik: “TIGRIST mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek.”

         Valahogy így gondolom magam is, ezért lepett meg egyik költőnk, a zombori Zoran M. Mandić legújabb kötetében[8] egy verssor, ami arra kérdez rá, hogy minek annyi féle név a virágoknak. Furcsán hangzik éppen egy költő szájából a gondolat, hogy valahogy túl sok név, túl sok szó van a világon. Pedig dehogy. Rettenetesen kevés szó van a világon, a nyelv képtelen teljességében megragadni a természetben létező millió és millió variációt, a beszéd alkalmatlan a szavak által felidézett fogalmak matematikai pontossággal való megjelölésére. A szó ezért nem lehet soha azonos az általa jelölt fogalommal, csak felidézheti azt. S ez a költészet lényege: a szó egyfelől felidézi a jelölt fogalmat, ugyanakkor a mögötte fölhalmozott emberi tapasztalat megidézésével teljesen új, egyénenként eltérő értelmezési lehetőségeket kínál fel, eltérő hangulatot vált ki az olvasóból vagy hallgatóból és természetesen más és más érzelmi állapotot is képes előhívni belőle. Ez a “pontatlanság” teszi hitelessé a “költött” szót: a matematika jelrendszere jóval pontosabb a szavaknál – s emiatt alkalmatlan arra a kommunikációra, amit a vers hoz létre a világegyetem és az egyén között.

         Az imént említett költő is osztja ezt a véleményt, amikor arról ír, hogy a vers eleve elégedetlenségből fakad. A költő elégedetlen a szavak szolgálatával, vagy mondjuk inkább úgy, hogy az általuk nyújtott szolgáltatással. Az elégedetlenség a költő esetében alkotóerővé transzponálódik, amelynek eredményeképpen létrejön a vers, ugyanúgy – miként Mandić állítja –, mint a gyöngy, a méz, a könny és a fájdalom.

         Akkor meg miért állítja, hogy a virágok megnevezésére túl sok szó áll rendelkezésére, ha elégedetlen a szavak nyújtotta lehetőségekkel? A kötet – ami kizárólag a vers és a költő viszonyát taglalja – hiteles választ ad erre a kérdésre. A költő szerint ugyanis a szó elrontja a leírást, a gondolatot és az értelmet, vagyis alkalmatlan a világ tobzódó tarkaságának kifejezésére, közvetítésére. Mély desperációval állapítja meg, hogy a szavakkal való kifejezés megsemmisíti a tapintás és a szaglás által közvetített érzékleteket, több, igen fontos szervünk nem valósíthatja meg a szavakhoz való ragaszkodásunk miatt funkcióját: agyunk egyik féltekéje is ellustult a szavak önkényuralma miatt!

         Vagyis, a legegyszerűbben: sok szót használunk a virágok különböző fajtáinak megnevezésére, mégis keveset, hogy a világot, ha csak a virágok világát is, teljes árnyaltságában szeretnénk ábrázolni. A világegyetem virágoskertjének megfogalmazásához a szavak mellett (a többi érzéklet illúziójának megteremtésére képes) versre van szükség!

 


 

         A FOLYTONOS TOVÁBBGONDOLÁS STRATÉGIÁJÁRÓL

 

“Minden mondatom egyetlen változat a lehetségesből.”

(Jász Attila)

 

         A folytonos kételkedés az író természetéből adódik. Ha a keresés, a kérdezés során bármely ponton megfogalmazható válaszra találna, attól a pillanattól feleslegessé válna minden addigi igyekezete, minden műve, teljes művészi egzisztenciája. A vanitas vanitatum, vanitas vanitatum et omnia vanitas salamoni bölcsessége, a hiábavalóság, csak hiábavalóság – hiábavalóság, csupa hiábavalóság kilátástalanságának és reménytelenségének a tudata csírájában öl meg minden alkotó vállalkozást. A művészet táptalaja ezért egyben a keresés és a hiányérzet terrénuma.

A kérdések alapvetők. Hol vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok? – idézi kötetében[9] Jász Attila a filozófia sarkalatos pontjait. És természetesen keresi rájuk a választ, ám messzemenő távolságtartással, ugyanis tudatában van a ténynek, miszerint a keresés elvileg addig tart, amíg meg nem találja azt a konkrét valamit, ami hiányzott neki, amit keresett, de csak elvileg, mert az ember természete olyan, hogy abban a pillanatban, amikor megtalálta, természetesnek tűnik megléte, így nem is érdekli már annyira. Ez, a válasz megtalálásától leginkább tartó keresés Jász Attila esetében sajátos, talán a művészet terén egyedüli létjogosultságú módon történt. Az imagináció által teremtett vidéken indult szellemi körutazásra, olyan elődök nyomdokán, mint Empedoklész, Platón, Goethe, Caspar David Fridrich, Nietzsche, Csontváry... azzal a hátborzongató tudattal, hogy az imagináció által létrehozott szellemi birodalom, az irodalomból és a képzőművészeti alkotásokból megteremtett, vagy újrateremtett Szicília a szerző emeleti dolgozó- és lakószobájától alig néhány száz kilométerre ténylegesen, fizikai, földrajzi, történelmi és szellemi valóságában is létezik, és kénytelen-kelletlen egyszer beólálkodik a mű imaginatív világába. Az csak bonyolít a helyzeten, hogy a szerző a könyvek és képek segítségével teremtett szellemi tájat később földrajzi valójában is bejárta, és könyvében útvonalának a következő, végső soron mégiscsak szellemi állomásait rögzítette: Messina, Taormina, Szirakúza, Akragasz, Agrigento, Erice és Palermo.

Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, ennek igazán megvan a magáé. Alcíme szerint részleteket közöl egy elveszett naplóból. A verset, imitált szonetteket és prózát tartalmazó munkát tehát naplónak nevezi a szerző, ami ráadásul el is veszett (néhányszor), az olvasó elé csak rekonstruált részletei kerültek. Ez már nem az eredeti kézirat – szögezi le Jász Attila, és el is magyarázza, hogy a kézirata egyszer valójában elveszett, majd miután rekonstruálta, részben a tűz martaléka lett,  a megmaradt lapokon az oltóvíz mosta össze a tintát. Az író azonban mégsem erre gondolt igazán abban a mondatában, hogy ez már nem az eredeti kézirat. Inkább arra, hogy a művészi alkotás lényegében még a szerző számára se lehet soha igazán befejezett. Egyfelől ezt azzal indokolja, hogy a papír elégethető, ellopható, eldobható, mert a gondolattól a papírig megtett út a fontos, ez megmarad, és mint abszolút “eredeti", sohasem veszíthető el. És természetesen soha nem is írható le a maga teljességében. Másfelől, ahogy a kézirat, akár az eredeti, akár az ellopott, akár az elégetett-eláztatott, nem azonos az eredeti imaginációval (miként a metafora sem helyettesíthető értelmezésével), a mindezekből végül rekonstruált se lehet végérvényes. A művészt a megismerés dühödt vágya hatja át. Az emberben eluralkodó szenvedély dühe, hogy a világ és az én megismerése kimeríthetetlen folyamat – jegyzi fel a  egy másik könyvben, a Gaál Józseffel közös szerzőségű Nosis hermeticusban. Ez a keresés- és hiányélmény áll minden műalkotást létrehozó szándék hátterében, talán mondhatnánk, tudatalattijában. A célját nem találó keresés, a választ nem igazán váró kérdezés – bármilyen szellemi tájakat is célozzon meg, az alkotói vizsgálódást mindig leginkább magára az alkotóra irányítja. Épp emiatt válik feleslegessé a kérdés, hogy: Miért Szicília? Minden konkrét válasz hazugság lenne arra a kérdésre, hogy miért éppen Szicília. Ugyanis bármely más hely is lehetne. Van, aki egész életében Trójáról imaginált, van, aki másról. Egyremegy. Ugyanis nem a téma a fontos a műalkotásban, így Jász Attila prózából és versből, imaginációból és tényekből, történetből és életből szőtt kötetében sem, hanem a téma által kiváltott intenzitás.

Ha már Szicília, legyen Szicília.

Jász Attilát tájiratának kialakításában neves és népes társaság kalauzolta: Ales Debeljak, Aliester Crowly, August von Platen, Borges, Cagliosto, Caspar David Friedrick, Cs. Szabó László, Csontváry Kosztka Tivadar, Dante, Diodórosz, Duchamp, Dürer, Empedoklész, Földényi F. László, Goethe, Hamvas Béla, Hans-Jürgen Syberberg, Hermann Broch, Hölderlin, Kemény Katalin, Kerényi Károly, Kierkegaard, Mallarmé, Márai, Nietzsche, Ovidius, Paracelsus, Platón, Rácz Péter, Raymond Russel, Richard Wagner, Theokritosz, Thomas Mann, Vergilius, Yeats és más írók, képzőművészek, gondolkodók, zeneszerzők, muzsikusok, filmesek, vagyis művészek. Szövegei az említettek szövegeivel való párbeszéddel teszik belakhatóvá az imagináris-valós Szicíliát. Mert a művészet szakadatlan párbeszéd az elődökkel.

A művészet téma-érzékenységének és intenzitás-érzékenységének alkotóról alkotóra való hagyományozódásáról a Nosis hermeticus című füzetben is vall Jász Attila. Ennek a kérdésfeltevő ős-ideaképnek a továbbhagyományozódását szerinte nem is a személyes kötődés ösztönzi, hanem sokkal inkább a művészi érzékenység. Mintha a művész tudattalanul is keresné a maga szenzibilitásával együtt rezonáló archetípusokat, és így találna rá az általa leginkább azonosulásra méltónak tartott elődök munkáira, amelyek példaképet jelenthetnek számára.

Jász Attila utazása, valós és képzeletbeli városokkal, prózával és versszövegekkel megkettőzve, általános emberi és metafizikai kérdésektől vezérelve halad az imagináris Szicília egyik lakójától, valós vagy képzeletbeli látogatójától a másikig, vállalván a félreértés lehetőségét. Bár a művészet inkább barátja a kötelező félreértésnek, mint a megértésnek, mert ez utóbbi által egyértelművé válik és elveszíti művészet-jellegét.

A megértés csupán abban az esetben lehet mozgatója a művészetnek, a művészi alkotásnak és befogadásnak egyaránt, ha az értelmezés az átértelmezés szándékával találkozva lehetővé teszi a szöveg számtalan lehetséges olvasatát és folytatását.

 


 

 

egy könyv sorsáról

 

“Most világosság van –

s vész a bölcs.”

(Schiller)

 

         Gyakran, a legkülönbözőbb esetekben is szívesen idézzük Terentianus Maurus örökérvényű mondatát, miszerint a könyveknek megvan a maguk sorsa. A történelem igazolta ezt a megállapítást, akárcsak az egyéni tapasztalat is. Én itt a legszemélyesebb ilyen sorsszerű könyv-élményem adom közre.

         1995 októberétől december derekáig Budapesten, a városligeti Palme Házban rendhagyó kiállítást rendeztek A LÁTHATATLAN / Formák, illatok, hangok és párbeszéd a sötétben címmel. A látogatók háromnegyed órát töltöttek a lefüggönyzött alagsor sötétjében, hogy séta közben a látáson kívüli érzékeikkel tapasztaljanak meg egy erdőt, a nagyvárosi forgatagot, egy zajos bárhelyiséget, csoportokban, egymásra utaltan, egy vak vezető kalauzolásával. A kiállítás, amit a szervezők inkább utazásnak (vagy beavatásnak) neveztek, az önismeret új lehetőségét nyújtotta azok számára, akik készek voltak elfogadni, hogy a valóság megismerésének nem feltétlen biztosítéka a szemmel való látás.

         A rádióműsorokból értesültem a kiállításról, valamint arról, hogy kísérőrendezvényként egy kilenc előadásból álló sorozatot is tartanak esztéták, pszichológusok, művészek, teológusok, vallási tanítók részvételével a látás és a vakság, a látható és a láthatatlan valóság(ok) ellentétéről és hasonlóságáról. Arról is tudomást szereztem, hogy az előadások szövegét könyvbe gyűjtve megjelenteti a “Más Szemmel” Alapítvány, és természetesen eltökéltem, hogy alkalomadtán beszerzem, ugyanis borzongatott a téma. Leszállni az alvilágba, mint egykoron Orpheus, de nem Euridiké nyomában, hanem egy más, a nem látók világának megismerése szándékával, persze a tudat alatt a mítoszi veszélyek fenyegetésével: a legkisebb tévedés, az ismeretlen rítusok véletlen megszegése örökre lezárja a visszatérés kapuját…

         Azután megfeledkeztem a dologról, a könyvről egyaránt.

         Egészen 1997 áprilisáig, amikor író-pszichológus ismerősöm küldeményéből egy nagyméretű, fekete borítójú kötet bukkant elő, a Párbeszéd a sötétről. Rajongó örömöm mellett azonban megleptek a feladó furcsa kísérő sorai: “A mellékelt könyv vajon fog-e tetszeni Magának? Nem olvastam – bár a téma és a szerzők vonzottak – mégis valami visszatart elolvasásától. Örülök, hogy megszabadulok tőle, hátha ennek így kell lennie.”

         A könyv hónapokig hevert az íróasztalomon, kezdetben napjában kézbe vettem, de képtelen voltam egyetlen sort is elolvasni belőle. Nem ment, nem akaródzott. Mintha valami gyermeteg érzés, a kíváncsiság és a félelem elegye hatalmasodott volna el bennem. De végeredményben ez a könyv magatartása volt: eltaszított magától. Hamarosan a polcra került, gondoltam, a jótékony feledés homályába.

         Az 1997-es év karácsonyát megelőzően aztán fölütöttem egy pedagógiai szaklapot – amelynek egyébként még egyetlen számát se nyitottam ki mindaddig –, és elsőként a Párbeszéd a sötétről című könyv ajánlása ötlött a szemembe. Ekkor már nem tudtam menekülni a gondolattól, hogy valami különös sorsszerűség alapján ennek a könyvnek hozzám kellett kerülnie, és a figyelmeztető jelek addig sorjáznak elébem, amíg el nem olvasom.

         Most olvasom. Balassa Péter írásában például a következőket: “A harc a szem és a fül között, illetve a látható és a láthatatlan, az időbeli és az időtlen, a halandó és a halhatatlan között tombol, miközben felcserélődik a külső és a belső. Pontosabban minden a belsőért küzd. A hallás magától értetődőn, a látás nem magától értetődőn. Befelé fordított szemek pillantása: a kultúra, a kultusz, a megismerő és a megismerendő extatikus egységének tétje. Alannyá válás – vakság és látás csatamezején. (…) Semmit se látni, nincs ennél mindennapibb, nincs ennél közösebb tapasztalatunk. A vakság közössége nem kétségbeejtő, hanem természetünk gondja.


 

 

a lehetséges valóságokról

 

“Mert, hol deszkákból ácsolnak színházat,

Eszményvilág az, amely ottan él.

A könnyön kívül minden más csak látszat,

                  S csak egy valódi ott, a szenvedély…”

(Schiller)

         A szenvedélyről szól Donald Michael Thomas angol író nagy port felvert könyve, A fehér hotel[10], a szerelem, a művészet és az állatias ösztönök szenvedélyéről. Újraolvasva a kötetet csak erősödik azon meggyőződésem, hogy a mű nem csupán az angol irodalom egyik fontos alkotása, hanem a regényforma alakulásának egyik lehetséges ívét kijelölő példája is.

         Angliai megjelenésekor, a nyolcvanas években igencsak változatos fogadtatásban részesült: pornográfia; plágium; a regényforma lehetőségeit kitágító posztmodern kísérlet; prózai tényfeltárás és a költői képzelet izgalmas ötvözete; hatásvadász virtuózkodás; remekmű – egyebek között ilyen minősítésekkel érvelt a kritika. A banánhéjat pedig, amin könnyen elcsúszhatott volna a szerző, maga helyezte lába elé (s bizonyára ezért is tudta elkerülni). A banánhéj, mint minden regényíró esetében, a történelmileg létező, azonosítható, leellenőrizhető, adatokkal körülírható személyek szerepeltetése a műben. A fiktív hősökkel ugyanis azt kezd az író, amihez kedve van, de a történelmi személyek esetében nem minden kritikus szereti, ha a képzeletbeli történet és a történelmileg dokumentált valóság párhuzama még a végtelenben sem találkozik. Pedig az irodalmi mű csak az esetleges valóságok egyikét fogalmazza meg.

         D.M. Thomas regényében Freudot és Jungot szerepelteti, de nem csupán érintőlegesen, dekoratív alakokként, hanem még Freud nagyszabású (és természetesen kitalált) esettanulmányának szövegét is közli, kezeltjének versben és prózában tett vallomásaival egyetemben. A regénynek ez, a pszichoanalízissel foglalkozó vonulata is remekbeszabott, de lényegében nem erről szól a mű. Mivel a regényben teljesen természetes módon jelenik meg a nagy álomfejtő és tanítványa, így az olvasó ugyanilyen természetességgel fogadja el a mű hősnőjének valószerűségét, sőt hitelességét. Lisa Erdmann Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnő története éppen a történelmi személyek fölvonultatásával lesz egy már-már szokványos (tehát tragikus) század eleji, közép-európai életrajz. A szexuális vágyalmoktól gyötört hisztérikus énekesnő Freud páciense, akinek belső zaklatottságát később a történelem zűrzavara váltja fel, hogy lassan kiismerve az emberi kapcsolatok bonyolult labirintusát, eljusson a negyvenes évek háború dúlta Kijevébe és életét a Babij Jar-i tömegmészárlásban veszítse el. A szokványosnak tűnő élettörténet azonban itt nem fejeződik be. D. M. Thomas ugyanis ugyanebben a regényben megírta a történet másik lehetséges változatát, amelyben Lisa a testi-lelki megpróbáltatások után eljut Palesztinába, az alakuló Izrael területére és idős korában megleli az egész életében keresett boldogságot.

         A fehér hotelt az a bravúr teszi remekművé, amely az utolsó fejezetben megfogalmazott történetet visszavetíti az előző részekre, teljesen új értelmezést adva a dilettáns elbeszélő költeményből, álomregényből, tudományos szakértekezésből, mindentudó elbeszélésből álló műnek, egy helyett több lehetséges valóságot fogalmazva meg, s ezáltal meghúzva a választóvonalat a tények és az irodalom között.

A magyar irodalomban Jósika Miklós báró már több mint százötven esztendővel ezelőtt, az Abafi című történelmi regényének az erkölcsi hatásról és a költői igazságtételről szóló toldalékában megfogalmazta, hogy “az ábrándozáshoz szokott olvasót nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni”. Ehhez talán éppen az olyan regények járulnak hozzá, mint A  fehér hotel.

 


VersRől és Ellenállásról ( I.)

 

 

"Az emlékezet labirintusában bolyongani,

kifogyott tollal betelt papírra írni."

(Jász Attila)

A költészet útjai a legutóbbi évtizedekben, a legáltalánosabban szemlélve, több széttartó irányba vezetnek.

         A verset – előfeltevéseink alapján – legerősebben a lírával azonosítjuk, vagy elvárjuk a versmondatok epikai töltetét, arról nem is beszélve, hogy a verset legtöbbek számára az különbözteti a többi szépirodalmi megnyilatkozástól, hogy mondatainak sorai nem érnek ki a lap széléig ­– vagyis vannak bizonyos beidegződött elvárásaink a költészettel szemben. Amelyek alapján igyekszünk eligazodni, tájékozódni a poézisben, az alkotói szándékok között. Ezek a prekondicionált fogódzók azonban érvényüket és hitelüket veszítették a század- és ezredvég költészet-értésének megközelítésében. Olvasói stratégiát emlegetnek ilyenkor sokan, ám szerintem az olvasásnak, a szövegértésnek nincs stratégiája. Ha maga az irodalmi szöveg nem hordoz magában olyan aktuális referenciális kapaszkodókat, amelyek egy stratégia által válnak értelmezhetővé és átértelmezhetővé, stratégiára sincs szükség, vagyis feleslegessé, hiábavalóvá, érvénytelenné válik. Hacsak nem annak a felismerését véljük olvasói stratégiának, amit Szegedy-Maszák Mihály a következőképpen fogalmazott meg: “Minden újraolvasás folytatja és kitörli, azaz felejti a korábbi magyarázatokat.” A versértésben és a verskritikában nincsenek fogódzók, és nincsenek kapaszkodók, mert a huszadik század legvégén a magyar költészetben sincsenek meghatározó és meghatározható, mérvadó stílusirányzatok, nincsenek követők nyomdokai előtt járó iskolák, egymással ellenszegülő vagy párhuzamosan haladó törekvések, még azon nagy általánosítások is érvényüket veszítik, amelyek alapján a szó poétikájára és a mondat poétikájára építő költeményről,  kibontó és  bezáró versről beszélhetnénk. Irányzatokról, áramlatokról se igazán gondolkodhatunk, inkább csak csatornákról, amelyeken a költők elindítják üzenetüket, bízván, hogy a csatorna olyan hallgatóhoz, olvasóhoz is elvezet, aki együtt képes rezonálni az üzenettel.

         Az történt ugyanis – és ezt nevezhetjük paradigmaváltásnak –, hogy a költői attitűd a maga egyedi és sajátos szótárát keresve egy dologban közös nevezőre jutott: többé már nem akar más, illetve mások helyett beszélni. A lírai én a saját megszólalását keresi, az írást a megértés folyamataként értelmezi és ezáltal vezérelve szembesül a hagyománnyal, már nem felesel vele, hanem átfedi, rátelepszik vagy elrugaszkodik tőle, el egészen a hagyománytörésig, amit minden lelkiismeret-furdalás nélkül vállal. Odorics Ferenc szerint: “A szubjektum sem saját magát, sem a nyelvet, sem pedig a valóságot nem birtokolja, nem egy valaki, hanem folyamatosan változó alakok sokasága, funkció, amely sok-sok szerep és identitás között mozog. »A szubjektum igazi arca: a perszónák folyamatos átváltozásai. Az én folyamatos esemény a különböző, perszónákat tartó másik ének drámájában.«”

         A posztmodern poétika próbatétele éppen ebből kifolyólag – az ellenállás. A vers születése előtti versek nyomdokában haladni – de “lehetőleg a legnagyobb ellenállás irányába”(Jász Attila).

        Az irodalom folyamata ugyanis, s ezzel egyetemben az irodalom folyamatossága sem egyéb, mint szüntelen palimpszeszt.

(A palimpszeszt görög műszó betű szerinti értelme: újból lesimított, és azoknak a hajdani kéziratoknak a megnevezésére szolgál, amelyekben az eredeti szöveget gondosan kivakarták, vagy átragasztották, hogy helyébe másikat lehessen írni. Latinul ezeket a kéziratokat codex rescriptusnak nevezzük. Midőn az átragasztás és vakarás dacára kicsillámlott az eredeti (alsó) szöveg, akkor a korabeli filológusok s paleográfusok figyelmesek lettek rá és alkalmas vegyszerekkel a felülre ragasztott papírréteget, vagy a vakarás fölébe írt szöveget eltávolítván, gyakran rendkívül becses leletekre akadtak.)

         Az irodalom működése a palimpszeszt technológiáját idézi: folyamatos kapcsolatban áll benne a múlt a jelennel, a kezdet a befejezéssel, a befejezés a folytatással, a tükörkép az árnyékkal. Az irodalmi szövegek mögül más irodalmi szövegek nyomai csillannak fel, átütnek a fölébük emelt struktúrán, és a régi szöveg valahol ott van az új szöveg előtt, alatta, vagy mögötte, párbeszédben, áthallásban, s vele együttesen válik értelmezhetővé, gyakran igencsak becses leleteket villantván elő.


 

 

VERSRŐL ÉS ELLENÁLLÁSRÓL (II.)

 

"Miféle kötőanyag lehetne ott a szó,
ahol alig van jelentés, mi összetarthatna minket."

(Jász Attila)

 

A csupán szinkronban tanulmányozható, és ezáltal a megértésre törekvő verskritikát még nagyobb félreértési és félreértelmezési felület elé állító kortárs költészetnek a fentebb vázolt, egyéni megszólalást kereső törekvése még egy közösnek tekinthető jegy felismerését teszi lehetővé. A költők ugyanis a mások helyett szólás igyekezetének levetkezése után éppen az egyéni megszólalás nehézségébe ütköztek, maguknak kellett a saját szótárírójukká válni, így versük a nyelvkritika területére tevődött át – ezzel persze újabb kihívás elé állították a verset megérteni szándékozó verskritikát – hiszen kidolgozatlan, folyamatosan alakuló, lezáratlan szótárból kell rekonstruálnia először magát a szótárt, majd a vers(értés) folyamatát. “A költő” – írja erről a léthelyzetről Margócsy István – “aki lemondott arról, hogy mások helyett mondja ki vagy el mondandóját, aki a naiv, spontán – akár önkifejező, akár leíró – megszólalás lehetőségeinek korlátaiba kénytelen ütközni (azaz ez a beleütközés lesz elsődleges lírai tapasztalata) – ez a költő, talán úgy is mondhatnánk, természetesen, arra lesz a feltételek által kényszerítve, hogy folyamatosan ne csak használja a nyelvet, hanem problémaként foglalkozzon is vele, azaz – ilyen vagy olyan módon, verseiben tematizálja is.”

        

         A versértés az ezredvégen egyre inkább a rezonanciára való képesség kérdésévé válik. A költő ugyanis “az önmagát olvasó ember” (Jász Attila), akinek a szövegébe “nemcsak a megértés, hanem a megértő is bele van írva” (Bányai János). Igen ám, csak ki tudja, hányadik kivakarás alatt. Hiszen a költő önmagát olvassa, ám eközben más költőket is olvas, akinek versei ott vannak a nyelvben, a nyelv szótárában, s elő-előbukkannak, be kívánnak vonulni a leírásba, az el-beszélésbe, aminek a jelen költője ellen kíván állni. Miként Jász Attila, az ellenállás formát keresi legutóbbi kötetében, Az ellenállás formáiban (Kalligram, 2000).

         A szöveg, a posztmodern megengedő értékrendszerével minősítve, végtelen párbeszéd, beszegésre soha nem kerülő függöny, önmagukban visszatükröződő tükrök labirintusa, amiből Jász Attila a tükör túloldalára kíván átlépni. Kilépni a történetből, ami nem lehet egyéb, mint elmúlástörténet, s noha eltökélt a szöveggel és a világgal szembeni ellenállásban, annak is tudatában van, hogy költőként hamarosan újból nekikezd, ki kell találnia egy valóságot, hogy elbeszélhető legyen a világ. Mert az élet ugyan történik, de nem történet, és nem elbeszélhető. Az elbeszélhető csupán, amit a költő kitalál és elbeszélhetővé tesz.

 

         Az ismétlődések fehérlő centrumában üldögél a költő és verset szeretne írni, válogatja a szavakat, de nem állnak össze, majd összeállnak, de nem lesznek versek, mert az írás pillanatában egyetlen valóság a fehér lap előtti rendszeres szorongás, vagy ha úgy tetszik, maga a boldogság, amíg a toll a papírig elér, szinte elég számára egy ilyen indokolatlan kis mozdulat, s kezdődhet előlről e furcsa jelenet, melyben minden »addigi« oda van, elveszett, hogy újra lehessen mondani, íme a kezdet.”

 

         A kezdet, amelybe bele van írva a befejezés is, vers, amibe bele van írva a vers kritikája is: költészet – amely igyekszik ellenállni mindennek, ami a költészeten kívül van, de csupán a mélyen benne feszülő ellentétek nyelvén képes megszólalni, még ha “a lehető legnagyobb ellenállás irányába” is tart.

 

Minden lényeges lehet, ha a középpont jobbra-balra csúszkál, ha ilyen könnyedén továbblöki egy-két újabb fordulat a történetben, mintha bárhol lehetne a közép pontja, de csak addig, amíg a könyv a végéig nem ér.

 

         Lényeges, és megértő interpretációra váró, mint Jász Attila könyve a költészet tárgyáról és a költészettel szembeni ellenállás formáiról.

 


 

 

 

 

 

 

egy imádságoskönyvről

 

Aki ezt a kis imádságot este-reggel

elvégzi,Menyország ajtaját kinyitja,

Pokol ajtaját becsukja.

 

         Nem igazi imádságoskönyv Silling István kötete, a Kakasok szólalnak, Máriát kiáltanak[11], ellenben annál inkább a vallási néprajz kutatásának egy fontos dokumentuma, ugyanakkor a népköltészeti vizsgálódásnak is jelentős példatára.

         A szerző idestova negyed évszázada gyűjti szellemi néprajzunk kincseit, amiből több kötetnyit közre is adott: a kupuszinai népballadákat és balladás dalokat tartalmazó Ismeretlen anyám című gyűjteményt 1989-ben, a kupuszinai népi imádságokat és ráolvasásokat tartalmazó Boldogasszony ablakábant 1992-ben, a vajdasági népi vallásosságról írt tanulmányait tartalmazó Templomok, szentek, imádságok kötetet 1994-ben, majd a vajdasági archaikus népi imádságokat bemutató Kínján esék esete című füzetet 1995-ben. Ez utóbbiban már előlegezi a mostani gyűjtemény anyagát, ugyanis az Én lefekszek én ágyamba...  kezdetű, úgynevezett Esti ima variációi mellett számos példát hoz a Kakasos imára, vagyis a Reggeli imádságra, ami jelen vizsgálódásának egyedüli tárgyát képezi.

         Az archaikus népi ima mindmáig való fennmaradása az Isten iránti tántoríthatatlan bizalom jeleként értelmezhető. Ugyanakkor archaikus apokrif imáink a népköltészeti alkotások több szép hagyományát örökítették tovább: így a dramatizált előadásmódot, jelezvén, hogy vidékünkön gazdag tradíciója lehetett a népi színjátszásnak, a passiójátékok előadásának bizonyára; a balladai tömörségre törekvő szerkesztést, elkerülvén általa az epikus terjengősséget; a képes beszédet; példázván, hogy a kollektív alkotói hozzájárulásban résztvevők számára nem csak a mit, hanem a hogyan (mondani) kérdése is fontos cél, illetve eredmény volt; így beszélhetünk az imáról mint költészeti termékről.

         Silling István kereken száz reggeli imádságot mutat be vajdasági gyűjtéséből, a gyűjtőpontok neve szerinti betűrendbe szedve, Adától Zsablyáig. Az imák kivétel nélkül tartalmazzák a kakas általi ébresztés motívumát, és mind a passiót, Krisztus szenvedését örökítik meg, idézik fel, ilyen vagy olyan változatban, variánsban.

         Bátorító az a bőség, amiből a szerző válogathatott, kutatván egyazon imádság alapsorainak és szimbólumainak variációs lehetőségeit – és a könyvében kifejezett derűlátása, miszerint az apokrif imák még mindig gyűjthetők vidékünkön –, ugyanis a vizsgált Kakasos ima a magyar nyelv területének egyes vidékein gyakorlatilag ismeretlen. Pedig olyannyira ősi, hogy éppen a sötétséget és a fényt elválasztó kakas jelképében egyszerre jelennek meg a magyarság régi és új vallásának elemei, összekapcsolván a pogány kozmogóniát az Evangélium tanításával. Ez az ima, egyfajta apokrif eukarisztia nyomán folyton emlékeztet, hogy bár “a halált nem kerülheti el az imádkozó, de az Istentől való elvetettséget, az örök kárhozatot igen.”

         A szerző a gyűjteményt az olvasó elé bocsátó tanulmányában hangsúlyozza az imádságban rejlő hit “nagy erejét”, a variánsok irodalomtörténeti fontosságát, népköltészeti szépségeit, számba veszi ikonográfiai gazdagságukat, jelképeik retorikai súlyát és képteremtő erejét, majd nyelvészeti elemzéssel is segíti a változatoknak, illetve kialakulásuknak a megértését.

         Ezáltal több funkciójúvá válik kötete: mindenekelőtt a szellemi néprajzi emlékek gyűjtésének tudós alapossággal készített dokumentuma, de jelentős adalék a folklorisztika, az irodalomtörténet, a népköltészet stilisztikája és ikonográfiája számára, ám ugyanakkor még imádságoskönyvként is szolgálhat, s nem utolsósorban: a néprajzkutatók által folyton szorgalmazott további gyűjtés motiválására ösztönözhet.

 


 

SILLING ISTVÁN ÚTJAIRÓL

 

                Az érdeklődését mindenek előtt szülőfalujára, Kupuszinára, illetve tágabb pátriájára, a Nyugat-Bácskára összpontosító Silling Istvánt eddigi kilenc kötetéből néprajzkutatóként és nyelvészként ismertük meg, egyik-másik könyvéről ezeken az oldalakon is eltöprengtünk. Most új oldaláról mutatkozott be az olvasó előtt: az 1999-es esztendő legvégén jelent meg Apatinban karcsú kötete, a mindössze húsz költeményt tartalmazó, Útjaim című verseskönyve.

         Egyfajta narratív örömet hordoznak magukban Silling István versei. Nem képekből épülnek fel ezek a költemények, hanem elmondásból, visszaemlékezésből, verbális felidézésből – s különös módon, ezáltal a festészet alkotói eljárására utalnak. Nem kínálják közvetlenül a költői eszköztár felhasználásával teremtett képet, hanem az elmondással, a leírással előhívják azt, ami lényegében nem is látvány, hanem az élmény kibontakozó reminiszcenciája. A vers úgy nyer konkrét tartalmi töltést, mintha a vásznon jelenne meg az ábrázolás, rétegről rétegre hangsúlyosabban.

         De az öröm is alig több bennük: a (vers)teremtés öröme, vagyis a vele azonossá váló emlékezés, a felidézés öröme. A versek alapélménye a hiány döbbenete és az elmúlás revelációja, ami meghatározza a versbeszéd tónusát, intenzitását is: a rezignáció, a melankólia, az érzékenység őszinte megvallása jellemzi ezeket a költeményeket.  A múlt az, ami hiányzik, vele együtt az elvesztett utazások, s ha tudjuk, hogy utazni annyi, mint élni, és élni annyi, mint utazni, bátran kimondhatjuk, hogy az utazásokkal az ifjúság is emlékké minősült át. A költő tudja, hogy nem birtokosa önmagának, sem a valóságnak; elveszett útjait már csak a csigaházban lakó angyalok járhatják be, neki és emlékező-társának csupán az elmúlás letaglózó felismerése marad:

 

Azóta egyre üresebben

tátog a szánk

és lézeng bennünk a rettenet

a végső semmi előtt.

 

         Mindenképpen különös költészet Silling Istváné. Formai-tartalmi elemei szorosan egybetartozó ciklussá fogják egybe kötetének verseit. A költő megszólalásában a bársonyos érzékenységet ötvözi a földrajzi és kultúrtörténeti toposzok referenciális megidézésével, valamint a szerelem leplezetlen létvezérlő erejével. Verseiben, utazásaiban nem cselekszik, mert a tett talán összeroppantaná az emlék nemes porcelánját. Ehelyett inkább gondol, emléket idéz, ami egybemosódik az álmokkal, az ifjúság akarásaival. A költemények időbeli meghatározásai, az olyanok, mint a “hosszúra nyúlt jegyességünk idején”, a “boldogságunk hatodik havában”, vagy a “míg hessegetem magamtól / a félelmet keltő könyörtelen behívót” egybemossák az élt s volt időt, a vers születésének és az emlékezetben felidézett érzések (nem pedig látványok és cselekvések) keletkezésének idejét.

A versindító formulák, az emlékszem; gondolok; emlékszel; látod-e még; emlékszel kedves; nem emlékszel kedves típusú megszólítások és önmegszólítások után a költői narráció lassan kibontakozó, de leplezett érzelmi lobogással fényt, világosságot, nyarat idéz, amit a versben nem is kötelezően kell elválasztani az álomtól. A napfényes reneszánszban, az ígéretes tavaszidőben tett utazások élménye kettős meghatározottságú. Egyfelől a költő életének fontos pillanatait merevítik ki, egy-egy városhoz, helyhez, térhez, épülethez, tájhoz kötve az ifjúság és a mindvégig meghatározó szerelem reáliáit. Másfelől a kultúrtörténet jeles emlékei előtt hajt főt a saját múlandóságának tudatával megvert költő. Nem magasztal, nem dicsőit, inkább magához ölel mindent, ami kedves számára: a szeretett hitvest, a csodált természetet, az emberkéz alkotásainak megbecsült darabjait, a lélek épülését szolgáló világi megállókat.

         Silling István költészete – hadd ismétlem meg –, különös, – és tegyem hozzá –, közvetlenül érinti meg az olvasót. Nem a szóval való bűvészkedésre épít, hanem éppen fordítva, narratív versbeszéddel mondja el, amire csak az igazi költészet képes: hogy milyen magasak lehetnek az emlékezés csonka tornyai.

 


Bensőségesen az irodalomról?

 

         Kedvelem, ahogy a nők írnak az irodalomról. Van benne valami báj, ahogy egyensúlyt képesek teremteni a téma tudományos megközelítése és saját befogadói szubjektumuk kifejezése között.

         Persze az is meglehet, hogy azt szeretem, ha az irodalommal foglalkozó könyv valamivel melegebb hangot képes megütni, mint a Logaritmus-táblázat, vagy  Hvar-szigetének csapadék-statisztikája. Ha nem zárkózik be a figyelemmel kísért tematikus vonulat szigorú határai közé, hanem tükröt tart a szerző elé is. Ha nem a tanulmány fegyelme, hanem az esszé szellősebb levegője árad belőle.

         S íme, néhány mondat után máris kiderül, hogy lényegében nem is a női hozzáállás a megkapó számomra az irodalomról való beszédben, hanem egyszerűen jobban vonzódom egyik műfajhoz, mint a másikhoz.

         A kezdeti zavart pedig az okozta, hogy két női szerző irodalomról szóló könyveit olvastam legutóbb, s mindkettőből ez a bensőséges beszédmód áradt, annak a közvetlenségnek a jele, ami az irodalommal való együtt élésre mutat. Olyan szerzői alapállásra, amely nem engedi a szerzőnek, hogy a tudomány fellegvárából vagy az esztétika elefántcsonttornyából tekintsen az irodalomra, de azt sem, hogy a róla való beszédből újabb művészi alkotás keletkezzen. Ez a magatartás az irodalom megismerésére törekszik, amiben biztonságos fogódzót jelent a tudomány, majd megértésére, ami a róla való beszédre késztet. A megismerés egyben önmegismerés is, és így természetes, hogy az irodalomról való beszéd egy kicsit a beszélőről is szóljon. Bensőségesen az irodalomról, bensőségesen a beszélőről.

         Szemléltesse mindezt egy idézet az egyik említett szerző, Toldi Éva könyvéből (“Összetartozó neszek”. Forum, Újvidék, 1997), ahol egy másik könyvről szól, illetve arról, amiről itt én, hogy miért áll az közel a szívéhez:

         “A meglepetés erejével hatott rám, amikor a kötet vége felé saját olvasói alaphelyzetemről olvastam, amiről azt gondoltam, csak azok tudják igazán átélni, akik valaha ugyanazt tapasztalták valamely határ túloldaláról, mint én: ‘Tudjuk, hogy a másik kínjait, a mások, mondhatjuk a másfélék sorsát valójában mélyen az tekintheti a magáénak, aki ugyancsak átélte a szenvedést, melynek alapja az, hogy máshol és mások számára ő is másmilyen.’ A mindenkori kisebbségi alaphelyzetet fogalmazza meg, melyben együttérzés helyett az egyet érzés játszik fontos szerepet. A szenvedés történeteit olvasva ezért is került hozzám különösen közel ez a könyv.”


 

a regényíró androgün természetéről

 

“Az egyetemes női princípium – a női jelenség lényegi jellemzője: az elfogadás, a képlékeny, lágy befogadás, ami nem azonos a nagy-buta-jóindulattal, sem a meghunyászkodással, sem a mindennel-egyetértéssel vagy a mindig-rendelkezésre-állással. Elfogadni-Befogadni vaklamit úgy, hogy az a valami átlényegüljön, testet öltsön, új formát kapjon, megfinomodjon, talán meg is tisztuljon – erről van szó.”

(Mohás Lívia)

 

 

         Mohás Lívia legújabb, mindenek előtt a női entitás pszichológiai tipológiáját taglaló esszékötetében[12], a fiatalon öngyilkos lett költő- és írónő, Sylvia Plath lélektani portréjában olvastam a következő sorokat: “Ahhoz ugyanis, hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó ha emellett az ember lelke androgün.” Az író-pszichológus Mohás Lívia megállapításának első fele az irodalomtörténet által jószerével bizonyított, a nagyszerű kivételek csak a szabályt erősítik. De mi van az állítás második, a regényíró androgün természetét idéző részével, ami – gondolom –, annyit jelent, hogy az egyénben, aki természetesen nem feltétlenül regényíró, nem válik szigorúan külön a hagyományosan férfi és a hagyományosan női körbe sorolt szerepkör. Ebben a kérdésben a pszichológia segíti eligazodásunkat.

         Szemben a se nem férfi, se nem nő hermafroditával, a nemi torzszülöttel, az androgünosz a férfiasnak és a nőiesnek egy emberben meglévő és megvalósuló egyensúlya. A maszkulinitásnak és a feminitásnak ezt az összhangját minden mitológia ismeri. A kínai hagyományban a császár egyetlen személyben apa és anya, mert az ősegység nevében uralkodik. (Itt akár egy ízléstelen kitérőt is tehetnénk közelmúltunk szocrealista valósága irányába.) A Tóra szerint az Úr saját képére teremtette az embert férfinak és nőnek. Az 1945-ben, Nag Hammadi falu közelében talált, ma a kairói Kopt Múzeumban őrzött, Krisztus idejéből származó szent iratok tanulsága szerint a kopt keresztény irányzat tanítása értelmében a Szentháromság három személye az Atya, a Fiú és az Anya. Tehát  a férficentrikus Biblia megírását, és Szent Pálnak a nőket háttérbe szorítását szorgalmazó tanítását megelőzően a nőnek nem csupán teremtő és oltalmazó szerepet tulajdonítottak, hanem értelmét és bölcsességét is igen magasra tartották, princípiuma a hím princípiummal együtt a világmindenség mozgatója lehetett.

         Az androgünök, ahogy nem hermafroditák, úgy nem azonosíthatók az úgynevezett “harmadik nem” képviselőivel, a férfinak született, női ruhában járó és női tevékenységet végző egyénekkel, akiket a nem európai kultúrák a társadalom teljes jogú tagjaiként kezelnek, mint amilyenek az indiai hidzsrák, a tahiti mahuk, az ománi xanitok és az észak-amerikai alihák.

         Az analitikus pszichológia az androgünökben kiteljesülő maszkulin és feminin egységet azzal magyarázza, hogy minden férfiban ott él az anima, vagyis a női lélekrésze, amely a nőről szerzett primordiális tapasztalatokat sűríti, és erősen befolyásolja a férfi életének mozzanatait, és fordítva, a nők tudattalanjában az animus, a férfi lélekrész működik hasonmód.

         S végül, miért jó, ha mondjuk egy férfi regényíróban kellőképpen kifejezésre jut az anima? Talán az, amit Mohás Lívia állít Tompa Máriával egyetemben az említett könyvben, vagyis hogy a mítoszok, balladák, modern történetek a Nőt, pontosabban a női princípiumot az érzelmi, a titkos, a varázslatos, a túlvilági hatalmak virtuális képviselőjeként ábrázolják. Mert “ami Női princípium, az nem agresszív, nem a káoszt előidéző és nem a harcos értékrend.”

         Magyarán a létezésre irányul, nem az elpusztításra. És ez nem csupán regényírói erény; több, sokkal több annál.


 

Az örök nőiről

 

         Természetesen a nőnap, vagy, hiszen ünnep, megérdemli a nagy kezdőbetűt, tehát a Nőnap közelsége sodorta gondolataim a női princípium felé, amiről oly alapos és lelkes tanulmányokat lehet olvasni az utóbbi esztendőkben, s amelyeket, bevallom, a feminizmus iránti kiforratlan érzelmeim ellenére nagy örömmel és élvezettel forgatok. Olyan dolgok tárulnak elő ezekből a feminista, vagy éppen csak a feminin princípiumot taglaló szövegekből, amelyek a reveláció erejével hatnak az olyan olvasóra, aki akár még érintőlegesen se foglalkozott a témával és elégedett volt azzal, amit szerény ismeretei feltártak előtte.

         Itt vannak például a második világháború vége táján Egyiptomban talált kopt apokrif iratok, amelyekről csak tavaly bár négy magyarul is olvasható könyv jelent meg, és amelyek szerint a Szentháromság tagolása eredetileg nem a ma is használatos Atya – Fiú - Szentlélek volt, hanem az Atya és a Fiú mellett harmadikként az Anya szerepelt, bizonyára a Szent család testi valóságából kiindulva, de egyben utalva arra, hogy a kereszténység bölcsőjénél még az Anya, illetve a Nő, vagy még személytelenebbül: a női princípium olyan rangos alkotója volt az isteni hármasságnak, hogy méltán állhatott az Atya és a Fiú mellett. Arra is utal ez, hogy az Anyának nem csupán azokat a tulajdonságait vették számításba a végül a Bibliából kiebrudalt apokrif iratok szerzői, amelyek ma is érvényben vannak: tehát a világrahozást, az óvást, a gondoskodást és a gondviselést, a bajok ösztönös elhárítását, hanem ezen felül az ésszerűséget, a bölcsességet, azt hogy mentálisan is tudja képviselni a nem agressziós létezést.

         Az talán vitathatatlan, hogy a Bibliából Pál apostol, a katolicizmus korabeli, zsidóból lett keresztény ideológusa utasította ki a női bölcsesség elvét, és hagyta meg az ápolás, a gondviselés, a kiszolgálás feladatkörét számára, talán azért, mert az igencsak emlékeztetett az évezredekkel korábbi Szofia-kultuszra, annak a nőnek a kultuszára, akinek már a neve is Bölcsességet jelent. Szophiának, lévén nő, fő sajátossága a termékenység, valamint az, hogy síkra száll az emberért, miközben kapcsolatban van a kozmosszal, és ezáltal összeköttetést képez az emberiség és a világegyetem között. Azt ma is szinte mindenki egyöntetűen vallja, hogy a női princípium nem agresszív, nem káoszt előidéző, nem harcos értékrend. Ám a világ történelmének Mária előtti nagy nőalakja, Szophia emellett megtestesítője volt a bölcsességnek, az okosságnak, az eszességnek, a sikernek, a lelkierőnek, a tudásnak, a hozzáértésnek és a kézművességnek, vagyis az Örök Nőinek, mint életelvnek.

         A feminin princípium nagyszerű taglalója, Mohás Lívia a következőképpen szemlélteti a női bölcsesség trónfosztását: “Nagyon érdekes az, hogy a II. századtól, amikor már erősen terjed a kereszténység, elénk állítják Máriát és ez a kép kétezer éve meghatározza az európai női lélek-ideált. Amit életéről tudunk, az apokrif iratokban, az őskeresztény legendákban és a bizánci ikonográfiában szerepel, mert az Evangélium alig ír róla. Az Apostolok cselekedeteiben is keveset említik. Amikor elkezdték a legendák lejegyzését, Krisztus

után a II. században, mikor tehát elénk lép az apokrif iratokon keresztül Mária, akkor fejezik le Szophiát. Döbbenetes egybeesés. Szó szerint lefejeznek egy nőt Rómában, akit felfoghatunk úgy, mint az Isteni Szophia reinkarnációját.

Jacobus de Voragine azt írja róla a Legenda Aureá-ban, hogy ez a korai keresztény mártír a konstantinápolyi katedrális névadója. Három gyönyörű lánya volt, a 12 éves Pisztisz (Hit), a 10 éves Elpisz (Remény) és a 9 éves Agapé (Szeretet). Szépségük miatt Hadrianus császár örökbe akarta fogadni őket. De ők kereszténynek vallották magukat, és ekkor elkezdődött a három gyermeklány rettenetes kínzása - amibe bele is haltak és anyjuk is belehalt fájdalmába. Más írások szerint az anyát, Szophiát, néhány nappal lányai halála után lefejezik. Szimbolikusan háromszoros mártírként tisztelik, mert három lánya, a Hit, a Remény, a Szeretet halálát is kénytelen volt végigszenvedni.”

S íme, látható, a világon minden mennyire összefügg: a pogányság a kereszténységgel, a szelídség a bölcsességgel, a zsarnokság a kegyetlenséggel, s ez adja apropóját, hogy még egy bekezdésnyit idézzek a kiváló nő-írótól, Mohás Líviától: “Az a mód, ahogyan a keresztény felfogás hódít, női jellegű. Szeretettel, szelídséggel, tapintattal hódít, ahogyan Krisztus. Nem karddal, nem vérrel! Az egyháznak voltak véres harcai, torzsalkodásai, és azok nem tekinthetők keresztényinek. Az valójában a hatalom hódítása volt. A varázzsal, a finomsággal, a belsővel, a lélek sugarával hódítani, ez a Női hódítás. A mohamedánok vérrel, gyilokkal, karddal való hódítása a férfias vallás jellegzetessége. A kereszténység eredetileg női jellegű vallás volt. Jézus a női elvet érvényesíti. A szophiai és a máriai Női princípiumokkal hódít: azzal, hogy szeret, elfogadó, és a bűnösöknek megbocsát.”

 

 


 

A nőkről a trón árnyékában

 

“Augustus uralkodott a világ felett, de Livia uralkodott Augustus felett.”
(Robert Graves: Én, Claudius)

 

         Csokits János nagyszerű tanulmányát olvasván a hatalom vonzáskörében élt római nőkről a köztársaság végén és a császárkor elején (Kortárs 1999/6), akaratlanul is eszembe ötlenek azok a gondolataim, amelyeket Mohás Lívia könyvei és Tompa Máriával együtt írt tanulmánya kapcsán vetettem papírra, arról, hogy a női princípium mennyire eltérő a férfias életelvtől, mennyire nem romboló, nem destruktív, nem harcias. A most olvasott tanulmány persze nem ebbéli hitemben ingatott meg, sőt: a kivételek bemutatásának segítségével erősítette meggyőződésem a feminin bölcsességben – ami a vizsgált korban gyakran ravaszságba csapott át –, és azt is tudatosította, hogy a kivételes magatartású nők kivételes pozícióból és kivételes helyzetekben cselekedték azt, amit a történetírók lejegyzésre méltónak találtak.

         Mindenesetre tanulságos lesz néhány árnyalat és íz felvillantása erejéig belepillantani a kétezer évvel ezelőtti szokásokba és eseményekbe.

         Rómában a köztársasági államformát a hadvezérek növekvő hatalma és ezzel arányosan fokozódó hatalmi vágya következtében polgárháborúk rázták meg, ami diktatúrákhoz vezetett. Sulla (i.e. 82 – 79), Pompeius (i.e. 52 – 46) és Caesar (i.e. 45 – 44) után i.e. 31-ben Octavianus megszerezte az egyeduralmat, felvette az Augustus (Fenséges) nevet és Róma első császára lett (i.e. 27 – i.sz. 14). A forrongások eme időszakáról érzékletesen tudósítanak Robert Graves regényes életrajzai, az Én, Claudius, valamint a Claudius, az isten, illetve a francia szerzőpárosnak az őrült uralkodókról írt tanulmánykötete – Michel Cazenave és Roland Auguet: Les empereurs fous.

         Csokits János munkájából kiderül, hogy a kereszténység államvallásá válása előtt a nők hátrányos megkülönböztetésnek voltak kitéve, még keresztnevük se volt. A lányok a család nemzetségi nevének nőnemű alakját viselték. Julius Caesar leányát Juliának, Marcus Tullius Ciceróét Tulliának hívták. Ez maradt egyedüli nevük a férjhezmenés után is. Amennyiben a családban több leány is született, egyszerűen megszámozták őket, így a másodikat Secundának, a harmadikat Tertiának nevezték. Római nőről egyetlen biográfia sem maradt fenn, nyilván, mert ilyet egyet sem írtak – tudatja a tanulmányíró, majd hozzáteszi: maga a muliebris, a "női", "asszonyi" jelző is úgyszólván kizárólag pejoratív összetételekben fordul elő. A fentebb említettek uralkodása alatt azonban a nők egyre inkább felszabadultak a férfi-központú társadalom béklyói alól, bizonyos mértékű személyes, szexuális és gazdasági önállóságra tettek szert amivel párhuzamban a szabadosság óriási teret nyert a nők társadalmi érintkezéseiben.

         A tanulmányíró elmondja, hogy a züllés eme panteonjában díszhelyre kerülne Sulla, a Dictator lánya, a párhuzamos szerelmi viszonyairól nevezetes Cornelia Fausta. Augustus császár lánya, Julia éjszakánként Róma utcáin, sőt a Forumon álló szószék tetején szeretkezett válogatás nélkül ismerőssel és ismeretlennel, Claudius harmadik felesége, Valeria Messalina pedig fején szőke parókával egy közönséges bordélyban árusította kegyeit, mit sem sejtő isteni férje háta mögött. Agrippina, Claudius utolsó felesége, férjhezmenése után megölette riválisát, majd császári férjével örökbe fogadtatta első házasságából született fiát, Nerót, mert eleve azt tervezte, hogy fia helyett uralkodhat. Egy csillagjós ugyan megjövendölte neki, hogy Nero valóban uralkodni fog, de megöli anyját, amire a hatalomvágyó asszony úgy válaszolt, hogy: Öljon meg, de uralkodjon. Ami be is következett.

         Hogy milyen bonyolult szövevénye alakult ki a nőknek a hatalomért folyó harcában a császári trón árnyékában, szemléletesen ábrázolja Csokits János tanulmányának végszava: Messalina ajándékba kapott a sosrtól egy császárt, de hét év alatt eljátszotta esélyét, hogy férje mellett a trónon maradhasson, és fia, Britannicus örökölje a császárságot. Életével fizetett gátlástalan mohóságáért. Utóda, Agrippina megmérgeztette Claudiust, és saját fiát, Nerót ültette a trónra, az pedig vetélytársát, Britannicust mérgeztette meg, hogy megtarthassa a trónt. A történelem iróniája, hogy Nero azért ölette meg első feleségét, Messalina (és Claudius) lányát, Octaviát, hogy feleségül vehesse a Messalina által öngyilkosságba kergetett Poppaea Sabina hasonnevű lányát. Anyját, Agrippinát viszont, aki ellenezte válását Octaviától, részben Poppaea kedvéért, részben a korlátlan hatalomért gyilkoltatta meg. Így tehát a dinasztia kihalása három hatalomra éhes császárné küzdelmének a következménye volt: a köztársasági arisztokrácia színe-java, hölgyeinek segítségével százhúsz év alatt sikeresen kiirtotta magát.

 

 

 


 

 

  Ismét a női életelvről

 

Bence Erika tanulmányai, esszéi és kritikái legújabb kötetében[13] tematikus, valamint műfaji gazdagságukkal egy olyan szerzői alapállást körvonalaznak, amely a fiatal tudósnemzedékre egyre inkább jellemző kutatás, elmélyülés, megfontolás és folyamatos összevetés eredményeire építkezik, ezen felül az irodalmi hagyományt élő szervezetként szemléli és nem rest újraértelmezni ezt a tradíciót, feltárni a mához kötődésének erővonalait.

         Látóköre Közép-Európára vetül, s Mészöly Miklóssal együtt vallja, hogy elengedhetetlenül fontos ennek a szellemi tágasságnak a felismerése, kutatása, feltárása és felmutatása, mert “egy ilyen tablón mi is élesebben, kevésbé provinciálisan, egyetemesebben rajzolódunk ki”. Ennek a közép-európai létezési módnak a lehetséges irodalmi megfogalmazását igyekszik tetten érni úgy a mai vajdasági magyar prózaírók fontosabb (és legújabb) könyveiről szóló bírálataiban, mint a legfrissebb szövegnyelvészeti, szövegelméleti vagy összehasonlító kutatások feletti elmélyüléseiben.

         Érdeklődése azonban átfogóbb: a magyar felvilágosodástól a XX. század kisebbségi irodalmainak modernitás-elméleteinek vizsgálatáig terjed az egyik oldalon, a másikon pedig az irodalom fogalmi megközelítésének kísérletétől húzódik a legújabb magyar irodalom kritikai törekvéseinek értelmezéséig.  Szövegei az irodalomelmélet és -történet tudományos módszereiben otthonos, szemléletében kiforrott, érdeklődésében sokoldalú, kiválóan tájékozott, és nem utolsó sorban jótollú, esszéinek személyes töltetét is bátran vállaló szerzőt állítanak a közép-európai mivoltunk irodalmi lecsapódása iránt érdeklődő olvasó és szakember elé.

          Bence Erika korábbi írásaiban is külön hangsúllyal tárgyalta a női életelvnek a lét különböző területein való megnyilvánulását, azt a kérdéskört, amit meg nem értő könnyelműséggel sokan egyszerűen a feminizmus fogalma alá söpörnek. Mostani könyve is határozottan tükrözi a női princípium iránti érdeklődésének stratégiai pontjait, és az tűnik a legtermészetesebbnek, hogy az irodalom dolgai fölött eltépelődő szerző munkájának bemutatásakor éppen egy ilyen dolgozatából vett szemelvényekkel szemléltessem a lehetőségekhez mérten a témához való viszonyulását.

         A magyar írónők történetét taglaló kötet[14] kapcsán írt ismertetőjében jegyzi a következőket: “A magyar írónők története (...) elválaszthatatlanul összefügg a nőemancipáció történetével, társadalomtörténeti, sőt pedagógiai és pszichológiai kérdéseket vet fel. A nőknek az irodalom terén történő megnyilatkozása törvényszerűen aktualizálta társadalmi helyzetük, jogaik, szereplehetőségeik dilemmáit, a lányok nevelésének és iskoláztatásának ügyét, a nők intellektuális készségeiről szóló vitát.” Idézi, hogy 1790-ben három röpirat is foglalkozott a nők politikai jogaival, amelyeknek szerzői úgy vélték, hogy “csak az az anya nevelhet a nemzet számára hasznos embereket, aki maga is művelt”. Maga is szemlélteti a kora-középkori Szophia fővételével hosszú századokra visszaszorított női értelem primátusának újbóli térhódításában részt vevő pionírok érdemeit és megpróbáltatásait. Köztük Takáts Évát is említvén, “egy pesti rézmetsző művészek világában otthonos feleségét, aki az irodalomkritika műfaját hódította meg a nők számára, aki 1822-ben bírálatot jelentetett meg a Tudományos Gyűjtemény lapjain egy valóban tehetségtelen szerző, Sebestyén Gábor vígjátékairól”. Bence Erika elismeréssel adózva - és talán a női életelvet az irodalmi érdeklődéssel sikerrel ötvöző előképet fedezve fel benne - jegyzi, hogy “egy fejlettebb, magasabb szintű öntudat, önértékelés jellemzi Takáts Évát (...) hisz ő már nem elismert és a másik nemhez tartozó költők-írók tanítványaként nyilatkozik meg, hanem recenzensként és a férfiak egyenrangú vitapartnereként.” Vitapartnerként, mert a nő-írók útja koránt sem vezetett akadálytalanul a Parnasszusra. “A recenzió megjelenése – ugyanis ­– évekig tartó, hatalmas vitát váltott ki, olyan kérdéseket vetve fel, hogy szabad-e a nőknek a férfiak tevékenységét bírálniuk, illetve a háziasszonyi és anyai teendőik mellett végezhetnek-e más, önálló tevékenységet.

         Mekkora badarságnak tűnnek ezek a kérdések a Szophiában, a női princípiumban megtestesülő Szent Bölcsesség perspektívájából, pedig tudós fők töprengtek felettük, nem is olyan régen.

 

 

                  


 A nő kérdez (I.)

 

“Akár egy versben, olyan jó nekem”

 

(Lovas Ildikó)

 

 

 

         Roland Barthes szerint “történelmileg a távollétről mindig a nő beszél: a nő otthonülő”. Ezen megállapítása természetesen irodalomtörténeti megalapozottságú, így akár, kissé szabadon értelmezve a nőírók létszemléletének egyik lehetséges, de nem kizárólagos aspektus-megközelítéseként és felfoghatjuk. Hiszen a történetek térbeliségének meghatározása során szinte egészen a XX. századig alapvető lokációs definíció, hogy a nő (irodalom)történetileg (többnyire) otthonülő, s éppen ebből a helyhez kötöttségéből eredően beszél (a férfiaknál) gyakrabban a távollétről.

         De mi is ez a távollét, amiről a nő, a nőíró férfitársainál nagyobb gyakorisággal ad jelentést? A hiány. Ami távol van ugyanis, az leginkább elérhetetlen, ám mivel tudunk a létezéséről, esetleg vágyakozunk utána. Olyan ez, mint a nosztalgia, amelynek tárgya nem az egyszer már megtapasztalt, hanem a tulajdonképpen soha el nem érhető. Bár a távolság, amennyiben természeti katasztrófa, bűntény, járvány vagy háború viszonylatát határozza meg, látszólag nem a vágyakozást gerjeszti, noha mégis: a bajok, a gondok, a katasztrófa elkerülésének a vágyát táplálja. A távolság tudata által indukált hiánytörténet végeredményben nagyon sok irányba elvezethet, így a vágy külön-külön, de akár együtt is mozgósíthatja az érzelmi, a percepciós, a kognitív síkokat, amiből kifolyólag mi sem természetesebb, ha a vágyakozás hol az uborkaeltevés és a paradicsom-befőzés, hol egy távoli, ismeretlen földrész, hol a szerelmes megértés, hol az elmúlás megsürgetése, hol éppen az élettel szembeni reális stratégia megválasztása – éppen távoli – lehetőségében ölt testet. Miként Lovas Ildikó regényében.

         A Meztelenül a történetben[15] nevenincs, első személyű  hőse, aki azonos a történetet elbeszélő alannyal, az antik regényekből eredeztetett én-központúságot merészen vállalva a maga asszonyi, szeretői, anyai mivoltában vall, legelőbb a szerelemről, mert erről szól a mű, s a szerelmen túl – a regény fikciója és életrajzi elemeiből eredően – az élet egyéb nagy mitológiáiról: szexről, nemzésről, szülésről, halálról, a világ megismeréséről, csalódásokról, pszichológiáról, a csemegeuborkának körömkefével való súrolásáról, a zöldpaprika maszkulin természetéről, prózapoétikáról, a tárgyakat megkerülő és megsimogató magatartások különbözőségéről, a szenvedések pannon Seólját megtestesítő Szabadkáról, ahonnét máshová nem, csak a halálba lehet menekülni…

         Egytől egyig olyan történetek, amelyeket Lovas Ildikó már megcsendített novelláinak és elbeszéléseinek valamelyikében – most azonban egyetlen középponton át fókuszálva bontakoznak ki a feleletek hiányától visszhangzó kérdések. Regény esetében különös módon ez a fókuszpont nem az elbeszélő, hanem az inkább a poétikai konvenciók alapján szorosabban a lírához kötött lírai én.

         Hiszen hogyan is lehetne regényt írni a szerelemről, ha nem lírával? Illetve – gondolkodjunk csak el felette –, hittük-e, hogy 2000-ben lehet még regényt írni a szerelemről? Amennyiben árnyalatokig megkülönböztetve elkülönítjük a szerelmes regényt a szerelemről szóló regénytől, örömmel tudathatjuk, igen, lehet, nem is akármilyet. Méghozzá a regény egyik ősformája, az énregény nyomdokain haladva.

         Az “ich-roman”, miként a perszonális elbeszélés minden alapformája is, nyilvánvalóan közelíti az epikát a lírához. Lovas Ildikó regényében is hangsúlyos költői (lírai) attitűd süt át az elbeszélő és a prózapoétika viszonya mögül: “…történeteket beszéltem el ahelyett, hogy mondatokat mondtam volna…” – írja a történet hősének személyébe kívánkozó (vágyakozó) lírai én, aki egyfelől céltudatosan kíván haladni a kiválasztott irányba, a kitűzött cél felé, nem bolygatván közben a szöveg poétikai alapját, ám közben nyomoz, körbejár, beleremeg és erotikus vágyakozássá sziporkáztatja libidóját annak a felismerése, hogy “én csak mondatokból állok”; lényegében autoerotikus (és egyben szövegteremtő, végeredményben letisztultan lírai) pozícióba kerül annak a revelációjával, hogy “igazából én csak a szép mondatokat szeretem, amelyekben lefelé lehet vinni a hangsúlyt, bús színekkel vezetgetve, hogy lassan legyen szép”.   Egyből Kosztolányi jut eszünkbe e mondat olvastán, azután pedig, midőn szembesülünk a szerelmi élmény belső tragédiájával, Csáth Géza. E két név mérce is. Lovas Ildikó prózájában, se poétikailag, se esztétikailag nem hagy támadási felületet, ő nem csupán elvileg, de a gyakorlatban is a meghatározó szabadkai elődök nyomdokában halad.

 


 

A NŐ KÉRDEZ (II.)

 

“A nő magánya akkor a legnagyobb, amikor két szív dobog benne.”

(Lovas Ildikó)

 

 

A magány – vagyis a barthes-i “otthonülés” az első öleléssel kezdődik, s “a nő magánya akkor a legnagyobb, amikor két szív dobog benne” – vallja a saját lelkének tükrét fürkésző lélekbúvár, Lovas Ildikó Meztelenül a történetben című regényének fikciós hőse, s kénytelen igazat adni az ápoltja által megfogalmazott életigazságnak is, miszerint “nővé csak úgy lehet az ember, ha egy darab ideig tejben és vérben ázik.” A női nedvesség mértékegysége mégis a só, a hiány miatt ejtett könny, a magányból való elvágyódás liquiduma. Hősnőnk, ha éppen nem a halálba, akkor Ausztráliába vágyakozik, ám az előbbiről tudja, hogy álmegoldás, az utóbbiról pedig kiderül, hogy hazudtak neki róla. Ő azonban a hiteles válaszokra kíváncsi. A visszatérő önelemzések alázata mellett a fikció szerinti pszichiáter feljegyzései változatos ismeretanyagot görgetnek: helytörténeti, antropológiai, lélektani, biológiai, etológiai ismeretek, olvasmányélmények, anekdotikus mozaikok bukkannak elő a tudományos célú feljegyzéseknek álcázott konfessziós monológból. A megfigyelő és az önmegfigyelő hős, vagyis az “én” az egyensúly megteremtésének érdekében igyekszik bár valamilyen epikai távolságra kerülni magától. (A távolságkeresés egyik módja a kórházi ápolt(ak) megfigyelése. Ellenben, ez a stratégia a visszájára fordul: a betegét figyelő pszichiáter kettős megfigyelés alá kerül – egyfelől az ápoltja figyeli és analizálja, s ebből következően maga is önelemzésre kényszerül, ami által a távolságtartás közelítésbe fordul.) Olykor ez a távolságkeresés olyannyira eredményes, hogy már követhetetlenné válik, ki is a beszélő: az ápolt-e vagy az orvosa – kettejük szellemi küzdelmének azonos a célja: nem kiszakadni a a maguk teremtette világból, s ebből eredően szólamuk is azonos, diskurzusuk egymásban tükröződő. Abban minden esetre biztosan egybevágó, hogy “a gyerek a női élet legnagyobb, kizárólagos és megoszthatatlan eredménye.

         A regény végkövetkeztetése is lehetne ez a mondat. Sőt, az anyaság apoteózisa is lehetne ez a regény, ám a konkrétan megfogalmazott végkövetkeztetés mégsem emelkedik a regény fölé. A szomorúságnál mélyebbről fakad az élet és az élni akarás közötti kapcsolatot megjelenítő gyermek-reveláció, hiszen olyan elemi jelképiséggel bukkan fel a szövegben (miként a számunkra irracionálisnak tűnő jelenségek megközelítésekor mindig a jelképekhez menekülünk), mint például a megvilágosító és sorsfordító Self-élmény Emanuel Swedenborg életében. Ezzel szemben, ha jól értjük a regényt, a gyermek az élettel kötött kompromisszum pecsétje – a nőiség pazar “Pálmaágas Lendülete” azonban általa se képes kilombosodni igazán, miután a hős “tejben és vérben ázását”, asszonnyá válását, feminitásának burjánzását az őrültek háza falain belüli és a rajtuk kívüli depresszió temette maga alá.

         A Meztelenül a történetben ugyan egyetlen részletében se pontosítja vagy tényszerűsíti, de utalásaiból világos – a konfesszáló  lírai én fizikai létkörét az egy évtizedes délszláv válság végén kulmináló esztendők határozzák meg. Ettől sokkal tragikusabb, hogy a sorsok hiánytörténeteit másfél évszázadra is vissza tudja vezetni a regény, ami messze túlmutat az emlékezés epikus gesztusán. A hős a maga megszólalással és félmondatokkal küszködő neurózisát a regény egyik fontos locusán, a Nepomuki Szent János szobránál érti meg: a szent befalazott szobrának lába előtt folyton friss virág hever – megannyi kimondatlan vallomás, bennrekedt történet, bennszakadt szó.

A végső soron a szerelembe és Szabadkába kapaszkodó történet az asszonyi sorsot és a női öntudatot emeli a regény etalonjává. Sylvia Plath, a boldogság esélye helyett az önkéntes halált vállaló írónő – akihez nem árt visszatérni ennek a szövegnek a kapcsán – negyven éve az Üvegbura című regényének vallomásában még “beijedve, pucéron” ül “a plasztikpárnás zöld tolókocsin”, addig, négy évtized múltán Lovas Ildikó bátran vállalná a történetbeli meztelenséget: “Kitárnám magam, meztelenül ülnék a tonetten”. Igen, vállalná; kitárná magát, ülne... valahogy sok itt a feltételes mód.

         Egyfelől ugyanis ott a bántó szorongás, az ágy szélére való kuporodás, a combhoz szorított hálóing, az azt nem! Kimondása, de közben éppen annak óhajtása, másfelől a meztelen kitárulkozás őszinte vágyakozása. Csak hát, melyik történetben? A nőies-líraiban, vagy az asszonyosan gyakorlatiasban?[i] Többször is megfogalmazott üzenete ellenére a regény mégsem az anyaság dicsérete, sokkal inkább ima a többes számért. A regényíró nem a maga elveszített androgün természetét kívánja újra megtalálni, hanem a teremtés vagy az evolóció által maszkulin és feminin részekre szakított világ harmóniáját óhajtja felfedezni, a kettősség harmóniáját, a dualitásban jelentkező kettős szingularitásnak a hajdan volt dualis-egységét. Hiszen amennyiben a lélek nyitott ennek az egységnek a befogadására, akár a vízen is lehet járni!

         Amennyiben Sylvia Plath Üvegburája lelki válságon átvezető fejlődésregény, (amit esetében az életrajz nem igazol!) akkor Lovas Ildikó regénye is átvezet, de nem oldja fel a lelki válságot. Az önismeret megvalósításának lehetetlensége gátolja. Hiába mítosz, antropológia, statisztika, önvizsgálati neurózis – a szerelemmel és a halállal egyedi, egyéni és egyszeri a szembesülés.

         A regénynek azonban távolról se a problémák megoldása, hanem a kérdések artikulációja, “az írói belső beszéd, az emlékező és ítélkező monológ” a célja és  a feladata. S Lovas Ildikó elképesztően jó kérdez.


 

 

A férfi princípiumról (I.)

 

            “… aki megállja, hogy ne kívánja apja közeli halálát, az már derék ember.”    
                                   (La Bruyére)

 

         Miként a cím, és a tartalmával bizonyára sokakat elrémítő mottó összevetéséből kiderül, nem is igazán a férfi princípiumot szeretném körbejárni, miként azt tettem korábban a női életelvvel vagy az androgün természettel, hanem az apa-fiú viszony egy jellegzetes területére, az utódlás kérdéskörére szeretnék – a szokásos módtól nem eltérően – az irodalom, a mitológia, illetve a természettudományos megfigyelések segítségével rávilágítani.

         Amennyiben ugyanis a történelem az élet tanítómestere, a természeti népek esetében a történelem szerepét a mítosz vehette át, hiszen az tudósított az emlékezet ködébe vesző időkről és az adott magyarázatot a jelen kérdéseire. A mítosz nagyon egyszerűen működik: ami érthetetlen és megmagyarázhatatlan, az már mítosz, az már isten, és máris szabad teret ad az emberi képzelőerőnek, amely gyakorlatilag kitalálja és továbbhagyományozza a magyarázatokat, hogy azok végül bonyolult rendszerbe álljanak össze. Végső soron tehát az istenek és a természetfeletti erők mögött az emberi fantázia áll, ami – Freud óta tudjuk –, saját elfojtott vagy tudattalan vágyainkat, traumáinkat, félelmeinket jeleníti meg.

         Mit is tanulhatott a mítoszból például egy ifjú, lánglelkű görög hérosz, aki majdan családot alapított, vagy netán uralkodói trónra készült? Ugyanazt, amit a kor minden gyermeke.

         Kezdjük a világ teremtésénél.

Kezdetben csak a Khaosz létezett, az üresség, amiből kifejlődött az alvilági Sötétség és az Éjszaka. Megszületett Gaia, a széles mellű Föld, aki önmagából hívta életre az Eget, Uranoszt. Ég és Föld szerelméből számtalan gyermek fogant, különös lények, köztük a Titánok, azok között pedig a legfiatalabb, Kronosz. Uranosz azonban nem hagyta benépesíteni a világot, gyermekeit az Alvilágba vetette, elrejtette. Gaia ezt megelégelte és bosszúra szólította gyermekeit. Kronosz engedelmeskedett csupán, és anyja sarlójával megcsonkította apját, férfias módon, nemzőképtelenné téve Uranoszt.

         S íme, a háládatlan fiú apja ellen fordult, el egészen a legkegyetlenebb tettlegességig, bár ne feledjük, nem belső késztetésre, hanem az anyja bosszúra szólító szavának engedelmeskedve. Tanulságos a történet folytatása is:

         Kronosznak és feleségének, Rheiának három lánya meg három fia született, de ő már, megelőzendő, hogy gyermekei ellene fordulhassanak, miként tette ő saját apjával, a gyermekeit sorra lenyeldeste. Ismét a női cselszövésnek kellett közbelépnie: Rheia, miután megszülte Zeuszt, helyette egy bepólyázott követ adott át Kronosznak, aki azt azonmód le is nyelte, a kis Zeusz, pedig titokban Krétán nevelkedett. Végül ő lett a legnagyobb hatalom, az istenek és az emberek atyja. Előtte azonban mérget itatott apjával, aki erre visszaöklendezte Zeusz testvéreit. Velük aztán vállvetve végérvényesen legyőzte apjukat, Kronoszt, valamint a Titánokat – és most jön, ami igencsak fontos –, felosztották egymás közt a hatalmat.

         Kronosz végül is jobban járt Uranosznál. Igaz, egy ideig Tartaroszban, az Alvilág legsötétebb mélyén volt kénytelen időzni, de Zeusz megkönyörült rajta, felhozta a sötétségből és a Boldogok Szigeteire száműzte, ahol az üdvözült halottak fejedelmévé tette meg.

         A földi apa eleve vadnak teremtetett. Más mitológiák szerint maga az életerő is ilyen vad és zabolátlan, végeredményben pusztító. A világ teremtője, Brahmá, az indiai mitológia szerint haragjában hozta létre gyermekét, aki emésztő lángsugár alakjában tört elő homlokából, majd a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakott benne. Brahmá a Rudra, vagyis az Ordító nevet adta neki, és meghagyta, sokasodjon, minden teremtett dologban otthona legyen, hisz ő az életteremtő. A Rudra által életre hívott teremtmények azonban hozzá hasonlatosan szilajok és féktelenek voltak, emésztő tűzvészhez hasonlatos indulatuk pusztulással fenyegette a világot.

         Röviden ez az apák és fiúk története, két mitológiai meglátásban, s egyben bevezetés az utódlás történelmébe, amelybe sok véres lapot jegyzett a maszkulin önértékelés arányt tévesztett fitogtatása.

 


 

 

A férfi princípiumról (II.)

 

“Ami apáidtól reádesett,
szerezd meg, úgy tiéd egészen.”
                       
            (Goethe)

 

 

         Az apa a törvény, amit be kell tartani, az apa biztonság, ami védelmezi a családot, az apa a hatalom, amely biztosítja az életet, az apa az erő, amely megteremti a gyerekek jólétét… az apa olyan ideál, amely iránt a fiúk vágyódnak, el egészen addig – miként legutóbb említettük –, hogy annak társadalmi szerepe betöltésének érdekében az apát letaszítják trónusáról, álljon az akár a családi otthonban vagy az uralkodóházban. Tanítómesterünk, a történelem, számolatlanul tárja elénk az utódlás mitologikus kegyetlenséggel végrehajtott példáit, egyfelől amikor a trónuskövetelő írtja ki ádáz elkeseredéssel felmenőjét, másfelől pedig, amikor a trónralépő gyilkoltatja le a számításba jövő utódot. A Biblia is ad erre példát: Heródes Jézus megszületésének hírére ebbéli megfontolásból mészároltatja le a két évnél fiatalabb fiúgyerekeket, a későbbi Aprószenteket. 

         Az apa, amellett, hogy az anyával egyetemben az isteni teremtés része, a család és ezzel együtt a társadalmi közösségek tartópillére, több ezer éven át mégis jószerével mellőzi a kultúra. Mohás Lívia író-pszichológus Zárul a múlt című nagyszerű esszéjében egyenesen mostoha apa-kultúráról beszél, amely már az ősidőktől fogva kíméletlenül bánik a férfiakkal, hiszen a mítoszok sok esetben még a megtermékenyítés tényét is elvitatják tőlük: Romulusnak és Remusnak, Róma alapítóinak ugyanis a legenda szerint Mars isten az apja, Servius Tulliusnak Vulkan istenség, és természetesen sorolhatnánk óraszámra az isteneket, akik a legkülönbözőbb állatok képében ejtették meg a lányokat, asszonyokat és nemzettek velük jeles személyeket. Bár a genetika mai állása szerint erre mégis inkább a hús-vér férfiember az igazán alkalmas.

         Az apa – a gyermeki képzeletben – a hatalom megtestesítője, kisisten, aki ily mivolta révén nagyon sok mindent megengedhet magának. “Ki nem kívánja az apja halálát?” – teszi fel a kérdést az emberi lélek furcsaságait jól ismerő regényíró, Dosztojevszkij. A pszichológus árnyaltabban értelmezi a maszkulin princípium dominációs kényszerét: Apák és fiúk játékos harcában többről van szó, mint játékról és túláradó energiák levezetéséről. A hatalomért folyik a küzdelem, mint akkor is, amikor nem is játszanak, nem is beszélnek. Egyike a legellentmondásosabb kapcsolatoknak ez. A fiúk egyfelől mintának tekintik az apát, és szeretik, szeretnék szeretni. Ennél jobban már csak azt szeretnék, ha alaposan elpáholhatnák futásban, birkózásban, de legfőképpen mindenben. Szívesen letaszítanák a vénülő királyt a trónusról, boldogan elzavarnák a fogait hullató falkavezért, hogy fiatal dühvel egyedül ők uralják a terepet. Ők lehessenek a leg-leg-legnagyobbak. Holott kicsik és gyengék.

         Az emberi lélek eme kanyargós útvesztőjéből térjünk vissza darwini őseinkhez, magatartásunk ősképletének lehetséges hordozóihoz. A viselkedéskutatók megfigyelése szerint – erre megint Mohás Lívia hívja fel a figyelmet –, a majmok egy csoportjában, amit nem ok nélkül neveznek gyilkos Heródes-majmoknak, bevett szokás, hogy amikor a falka élére kerül az új vezér, akkor ez megöli az újszülötteket. Kiirtja a lehetséges trónkövetelőket, az idegeneket, és gyorsan gondoskodik vér szerinti utódok megfoganásáról.

         Valóban kérdéses, hogy a dominációs kényszerből mi fakadt előbb: az a szándék, hogy az atya elpusztítsa fiát, vagy hogy a fiú apja életére törjön. Ám éppen az etológusok találtak egy újabb láncszemet az emberi magatartás megértéséhez, amiről a napokban adott hírt a sajtó. Az ember legközelebbi rokonságához tartozó Bonobo majmok viselkedése ugyanis ellent mond az eddig ismeretes elő-emlősök és emlősök közösségi magatartásának, ahol a maszkulin parancsuralomnak van alávetve a csoport minden tagja, a feminin szexualitás pedig   manipulatív szerepet tölt be. A bonobók poligám közösségében ismeretlen az apák és fiúk irigykedése, valamint az egyed másokkal szembeni domináns felülkerekedése. Élvezetből, stressz-helyzetek feloldásaként űzik szerelmi játékaikat, korra, nemre és párkapcsolatokra való tekintet nélkül, de közben gondos szülők és hálás gyermekek módjára viselkednek. A magatartáskutatók ezt azzal magyarázzák, hogy erdőlakó rokonaink még nem ismerték meg a monogám kapcsolatok tulajdonjogot ébresztő boldogságát.

         Miként példájuk is bizonyítja, nem feltétlenül szükséges, hogy apák és fiaik feltétlenül leöldössék egymást a hatalomért. Ez – megint csak Mohás Lívia emlékeztet rá –, a kereszténységben ölt szemléletes tapasztalatot. A keresztáldozattal lezárul a hatalmi harc, a Fiú azt mondja az Atyának, legyen meg a Te akaratod. A Fiú az Atya utódtársa lesz: Krisztus Király.

 

 

 

                                       

 


 

A Herceg János Irodalmi díjról

 

“A természet teremti az érdemet, s a szerencse hozza működésbe.”

(La Rochefoucauld)

 

“A György Mária, Silling István és Fekete J. József összetételű bíráló bizottság az 1998-as Herceg János Irodalmi Díjat egyhangú döntés alapján Toldi Évának ítéli, Herceg János életművének elemző feltárásáért és a jugoszláviai magyar irodalmi életben végzett kiemelkedő munkájáért”

 

         Egy héttel a Herceg János Irodalmi Díj doroszlói átadását követően Muzslyán jártam, két magyarországi költő, B. Horváth István és Agócs Sándor bemutatkozását kísérve. Az előző teljes munkásságát eddig figyelemmel követtem, szerénytelenség nélkül állíthatom, szinte belülről ismerem, Agócs Sándor társszerkesztésével egyik kötetének szerkesztésében is részt vettem. Ennek ellenére a másik költőről alig tudtam valamit, szinte semmit azon kívül, amit az újabb irodalmi lexikonokból ki lehet deríteni róla – a társszerkesztés közben ugyanis egymással nem, csak a kézirattal találkoztunk.

         Most, amikor költőként mutattam be, egy igen ígéretes pálya kezdeti ívét vázolhattam fel: Agócs Sándor 1980-től publikálja verseit folyóiratokban, két antológia-jellegű kötetben szerepel és két verseskönyv áll mögötte. Közel húsz esztendő alatt, mondjuk nem sok a két önálló kötet. Ezzel szemben rangos a költészetének kritikai recepciója, 1988-tól máig József Attila Irodalmi Díjjal, Kölcsey-díjjal és Pilinszky-díjjal tüntették ki. Ennyi biztató elismerés után azonban mégis kevésnek tűnik a két önálló kötet. A magyarázat, hogy Agócs Sándor a Lakiteleken létesített Antológia Kiadó és Nyomda Kft. felelős szerkesztőjeként és vezetőjeként az utóbbi néhány esztendőben több mint hetven könyvet segített az olvasók elé. Nemes gesztussal a mások műveinek fontosságát állította a sajátja elé, és önérzetesen vallja, hogy a szerkesztői keze alól kikerülő munkákat valami módon a maga opusához tartozónak is tartja. S ez a szerzői, szerkesztői magatartás erősített meg abban, hogy helyesen döntött a bíráló bizottság, amikor Toldi Évának, a Forum Könyvkiadó igazgatójának, a HÍD folyóirat szerkesztőjének ítélte az első Herceg János Irodalmi Díjat.

         Az író, a költő ugyanis munkájával, könyvével mindig a kritika látókörén belül mozog, szem előtt tartják a kiadók, a lapok, és nem utolsó sorban az irodalmi díjak elbírálói is. Ha a vers, a novella, a dráma vagy a regény megérdemli a kiemelést és szerzője a kitüntetést, kisebb vagy nagyobb szerencsével és rövidebb vagy hosszabb várakozás után esélye van a kitüntetettek sorába lépni. Mifelénk már ritkább, hogy az esszéíró vagy a kritikus munkája ilyen méltatásban részesüljön, az meg különösen, hogy az irodalomért sokat tevő, egész életét az irodalomra feltevő szerkesztő állhasson egyszer szemben a díjátadáson a kuratóriummal, bármennyire is noszogatja a szerencsét.

          Megingathatatlanul biztos vagyok benne, hogy nem tévedett a bizottságunk a Herceg János Irodalmi Díj funkciójának meghatározásakor és odaítélésekor. A bizottság szerint a díj odaítélésének célja, hogy olyan személyt tüntessen ki, aki munkájával, szemléletével felvállalja Herceg János szellemiségét. Ez a követendőként kijelölt szellemiség egymástól nagyon távol álló területeket is magába foglal. A költészetet és a szépprózát, a publicisztikát és az esszét, a couleur locale-os szemléletet és a legtágabban értelmezett európaiságot, a riportírást és a folyóirat-szerkesztést, a fordítás, a szövegátültetés hídverő szerepét és az induló poéták, szépírók kéziratai fölötti bábáskodást, a szerkesztést, a könyvkiadást. Felsorolni is nehéz lenne, hacsak nem egyszerűsítünk és mondjuk, hogy a szellemi otthonteremtés igényén belül a vajdasági irodalommal való alkotó törődés során európai mércéket is szem előtt tartó szellemiséget keresett és jutalmazott a bíráló bizottság.

         A szellemi otthonteremtés jutalma Toldi Évát illette meg, akinek eddig ugyancsak két önálló kötete jelent meg, 1993-ban a Herceg Jánosról írt monográfiája, 1997-ben pedig az “Összetartozó neszek” című tanulmány- és kritikagyűjteménye. Ezen felül azonban a Könyvkiadó szerkesztőjeként, majd igazgatójaként szerzők tucatjainak érvényesülését tette lehetővé, gondozta a kéziratokat, talált forrást a kiadásukhoz, szervezett, szerkesztett, író- és költőnemzedéket nevelt fel látványosságtól mentes, háttérben meghúzódó, de elengedhetetlenül fontos munkájával. Mert szerinte is “most mások munkája a fontosabb”. Amiért aligha jár egyéb köszönet, mint az írók hálája.

Bár az írók nem a leghálásabb természetűek.

 

 


Herceg János halálának évfordulójáról,
avagy a hátatfordítókról
*

 

Kedves János bátyánk,

 

itt állunk néhányan a sírod fölött, annyian, ahányan fontosnak tartottuk ezt a temetői látogatást, mint az elmúlt évek minden január 29-én, halálodnak évfordulóján. A sírod fölött szembesülünk, mi kevesen, 1995 óta immár negyedik alkalommal. Szembesülünk, író az íróval, ember az emberrel, végeredményben egymással, a Te szellemed már csak mementó, figyelmeztetés, hogy ne feledkezzünk meg egymásról, meg arról, hogy ígéreteink beteljesítéséhez az időt nem mi magunk szabjuk meg.

Évről évre egyre kevesebben állunk a sírod mellett, noha még nem halványul az emlékezet, nem kopik a tisztelet. Írótársaid még idéznek, más nyelvű kollégáid is továbbra is tisztelettel és megbecsüléssel emlegetik neved és munkád, a doroszlóiak meg, irodalmi díjat alapítottak emléked zálogául, amit születésnapod évfordulóján adnak át az arra érdemes alkotónak. Komoly dolog ez, hiszen még csak egyetlen büszke birtokosa van a díjnak, az elismerés súlyát és színvonalát máris jelzi, hogy A jugoszláviai magyar irodalom történetének legújabb kiadása a többi irodalmi díjjal együtt jegyzi e kitüntetést.

         De hát miről eshet szó ebben a profán sermo super sepulchrumban, sírgödör fölött elmondott beszédben, mint komoly dolgokról. Arról például, hogy halálod óta elmúlott négy esztendő, könyved mégsem jelent meg, pedig kézirataid nem szálltak a sírba veled, s noha a temetésed előtti gyászülésen komoly intézmények vezetői adtak hangot meggyőződésüknek, hogy életed és életműved útmutató értékű a vajdasági léttérben, ezért feltétlenül fontos a jövendő nemzedékek kezébe adni könyveidet, lefordítani őket, hogy ezáltal a vajdasági és a zombori múlt tényei hozzáférhetőek legyenek azok számára is, akik nem beszélik nyelvünket és akiknek nyelvén az irodalom, a helytörténet, a szelektív emlékezet nem örökítette meg a tények egykori állását, a dolgok valós konstellációját.

         Az ígéretet tevők hangja ezután, ezügyben nem hallatszódott. Voltak azonban, akik nem ígértek, mert tudatában voltak, hogy szavuk nem ér messzire. Talán fellengzősen Emlékbizottságnak nevezték magukat, pedig nem volt ez a csoport több egy baráti körnél, barátaid körénél, amelynek tagjai most is itt állnak előtted. Az elmúlt években tették, amennyit tehettek: beadványokat küldözgettek a Herceg János Alapítvány létrehozása érdekében, meg akarták menteni házad a doroszlóiaknak meg az irodalmi emlékezetnek, alkalmi rendezvényekkel, festőtáborokkal emlékeztek meg születésed napjáról. Többet is akartak. Ennek az Emlékbizottságnak, vagy Baráti Körnek köszönhető, hogy ma már a neved viseli Doroszló főutcája, és hogy munkád fontosságára emlékeztet a Herceg János Irodalmi Díj.

         Azután napilapunk hosszabb tárcát indított arról, hogy miként lehetne rangosabb szintre emelni emléked őrzését. A jó szándék vezérelte a szerzőt, de munkája nem hozott egyebet, mint félreértést és sértődést. Nyilatkoztak neki tudósok, vezetők, politikusok, akik mindenben nagyon egyet értettek. Abban, hogy Herceg János emlékét intézményesen kell őrizni, erre adott is némely vajdasági magyar intézmény, Újvidéken inkább, vagy ha lehet, Szabadkán; méltó kezekbe kell adni az ügyet. Abban is egyértelműen azonos volt a gondolatuk, hogy az Emlékbizottság méltatlan és avatatlan a vállalt feladatára, a cikkíró pedig végül egy váratlan nyelvcsapással örökösödnek adott igazat, aki eladta házad, könyvtárad fölösnek ítélt részét pedig kihajította. Mit is tehetett volna – az Emlékbizottságnak nem állt módjában megvásárolni, és múzeummá alakítani doroszlói házadat.

         Végül, ekkora nekiveselkedés láttán, szaktekintélyek elsöprő nyilatkozatai olvastán az Emlékbizottság ténylegesen megszüntette működését.

         Most, ha van egy hely, ahonnét ránk tekinthetsz, János bátyánk, láthatod, ki áll sírgödröd mellett emlékezve: se tudós, se intézményvezető, se nagypolitikus; nincsenek itt az ígérgetők, hiányoznak a halandzsázó sértegetők. Csak a barátok jelentek meg, akik nem fordítottak hátat. Pedig halott embernek sokkal könnyebb hátat fordítani, mint az élőnek. S ha az itt megjelentek között van tudós, politikus vagy intézményvezető, ők barátként jöttek.

         Azt hiszem, mi, emlékezők egyebek között ezt is tőled tanultuk: az emberséget. És ezért emlékezünk rád, nem csak halálod évfordulóján.

 

 


 

egy híd-díjas kötetről

 

A Híd Irodalmi Díj bírálóbizottsága (Danyi Magdolna, Németh István, Pap József elnök, Tolnai Ottó és Utasi Csaba) szavazattöbbséggel az 1997. évi Híd-díjat Gulyás József Versek – 1980 című kötetének ítélte oda. A bírálóbizottság a kötetben, melynek anyaga egységes hosszúverssé áll össze, a költő modern, egyéni hangját értékelte. A hosszúvers Gulyás József korábbról is ismert élményvilágát szólaltatja meg autentikus módon, ugyanakkor a századvég létkérdését is.

 

         Gulyás József szabadon asszociáló hosszúverse a szenvedély és az indulat ironikus formában való felszabadításában a széthullás meghatározó létélményét fogalmazza meg. Azt a világot, amelyről nem tudni, hogy ötven évvel korábban lett vége, vagy éppen akkor kezdődött, de nem hozott magával többet, mint a két semmi közötti folytonos körbejárást, az értékek lepusztulását, széthullását. Moralizáló és egyben a pesszimizmus mélyéből kilátást nem lelő gondolatokat (élményeket) hoz felszínre a költő nagy ironikus (és mélyen tragikus) játékában. Kijelöli a pozitív értékhordozókat: “tervek! legfontosabb a forrás / a küszöb az otthon a család”, hogy sorfordultával a szöveg tördelésével is jelzett pörölycsapásokként sorjázza az értékeknek a maguk ellentétébe való devalválódását; közben a pozitív és a negatív (morális) töltetű szavakat asszonáncokkal is egybecsendíti: “a romlás / az üszög / a fondor / a csalás”.

         Asszociációs csapongása egészen kivételes. Egyik sorában még Galileiről szól, “aki feltalálta a Napot”, majd az akadozó szemételhordást teszi szóvá – óriási tereket nyitván ezáltal a gondolat előtt. Ennek ellenére mindvégig egységes marad a szövege, a motívumok ismételt felbukkanása átszövi a hosszúverset, bár a lendületes gondolatfűzért epigrammatikus kétsorosok törik meg.

         Gulyás József a Vers – 1980 című kötetében nem alkalmazza a stilisztika hagyományos trópusait, nála a verset szervező energia az erőteljes, szikár nyelvből, az asszociációs készségből, a szarkazmussá is fokozódó iróniából és a csapongó szójátékokból táplálkozik, amit az ismétlődésekre alapuló szerkezet fog egybe. Egy-egy új téma kibontásának a reklámok, hirdetések, apróhirdetések szövegmorzsái adnak lendületet. A zaklatott, véget nem érő versmondatok a kiábrándultság pesszimizmusának mélybe húzó súlyú megjelenítését fokozzák, és elmondják, “hogyan is mentek végbe a dolgok / két semmi közt”.

         Kórkép tehát Gulyás József hosszúverse, amelynek legfőbb értékei az élménydús indulat, a moralizáló gondolat, a nyitott szellem, a megvallott érzelem, a bölcs irónia, a felszabadult szójáték és a tudatos szerkesztettség, miként maga fogalmaz:

 

auto- de matematikus

romok ezek

e vers nem felborult

tintásüveg

nem bakugrás sebtibe

a semmiből a semmibe.

 

 


 

 

az érthetetlen versekről

 

         A közelmúltban olvastam egyik honi költőnk kötetét és különös versnyelvéről eszembe jutott a kritika, amely előző kötetét halandzsának, a költészettől messzire rugaszkodott zagyvaságnak nevezte. Erről meg az egyik irodalomtudós jutott eszembe, aki a másik irodalomtudóst azért akarta ledorongolni, mert az egy, az előbbi által szó-, illetve betűhalandzsának tartott verseskötetet költészetként fogadott el.

         Hogyan is állunk hát a költészet érthetőségének kérdésével?

         “A költemény nem érthetetlen, csak megmagyarázhatatlan” – állította Octavio Paz, a közelmúltban elhunyt mexikói költő egyik aforizmájában. A költői szóról tudjuk, hogy a nyelvi jelentésnek olyan sajátos szervezésmódja, ami képet, stilisztikai műszóval: trópust hoz létre. Az ornamentális költői szó esetében, amikor a poézis nem eszközként, hanem anyagként kezeli a nyelvet, hiányzik ez a képre irányultság, a művészi tartalom az elvont nyelvi formamozgásból (rím, ritmus, akusztika, variációk) keletkezik, ami a művészi formavirtuozitás fokán lírai tartalommá is alakulhat. Danyi Magdolna szerint az ornamentális nyelvi modell esetében az érzelmek és lelkiállapotok kivetítésére a hagyományos szóképek helyébe a hangkép (Lautbild) lép, amely nem jelentés- vagy névátvitelre alapul, hanem a szavak közötti zenei és akusztikai összefüggésből szerveződik. Ez az elvont tartalom (...) az ornamentikus világ paradicsomi harmóniájában való feloldódás, az érzékiség önélvezete, utópisztikus beteljesülés. A lírai formajátékban a szó legkevésbé tartalomhordozóként szerepel, hanem mint puszta lingvisztikai fogalom, önmaga szótári képe. Ez a felismerés a figyelmet a nyelv hanganyagára, fizikai valóságára tereli, hogy az eufónia és az euritmia elvére építkezve a vers-nyelv felől a vers-zene felé haladjon (hiszen minden szöveg nélküli zene valaminemű ornamentikaként is értelmezhető). “A népdalban a zenei elrendezettség oly magas fokú, hogy függetlenedik – nem a szavaktól – a szavak tartalmától, jelentésétől. Egy idegen nyelvű népdal megragadja képzeletünket dallamával – a szavak dallamosságának érzékelése –, anélkül, hogy a szöveget értenünk kellene, gyönyörködünk benne, többszöri hallás után magunk is dúdoljuk, s mert a szavak jelentését nem értjük, megtörténik, hogy elferdítve, hibásan ejtjük ki őket, megtartva az eredeti szó hangzásával analóg hangokat. Az így dalolt dal már nem jelent semmit, számunkra mégis gyönyörű lehet, mert a dal szervezettsége nem szűnt meg azzal, hogy az értelmes szavak helyett értelmetlen szavakat ejtünk ki.” – írja Danyi Magdolna a “Kocson kisefa” című tanulmányában. 

 A költészet autonóm nyelvének kialakítási szándéka nem újkeletű jelenség a poézisben. Már Hegel is említi esztétikájában, a romantikus költészet kapcsán, amely szerinte “elmélyül a betűknek, szótagoknak és szavaknak önmagukban önállóvá vált hangjaival és csengéseivel való játékban, továbbhalad ehhez a maga hangzásaiban való tetszelgéshez, s megtanulja, hogy e hangzásokat egyrészt a zene bensőségével, másrészt architektonikus-értelmes éleselméjűségével egymástól elválassza, egymással kapcsolatba hozza és egymásba fonja.”

         Az irodalomtudomány J. M. Lotman nyomán a művészetet nyelvként tételezi, ezen belül akkor a költészet, mint a nyelv művészete, aligha lehet egyéb, mint a nyelv nyelve. A költő, intellektuális gyakorlata folytán nyelvet teremt, minden költő külön nyelvet, sőt, azon túlmenőleg, akár minden versében külön nyelvet, amihez az olvasónak meg kell tanulnia érteni ezt a nyelvet. A költemény – ennélfogva –, miként már jeleztük, csak megmagyarázhatatlan, nem érthetetlen.  Vagyis “a költeménynek akkor is lehet értelme, ha az azt alkotó szavaknak nincs se jelöltje, se jelentése, vagyis értelmetlenek; s a mondatnak nincs szintaxisa, vagyis formája, jelentése és tartalma.” – írja Somlyó György a modern költészetről írt, Philoktétész sebe című könyvében.

         Ugyanő idézi a prózájáról ismert Nobel-díjas Ivo Andrićot, aki 1950-ben egyetlen görög női név fonémáinak variációiból és kombinációiból hozott létre egy fogalmilag értelemnélküli, formailag azonban teljesen hagyományos, rímes, mértékes verset, amely minden más nyelven ugyanazt jelenti, mint a megírásának nyelvén.

 


Lili Lalauna 

 

Lala lula luna lina

Ala luna lani lana

Ana lili ula ina

Nali ilun liliana

 

 

 

Lila ani ul ulana

Lani linu ul nanula

Analai ni nina nana

Ila ala una nula

 

 

 

Alauna lui il lala

Alilana lan lu li la

Nalu nilu nun ninala

Nala una an anila

 

 


 

A költészet érthetőségéről

 

…az ideális, a potenciális, az egyetlen
igazi olvasóm … én magam vagyok.
(Jász Attila)

…a költészet giroszkóp: irány
a pokol vagy a mennybolt.
(Döbrentei Kornél)

 

         Igazán pragmatikus eredmény aligha várható a költészet mibenlétéről indított körkérdések bármelyikétől, így a Napút folyóiratéból sem. Ellenben a válaszadók tépelődései mégis közelebb vezetik az olvasót a költészet lényegéhez: a kimondhatatlan megfogalmazásának kísérletéhez és a teremtő olvasáshoz. Indokolt tehát e körkérdés, még ha nem is jár igazán kézzelfogható eredménnyel, számítógépbe táplálhatóval, táblázatban kimutathatóval, fogalmi nyelven meghatározhatóvá – hiszen ez ellen éppen a körkérdés tárgya, a költészet maga tiltakozik a legszenvedélyesebben. Ugyanakkor elvárja, hogy foglalkozzanak vele – az olvasás és a gondolkodás a lételeme, nem pedig a papír meg a könyv.

A Napút szerkesztői a következő kérdéseket tették fel költőknek:

1.     Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait “Én, a Költő”?

2.     Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?

3.     Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

A szerkesztői érdeklődés szemmel láthatóan olvasó-központú; a vers érthetősége felől szeretne konkrét válaszokat kapni, olyan válaszadóktól, akik tudatában vannak a ténynek, hogy olvasó nélkül – még ha maga a költő is az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasó –, a vers nem létezhet.

Pedig amíg emberi beszéd lesz, mindaddig irodalom is lesz, szögezte le lakonikusan az évtized elején Nichita Stănescu, és én hiszek neki, hiszen a vers mindaz, ami megkülönbözteti az embert bármi mástól.

Ez a művészeti ág örök kategória – erősíti meg a körkérdésre adott válaszában Döbrentei Kornél, s ezt a következő módon indokolja: Aki lemond a művészetről, az a szellemi autonómiájáról mond le, arról az – lehet, hogy idealisztikus a megfogalmazás – embertervről, ami többek közt, a Teremtés lényege.

Természetesen Homérosztól máig, bármennyire is lassan, ám az olvasó befogadói tapasztalatát folyton egy ugrásnyival megelőző lépésekben, módosult a költő versíró-stratégiája, a huszadik század végén az új érzelmek megértésére és megfogalmazására törekedvén, miként Döbrentei fogalmaz: erről ismerszik meg a költő: hogyan képes többrétegűn, tehát nem publicisztikai szinten megfogalmazni, mi fáj. A körkérdésben firtatott olvashatóság-megérthetőség dilemmája bizonyára nem is vetődött volna föl, ha a versírás stratégiájában nem áll be  a paradigmaváltás, amit a már  idézett Stănescu így foglal össze: a hangsúly a költői szóról áttevődik a költői feszültségre, mely könnyebben átváltható világnyelvre. Ez a metanyelvi természetű irányzat arra törekszik, hogy a szót ne célnak, hanem eszköznek tekintse. Egyre hangsúlyozottabban észlelhető a szó közvetítőközegként való használata, a nyelvtani tömbök zártságának feloldása és a hangsúly eltolódása a mondatbeli árnyalatokról az érzelmi feszültsége árnyalatai felé.

 

 



 


 

bűnről és prózáról

 

“Nincs az a bűn, amely ne volna megtévesztően hasonlatos valamely erényhez, és ki ne használná ezt.”

(La Bruyére)

 

         Másfél évtized alatt tíz kötete jelent meg Kontra Ferencnek, két verseskönyv, egy meseregény, egy regény, hat novelláskötet. A könyvek formai és tartalmi eltéréseik ellenére – most, a tizedik után bátran leszögezhetjük –, folyton egyazon téma köré csoportosuló szövegeket vonultatnak fel, amelyek összefüggéseit legutóbbi elbeszélés-gyűjteményében[16] találó alcímmel emelte ki: a bűn mint próza.

         Eddigi köteteiben és ebben a legutóbbiban is nagyon széles skáláját járja végig a bűnnek minősülő cselekedeteknek, kezdve az ártatlanul bűnös gondolatoktól a ténylegesen bűncselekménynek minősülő tetteken át egészen az emberiség felett elkövetett bűntettekig, persze sohasem ennyire csupaszra meztelenítve, miként ebből az összefoglalóból tűnik, hanem az irodalmi alkotás öntörvényű megvalósulásának hátterében, egyfajta folyton visszatérő motívumként. A mostani kötet első ciklusában   a bűn helyett inkább az elkövetett vagy vélt bűnök nyomán elhatalmasuló bűntudat köré szövődnek a történetek, a gyermekkor naivitásának reminiszcenciáira építve, egy-egy emlék prousti hozadékát tornyosítva az ártatlan álommal szembeni kegyetlen, metszően hideg valóság   pengeéles részleteinek pilléreire. Ez a fejezet lényegében tényfeltárás a családról, amelynek középpontjában az elbeszélő-hős és édesapja kapcsolatának Freud módszerével bizonyára izgalmasan boncolgatható megjelenítése áll.

         A kötetet záró dráma, a Határsár az egyéni sorsokból visszafelé, az általános irányába mutató szöveget közöl: a történet négy szereplője jellembelileg és sorsa vállalásában ugyancsak olyannyira megismételhető, behelyettesíthető, hogy emblematikusságát mindegyik csupán a magatartását meghatározó általános történések hátterében nyeri el. A háttér pedig a nem kisebb terhet hordozó történelem, mint a “két eső között”, 1944 novembere és 1956 novembere között eltelt idő a határsávban, a periódus kezdő és végpontjaiban kulmináló egyéni és kollektív (ideologikus) gonoszsággal behatárolva. Döbbenetes metafora a Határsár, a lét, vele együtt a kisebbségi lét, de ezen felül az emberi tartás metaforája is.

         Kontra Ferenc korábbi köteteiben is, mindenek előtt az Ősök jussán (1993) és a Holtak országa (1993) novelláiban és az Úgy törnek el (1995) kisprózáiban a csontig hatoló iszonyat hitelességével fogalmazza meg a testvérharc értelmetlenségének súlyát és az egyéni sorsokat meghatározó, radikálisan irányító abszurditás mélységét. Ezt teszi a Gyilkosság a joghurt miatt című kötetének Felhőszakadás című ciklusában is. Ezeknek az elbeszéléseknek egyebek között az a  különlegessége, hogy nem hagyományos, még kevésbé szokványos háborús történetek, nem katonákról, nem csatákról, nem hősies offenzívákról és nem bölcs megfutamodásokról szólnak. A háború, összes előzményével és következményével csupán a már eleve kiélezett helyzetek háttereként van folyton jelen ezekben a történetekben. Ezekből az egzisztenciálisan és morálisan nagyon szűkre szorított hátterekből emeli ki az író hőseit, az élet és a halál, a lehetőség és a tehetetlenség, a realitás és az irracionális borzalom, a tényszerűség és a képtelenség, a jó és a rossz, a kegyesség és a bűn mezsgyéjére állítván őket. Kötete, akár a panoptikum: a hősökkel történő események mögött egyre élesebben bontakozik ki a haláltánc kört körbe fogó,  pokolba tartó színes forgataga.

         Azok számára, akik Kontra Ferenc (próza)kötetei közül elolvastak már néhányat, ezen ismertetőből kiviláglik, hogy a kiváló író meghatározó élményeit fogalmazta tovább: visszatérő Csáth-motívuma, a Drávaszög, a testvérháború, az isterbáci vérengzés, az újabbnál újabb honfoglalások, a bűnnek és a gonoszságnak a sorsot irányító ereje, a nonszensz cselekedetek rettenete ott feszül szinte minden eddigi művében, mint most is. Minden eddigi kötetét hangsúlyozottan minősíti a szerzői gondoskodás minden hozadéka: a nyelvileg tökéletesre pallérozott szövegek tökéletes szerkesztése, a téma és a stílus egy tőről való fakadása, az átfogó műgond; szinte érzékelhetővé lesz, miként érlel gyöngyöt a szövegből a gondoskodás, mégsincs nyoma a kagyló izzadtság-szagának.

         S talán az a szerző legnagyobb írói erénye, hogy a bűnről szóló prózájában a próza bilincseli le az olvasót, nem pedig a bűnre való összpontosítás.


A VÁLASZTOTT MAGÁNYRÓL (I.)

 

“…a magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.”

                                                                                     (Milan Kundera)

 

        

Egyik alkalmi nyilatkozatom olvastán nagy felháborodással fordult hozzám egyik városbeli kolléganőm, és a “Nincs azért maga annyira egyedül!” – kifakadása mögül határtalan sértettséggel arra kijelentésemre utalt vissza, miszerint kevés a tollforgató a vidékünkön, és e keveseket felsoroló listáról éppen a nevezett(len) kolléganő maradt le. “Élve temettem el” – mondotta, majd replikául maga kezdte sorolni azokat, akik az ő értékrendszere szerint említést érdemeltek volna.

         Fenntartván a kritikus jogát, hogy azzal is értékítéletéről tudósítson, hogy kiről, illetve melyik műről tesz egyáltalán említést, valamint a magánember jogát, hogy az alkalmi nyilatkozatát ne tévesszék össze a szakmai véleményét tartalmazó munkájával, megkövetem a méltatlankodót, eszem ágában sincs senkit temetni. Azt azonban sajnálom, hogy szavaimból nem hallatszott ki világosan, hogy a környéken élő szép- és szakírók száma és személyes magányom között az égvilágon semmilyen összefüggés nincs. E homály alapján keveredett össze az olvasó előtt a művészet előtti sírmélynyi alázatom az általa feltételezett, lenéző pojáca-gőggel. Író emberként a világos beszéd híve vagyok: irodalmi jellegű megnyilatkozásaim értse mindenki ahogy akarja, szíve joga; az újságnak azonban magánemberként tettem nyilatkozatot, ami az olvasóközönség elé kerülvén, íme, félreértésre adott okot, így talán nem érdektelen néhány gondolat erejéig visszatérni a választott magány témájához.

         Tudatosan vállaltam a magányra kárhoztató remeteséget, amikor belekóstolván a székvárosi pezsgő párbeszédek és útszéli intrikák mámorába, mégiscsak a magányt, a társtalanságot, az elszigeteltséget választottam. Se rokona, se ismerőse nem kívántam lenni senkinek. Korántsem az a magasztos eszme vezérelt, hogy városunkban, a mára már szórványba süllyedt volt vármegye-központban is van mit tenni, s ezt a feladatot fáklyaként vagyok köteles fölvállalni. Sokkal inkább Bessenyei vidéki maga- és miheztartása állt példaként előttem. Ő hitte és vállalta, hogy a nemzet, az irodalom és a nyelv haladását nem csupán a központból lehet szolgálni, hanem a vidéken születő, hol-mi gondolatok is párbeszédre találnak és ezáltal lehetővé teszik az előrelépést. Kivonulásom miatt természetesen sok mindenből kimaradtam, jóból, rosszból egyaránt. Régiek  és modernek, urbánusok és népiesek, értelmiségiek és véemdékások, intézménybeliek és kívülállók stb. vitája és ellentéte számomra oly távoli, hogy nem ragadok azonnal tollat egyik mellett sem, hanem inkább  elolvasok egy könyvet, Juhász Erzsébet gondolatát követve, miszerint legfőbb jó az olvasás.

Nem biztos, hogy erkölcsi fedezettel rendelkező cselekedet kívül maradni a dolgokon, de csak akkor nem, ha a kívülállás csupán a későbbi törleszkedést megelőző magatartás. Kimaradni valamiből pedig nem azonos a kívülmaradással. A remete nem önmaga miatt magányos és a többiek nélkül nem is lehetne egyedül. Az egyént ugyanis mindig a többiek  határozzák meg. Miféle vad szolipszizmus lenne, ha magunkat csupán önnön magunk viszonylatában tudnánk éltetni, alakítani, megismerni és meghatározni. Ezzel szemben mindannyian csupán a többieken át, a többiek révén létezünk – fizikailag, szellemileg egyaránt. Létünk bizonyításához nem elegendő a tükör – a másik szemében kell meglátni magunkat.

         Lényegi kérdésekben a remete is állást foglal, igaz, döntését egyedül, társtalanul kénytelen meghozni, s ezen igyekezete közben könnyen be is sározza csuháját. De azzal, hogy másokat nem, illetve NEM MÁSOKAT sároz be, megőrzi tisztaságát és tisztességét. Anakronisztikus hangzású, ám örökérvényű erkölcsi alapállás ez, tartást és magatartást parancsoló, ám gyanús mindazok szemében, akik az ethoszban rövid életű társadalmi egyezséget, az illemben az ösztönélet felesleges elfojtását és a szerelemben csupán a libidó és a nyálkahártyák problémáját látják.

         A magány: állapot, akár kényszerű, akár önként választott. Sőt, több annál. Goethe szerint “a leghatalmasabb kultúra, amellyel az ember felfegyverezheti magát, az a meggyőződés, hogy a többiek nem tudakolóznak iránta.” Goethe az embernek a magányosságra való jogát követelte meg, s e joga mellett bőséggel élt a szólás jogával és lehetőségével is.

         Ha már a nagy németet említettem, ne maradjon el mellőle a nagy osztrák, Rainer Marria Rilke sem, akivel az írói elmagányosodás szükségszerűségének tekintetében a legőszintébben egyet értek: “… a legkitűnőbb beszélgetés is csak terjengősség. Alapjában véve be kell zárkóznunk legjobb szavaink kimondása előtt és magányba vonulni. Mert a szó legyen maga az ember. Ez a világ titka.”

 


 

A VÁLASZTOTT MAGÁNYRÓL (II.)

 

“Szeretem a magányt, még akkor is, amikor egyedül vagyok.”

(Jules Renard)

 

            A csalódottság, az illúziók elvesztése és a valóssággal való szembesülés által kiváltott önkéntelen bezárkózás hamarosan tudatosságba váltott át e sorok írója esetében – annak fölismerése nyomán, hogy az irodalommal és a művészettel való foglalkozás elmagányosodásra ítéli az egyént. Bár lehet, hogy ez, a magány már-már megszállott keresése nem csupán azoknak a mániája, akik valami módon az alkotást helyezik létük előterébe, hanem általános emberi jellegzetesség. Vladimir Minač szlovák regényíró szerint talán ez utóbbi: “Az ember azzal is elüt minden más élőlénytől, hogy tud egyedül lenni.  Hogy kell egyedül lennie.” S persze keserű szájízzel teszi hozzá: “Hogy kegyetlen tehernek érzi a magányt.”

         A remeteség természetesen nem jelent némaságot, az elhúzódás nem azonosítható a kivonulással, a peremvidékre szorultság pedig tény, korántsem minőség.

         Remeteségben, itt a végeken mi sem állhat távolabb tőlem, mint a központ, a centrum, amibe sohasem láttam többet, mint puszta lokációs behatárolást. Újvidék? Szabadka? Veszprém? Keszthely? Hegyes vagy Dombos, Lankás vagy Nyárfás? Dominóperspektíva és fröccs-barátságok? Esetleg intézményes anatéma: megintcsak a “haver – nem haver” elkülönítő elve alapján való látás- és láttatásmód?

         Milyen jó kívül állni mindezen! Ugyanakkor milyen megszégyenítő a kapuk előtt bebocsátásra várakozni!

         Számomra minden hely egyaránt távolinak tűnik: Szivac, Veszprém, Újvidék, Keszthely, Szabadka – de még mekkora távolság feszül mind e helyek között! Remeteségemben is érzem, addig nem lesz rend se a házunk táján, se a fejekben, amíg az irodalomra határok és központok szempontjából tekintünk: “Talán túl gyakran feledésbe megy, mi is a művészet igazi, legsajátabb feladata: nem az, hogy megtisztítson, nem az, hogy vigaszt nyújtson, nem az, hogy mindenható módjára intézkedjék, mintha bármi is jó véget érne, mert nem ér jó véget semmi. Dögvész és fekély, kín és borzalom – és ha már elmúlt a dögvész, mi kitalálunk helyette még iszonyúbbat, még borzalmasabbat.”[17] Így például kifundáljuk, hogy a kisebbségi ember vagy író más, mint a másik ember, vagy a másik író. Pedig történetesen mindketten azonos nyelven írnak, amely érdekes módon mindkettőnek anyanyelve is egyben. A kisebbségi magyar netán a magyarságon kívüli magyar? Akkor meg mi végre vannak kisebbségi magyar írók? Magyarul írnak a kisebbségnek? Vagy a kisebbség kegyetlen egzotikumát közvetítik a többségi magyaroknak? Vagy csak egyszerűen: a magyaroknak? Ki kíváncsi rájuk? Még kisebbségi/többségi szaktársaik is elvétve. Pedig milyen szép is a kitalált formuláció: íróink nem kisebbségi magyar alkotók, hanem írók, akik véletlenül magyarok és szerencsétlenségükre kisebbségiek. Emberek. Nem négerek és nem kínaiak. Csak emberek, és ez a megállapítás érdektelenné teszi, hogy ténylegesen négerek vagy kínaiak – egyremegy. Csak éppen kisebbségi magyar írónak lenni fájó? Ha valaki ezt a fájó helyzetet megírja, már eleve jó író? Vagy az esztétikai mércékkel szabott írásmű eleve rossz, ha nem kisebbségi vonatkozású? Ha van kisebbségi író, akkor lehet-e bármely alkotása nem kisebbségi indíttatású? Az ötágú síp minden ágának azonos szólamot kellene fújnia? Kérdések, számolatlanul. Válasz nincs, csak a remeteség kételye. Ami előbbre visz.

          Egyáltalán, milyen vallású az emberi szellem?

         A másként gondolkodó bizonyára kisebbségi. Meghúzódó, remeteségbe vonuló. Legalábbis itt a végeken. 

         A magány és az egyedüllét nem egymást fedő fogalmak. Gabriel Marcel francia drámaíró és filozófus szerint minden látszat ellenére nem vagyunk soha egyedül. Az elmagányosodás – az alkotó ember esetében – pedig követelmény, nem pedig következmény. Egy másik drámaíró, az angol John Osborne gondolatát idemásolva ismét kockáztatom a félreértés lehetőségét, a gőgnek azonban nyoma sincs a felvetődő gondolatmenetben: “A legnagyobb és legerősebb teremtmények a legmagányosabbak ezen a világon. Mennek egyedül, mint az öreg mackó a sűrű erdőben, az orruk után. A csorda melege nem könnyíti meg az életüket.”

         Végül, zárjuk ezt a kimagyarázkodó önkommentárt egy magyar gondolkodóval, Hamvas Bélával, aki  Levelek a magyar Hyperionból című írásában az alkotói elmagányosodás szélsőséges terepéről tudósít: “Annyira magam vagyok, hogy nemcsak egyedül én tudom azt megcsinálni, hanem egyedül én is vagyok az, aki tudom, mi az, amit csináltam.”

 


A Lakatlan Szigetről (I.)

 

“…könyvek nélkül immár akkor sem élhetnénk, ha végképp hiábavalónak tartanánk olvasásukat.”

 (Alföldy Jenő)

 

 

“A »sziget« felé fordulás kétségkívül a legteljesebb, föltétlen, végleges elítélést és lemondást fejezi ki azzal a világgal szemben, amely nem »szigeti«.” Egyebek között Kerényi Károlynak e gondolatát idézi Füzi László Lakatlan Sziget I – III. Napló 1997 – 1999 című testes kötetének legelején. Valóban: a napló az elkülönülés műfaja. A napló a kirekesztés, a hatványozott magány műfaja. A napló a Lakatlan Sziget műfaja. Azé a szigeté, amelyre csak a naplóíró bejáratos, ahonnét a potenciális (irodalom)olvasót éppen a választott műfaja által taszította ki.

 A Lakatlan Sziget “a gondolkodásnak élő ember Belső Tere. Így természetesen metafora is; a gondolkodás helyének és a meditáció önmagába fordulásának metaforája…” –  és ha abból a feltevésből indulunk ki, hogy az írók zömmel olyan könyveket írnak, amilyeneket olvasni szeretnének, akkor megérzésem szerint Füzi naplója egyben kísérlet az eszményi műfaj megragadására. 

 A napló esetében elengedhetetlen személyesség elvével kapcsolatos nézeteit Füzi László Tolnai Ottó művészete műfajfelrúgó műfajgazdagságának értelmezése közepette fejti ki. Ennek szellemében tapasztalhatjuk, a tudás-összefoglaló munkákból következően egyre valószínűbb, egyre bizonyosabb, hogy a világ leírása, a világ leírhatósága, rendszerezése, elemeinek szócikkekre bontása és lexikonokba sorjázása, vagy CD-romokon való egymásba fűzése nem a művészet és nem a művész feladata. “… új kapcsolatokat kell kialakítani a világgal, új, személyes kapcsolatot, átélhetővé, tapinthatóvá kell tenni, ha tetszik, kézzel foghatóvá, s ha tetszik, akkor személyessé kell formálni a lexikont is” – írja minderről Füzi.

Az empátia, a hozzá fűződő személyesség, és a vele kapcsolatos kíváncsiság nem más, mint az élet és a művészet kiegyenlítődésének a motorja, az új művésziség három pillére. “Nemcsak gondolkodik a világról, hanem megéli azt, így teremti meg gondolkodása hitelességét.” – szögezi le Tolnairól, de világos, hogy egyben egy új műérzés megfogalmazására tesz e kijelentéssel kísérletet. Ennek a műérzésnek a kulcsfogalma a személyesség – elvégre maga is végtelenül személyes a naplójában! –, s ezért nem árt idemásolni vonatkozó gondolatát: “A személyesség nem  a bezárkózást vagy a világtól való elzárkózást jelenti, hanem a világ által adott élmények továbbgondolását, mérlegre tételét.

Füzi saját naplóírását is értelmezi a Kalligram Kiadónál megjelent naplójában, vélhetően azoknak az elődöknek a nyomdokában haladva, akik a rendelkezésükre álló olvasmányok elégtelenségéből fakadóan maguk írták meg az általuk elképzelt, “eszményi műalkotás” irányába kalauzoló szövegeiket. Akik a hagyományőrzésből a hagyománytörés szükségszerűségét tapasztalták, a hagyománytörésben a hagyományőrzést valósították meg, az irodalom szüntelen palimpszesztjében egyensúlyt teremtve a kivakarás és a felülírás között. Sőt, Füzi túllépi ezt az egyensúlyhelyzetet, az ő kivakarásai és felülírásai nem “szépirodalmi igényt” tükröznek, nem a teremtett világ teljességét kívánják létrehozni, noha végeredményben mégis egy létváltozat, egy létmodell teljességét célozza naplója. Ez a létmód, ez az irodalommal folytatott párbeszéd a teremtett világok (Lakatlan Szigetek) bejárása, ám nem a felfedezés, hanem a megértés szándékával. Több is ez a megértés szándékánál – inkább a személyesség szűrőjén való áthullámoztatás a belső dialógus célja. “Az olvasás élményét, a mű továbbélését, finom tovaremegését az emberben” óhajtja a szerző a naplójával – az élmény abszolút személyessége mellett – megörökíteni, s maga, meg természetesen a feltételezett olvasó számára továbbgondolhatóvá, tovább élhetővé tenni. (Az említett személyesség-elvű tapasztalat vezeti el addig a gondolatig, amelynek értelmében “magának az élménynek a tudatosítása, megőrzése is lehet olyan fontos, mint egy adatokban bővelkedő monográfia megírása, vagy természetesen egy, a műalkotás szerkezetéről folytatott diszkurzus »lefolytatása«…” 

Amennyiben az írást tárgyiasult olvasásnak tekintjük, akkor e modell szerint olvas Füzi, s e modell szerint ír, valahol a műfajok határmezsgyéjén, s teheti, hiszen(szép)íróságát egyenesen tagadva, a szerkesztő pozíciójából a magánember köreibe váltva, az élményszerző olvasás szerelmeseként magát is határhelyzetbe hozta: nem a tudomány, nem a művészet nevében értelmez, hanem kéjeleg az irodalom megmagyarázhatatlan varázsában, az olvasás és a továbbgondolás keltette testies gyönyörben.

 

 


 

A Lakatlan Szigetekről (II.)

 

“…még a Paradicsomban eltöltött nap is csupán száműzetés. Ennek is megvan a maga hagyománya, immáron Mikes Kelemen óta.

(Füzi László)

 

Az irodalmi szöveg a belga származású, és Amerikában nevet szerzett irodalomtudós, Paul de Man szellemes megjegyzése szerint előre kialakítja tulajdon félreértéseit, és ezeknek a félreértési lehetőségeknek az adottsága híján, ha minden megközelítés egy végső jelentésbe torkollna, aligha lenne értelme az értelmezésnek. Se az irodalomnak, ami egyedül önmagára utalhat vissza. Füzi László a Lakatlan Sziget I – III. Napló 1997 – 1999 című testes kötetében ilyen, önmagára visszautaló ígérvényként, nem pedig zárványként értelmezi az irodalmi szövegeket, és ebből eredően a maga olvasatát is újraolvasások sorával árnyalja, szivárványozza, s nyelvi szuggesztivitásával ezt az olvasatot ugyanannak az irodalmi kultúrának a részesévé teszi, mint ahonnét a primer szöveg vétetett.

Különös, ahogyan ebben a(z olvasó)naplóban, az objektivitásra törekvő műfajon belül a fikció irányába bonyolódik a meditáció, a naplóíró hőssé avanzsál (ha valami nem, akkor ez nem ritka az irodalomban), s már nem is a naplót írja, hanem a maga teremtette hőst szemléli, tágra nyílt szemekkel csodálkozik rá annak önálló életre keltett gondolatfutamaira. 

Mintha a maga képére teremtett “hős” gondolatát csípné nyakon, úgy rökönyödik meg a naplóíró saját ötletén, hogy leginkább egy életrajzi könyvet szeretne írni Németh Lászlóról. Hogy miért éppen a sokat forgatott szerzőről, akinek gondolat-nyomdokaiba gyakran és mélyen, tanulmányi szinten is visszapillangózott – külön, a naplóban alaposan tárgyalt történet. Érdekesebb, hogy miért éppen e levegős műfajt, az “életrajzi könyvet” célozta meg ez a belülről fakadó vágy, talán a teremtő indulat első szeizmografikus jelzése, ugyanis a naplóíró – a naplóírás langyos habjain evezve – az “eszményi” műalkotás víziójával szembesül: “… jó lenne írni egy olyan könyvet, amiben minden benne van, ami fontos, amiben lezárhatnám az engem érdeklő kérdéseket, amiben kitérhetnék a formák elől, mert csak úgy szabadon, nekem tetsző módon írnám ezt a könyvet, sem az arányok, sem a terjedelem nem érdekelne, csak írnám, mert fontosnak tartanám, hogy írjam.” Kissé benne van ebben a műalkotás-látomásban, műfaj-előképben a 19. század pozitivizmusa és az ezredforduló megengedő posztmodernje is. Lényeges azonban, hogy az ideális műalkotás mindenképpen vaskos kötet legyen. (Különös módon, számos, írással foglalkozó olvasó számára a vaskos könyv nem csupán cél, hanem eszmény is; nem csupán írni, de olvasni is nagy oldalszámú köteteket szeretnek [inkább].) “…a vaskos könyvet, amit mindenkinek meg kellene írnia, aki írással foglalkozik, még nem írtam meg, lehet, hogy nem is lesz időm, módom megírni” – írja Füzi. 

 A szerző mások naplójában is szívesen tájékozódik. Tolsztojéban például, de alaposan körüljárja Széchenyi Napló-it, amelyeket szerzőjük az önnevelés eszközének szánt, s mégsem az lett az eredményük. Ám Füzit mégis inkább kísérti a Németh László-élmény, s bár rövid fejezetekben ugyan, de nekifog a koncentrikus körök melletti körbenjárásnak az elérhetetlen “vaskos” életrajzi könyv irányában haladva. Ezekből az oldalakból egy monográfia gerincét domborító fejezetek alapvetései olvashatók ki. Az “életrajzi könyv” irányába mutató oldalakon a műértelmezésnek olyan módszerével találkozunk, amely a mű tartalmi és formai egységével, az eszme és magatartás egységével párhuzamosan a szerző eszmei és cselekvő adottságának, a műalkotás mellett az alkotói folyamat megismerésének szükségességére alapoz. S Németh László esetében ez a módszer kitűnően kamatoztatható.

A nagy olvasmányélmények és  az utazás közben vásárolt, a vasút monotónia elűzésére szolgáló könyvek hetekre, hónapokra meghatározó élményként irányítják a napló meandereit, néha varázslatos együtthangzásokban találkozva egymással, mint például Márai és Eötvös gondolatai – amelyek a naplóban újabb reflexiókat indukálnak. Hiszen a szövegek a Lakatlan Szigeten csupán kiindulópontot jelentenek a naplóíró gondolatai számára, akinek egyik legnagyobb ellensége a “felületesség, a végig nem gondolt gondolat”.  A naplóíró egyéneket, személyeket emel kimeditációja során a kultúrtörténetből, nem pedig műveket, ugyanis a Lakatlan Sziget meghatározó személyes élménye a megtartó közösség fölbomlása, a közösségi értékrend eltűnése, ami alapos körüljárás után egyenes vonalon találkozik Jean Baudrillard kultúrpesszimizmusával. Az írás ugyanis – miként Tandorit parafrazálva állítja Füzi – a mai írót kizárja a külső világból.  Lakatlan Szigetre kényszeríti. Ahol  – egzisztenciális kiszolgáltatottságában – afölött is el kell töprengnie, hogy tulajdonképpen mi is az, amit csinál(t). Méltók voltak-e töprengései a megörökítésre?

Ez az író dolga.

 


 

 

egy könyvészeti remekről

 

         Egy nagyon kedves minikönyvet[18] kaptam költő barátomtól, amit már napok óta újból és újból kezembe veszek, egyszerűen nem tudok betelni vele. Igaz, időbe tellett az is, amíg elolvastam a 10 x 10 centiméteres kötet 24 oldalas bevezetőjét, Dejan Medaković és Bela Duranci írásait, a szemüveg kevés volt hozzá, nagyítóüveggel kellett ügyeskednem, hogy megbirkózzam az ihletett szövegekkel. A képek – mert lényegében képeskönyvről van szó –, ebben a méretben már élvezhetőbbek, mint a felismerhetőség határáig lekicsinyített betűk[19].

         A könyvnek nem csupán az ajánlása kettős, hanem a tartalma is. Egyfelől – s ezt szó szerint kell érteni –, Laza Kostić Santa Maria della Salute című versének szakaszait közli, másfelől pedig Dragan Stojkovnak a költeményhez készített illusztrációit. Durván hangzik ebben az esetben az illusztráció szó. Valami mások ezek az alkotások, a realista, hiperrealista, verista elemekből készített, talált tárgyakat különös, beszédes helyzetbe hozó kollázsok; talán inkább a költészeti hagyománynak, ebben az esetben a legtöbb irodalomtörténész által a szerb költészet minden bizonnyal legemelkedettebb himnuszának, legszebb lírai költeményének tartott alkotás egyéni olvasatával, képzőművészeti interpretációjával találkozhatunk a műalkotásokban.

         A Velencében tanult, zombori festőművész, Dragan Stojkov eddig nem egy ciklusában fogalmazta meg a hagyományokhoz való viszonyulását, így szinte magától értetődő, hogy ez alkalommal Laza Kostićnak a Zomborban írt, nagyívű költeményéhez készített, úgymond, illusztrációkat. Hiszen Kostić fohásza is mintha egy velencei barokk templom egyetemes magányt sugalló belső terében visszhangozna, s nem utolsósorban a századfordulón éppen a költő élt abban a zombori polgárházban, amely ma a festő otthona. Ezen felül az alkotás magánya, amit Medaković általános intellektuális igényként fogalmaz meg, amely a nyughatatlan időkben a szerzetesi némaság iránti vonzódásként hatalmasodik el a szellem emberein, kialakítva a magány sérthetetlenségének érzetét és a benső összhang oltalmát. Duranci is erről a befelé, illetve egyben a hagyomány irányába fordulásról beszél poétikus esszéjében, valahonnét a polgárosodó kisváros eklektikájából, a monarchia korának építészeti sajátosságaiból kiindulva, hogy eljusson Dragan Stojkov szellemi világának tárgyiasulásához, annak képi megvalósításához.

         Mindez, Kostić költeménye, Stojkov festményei, Duranci és Medaković esszéi talán tartalmassá, talán széppé, talán különlegessé teszik a szóban forgó minikönyvet; de miként már említettem, számomra több ennél: kedves. S kedvessé a könyvészeti kidolgozása teszi. Ez a könyv ugyanis – a számítógépes megmunkálás adta korszerű lehetőségek felhasználása mellett –, pontosan olyan, amilyennek egy könyvnek lennie kell (bár a néhány helyen szükséges magyar ékezetek sajnos hiányoznak a szövegből). Olyan időkben készítettek ilyen ráfigyeléssel kiadványokat, amikor sokat adtak a könyvre. Mert annak elkészítéséhez fontos ismerni a szakmát (s ez az utóbbi időben gomba módra szaporodó nyomdák és kiadók esetében nem mindig számít feltételnek), sőt, nem is egy mesterség ismerete szükséges egy becsületesen elkészített könyv megjelentetéséhez. Arról nem is szólva, hogy a művészi hajlam éppenséggel nem hátrány a könyves szakmában.

         A Santa Maria della Salute illusztrált kiadása művészi mestermű: a papír, a borító anyagának a megválasztása, az alkalmazott betűtípusok súlya, a formatervezés, a tördelés, a kötet teljes koncepciója és végső kivitelezésének finom precizitása teszi olyan kedvessé, hogy a már az első belelapozáskor levelekre hulló, igénytelen tördeléssel hulladékpapírra nyomott, a pártközlönynél bonyolultabb vizualitásra nem törekvő “könyvek” tömkelege után már vagy két hete magamnál hordom és minden nap kezembe veszem.


 

egy mai argonautáról és tisztelőiről (I.)

 

“Egyedül Orpheusnál épül egységes és értelmes rendbe mindaz, amit az ember alkot és nála utal minden emberi alkotás vissza az eredetre, a világarányra, a szabályra, az egyetemes és egyetlen rendszerre.”

(Hamvas Béla: Orpheus)

 

         Kilencven évvel ezelőtt született és tíz éve hunyt el Szentkuthy Miklós, a modern magyar irodalom egyik legradikálisabb megújítója, az intellektus Argonautája, az élet és a mű határvonalán hajózó, a fény és a sötétség birodalmát egyaránt megjárt Orpheus.

         Az ebből az alkalomból rendezett budapesti konferencia adott alkalmat a szerző műveinek recepciója feletti töprengésre, és  tisztelőinek számbavételére.

         Sükösd Mihály a Népszabadságban közölt köszöntő soraiban kategorikusan szögezte le, hogy “Szentkuthy Miklós a közelmúlt legfontosabb magyar regényírói közé tartozik.” Ezt a tényt azonban mintha többre értékelné a francia olvasóközönség, mint a magyar, hiszen a teljességben piac-orientáltságú francia könyvkiadók egymás után jelentetik meg a Szentkuthy-regények fordításait, Magyarországon meg inkább mintha az ezoterikus dolgok iránt vonzódók szűk köre szőtt volna kultuszt személye köré, kitűnő alanyt és tárgyat lelve benne a tiszteletre, megbecsülésre, feltekintésre, de igazán nem tudván közvetíteni Szentkuthy művei és az olvasók között. Az említett cikkben Sükösd Mihály idéz egy kortárs magyar írót 1980-ból, aki a nyilvánosság előtt azzal kérdőjelezte meg Szentkuthy elsőként megjelent regényének, a Praenek az értékét, hogy “lehet-e a legjelentősebb magyar regény az a mű, amelyet a szerzőn és a nyomdai szedőn kívül feltehetően senki harmadik emberi lény nem volt képes végigolvasni az első betűtől az utolsó betűig”.

         A Szentkuthy-recepció nem volt akadálytalan, s miként a konferencián Pomogáts Béla kiemelte, irodalomtörténeti jelentőségének elemző értékelése a perifériáról indult. Persze a helyes értelmezéshez nem a fizikai-földrajzi perifériára kell itt gondolni, hanem a hivatalos irodalompolitika csápjai hatókörén kívül eső területekre. Így, amíg A magyar irodalom története című kézikönyv, közismertebb nevén a Spenót 1966-ban azt jegyzi, hogy a Prae “inkább pszichológiai eset, mint irodalmi alkotás”, amíg a Klaniczay Tibor szerkesztette, ugyanilyen című összefoglaló egyetlen mondatban intézi el a szerzőt, s amíg a magyar irodalom történetét 1991-ig összefoglaló legújabb egyéni szempontú összegzés egyetlen szóval se említi, addig Bori Imre Újvidéken 1970-ben, A szürrealizmus ideje című kötetében már négy fejezetet szentel Szentkuthy Miklós írásművészetének. Miként írja: “Szentkuthy Miklós a legrendhagyóbb magyar írók egyike: írói habitusát, művészetének jellegét a hagyományos magyar irodalmi ízlés körén kívül kell látnunk, az irodalom  »periódusos rendszerében« nemcsak külön helye van, de e külön helynek is egyedülállónak kell lennie: látszólag »sem rokona, sem ismerőse« nincs, hiszen a »Nyugat második és harmadik nemzedéke« címszó alatt megnyugtató módon értelmezni nem lehet.”

         A párizsi Magyar Műhely szerkesztői 1974-ben egy kettős különszámot szenteltek Szentkuthynak és ezzel – a hivatalos budapesti irodalompolitikával szemben – megteremtették a mítoszt. Az első könyvformátumú Szentkuthy-elemzés is Újvidéken jelent meg, 1986-ban, e sorok írójának tollából. Az 1983-ban elkészült kézirat megjelenését követően hat évre a budapesti Rugási Gyula adta közkézre kandidátusi disszertációját Szent Orpheus arcképe (1992) címmel, majd a debreceni Bálint Péter négy fejezetben jelentette meg doktori értekezését Szentkuthyról az Arcok és ál-arcok (1994) című kötetében. Időközben magunk is gyarapítottuk az örvendetesen szaporodó Szentkuthy-irodalmat: az 1986-os Olvasat után 1993-ban az Olvasat II-vel, majd 1998-ban a Széljegyzetek Szentkuthyhoz című kötettel (bármilyen tudományos fokozat elérésének szándéka nélkül).

         A magyar prózaírás megújításának egyik lehetséges útját feltáró Szentkuthy születésének kilencvenedik és halálának tizedik évfordulója alkalmából rendezett konferencián, az Írószövetség klubjában, mégis mintha túl kevesen vettek volna részt: nem az érdeklődők, hanem az író legnagyobb becsülői és személyes barátai tettek bölcs tiszteletköröket egy lényegében mindmáig feltáratlan életmű körött.

         Ami azonban bíztató a jövőbeli Szentkuthy-recepciót illetően: a konferencia legfiatalabb előadója, igaz, kicsit még bukdácsoló dolgozatában a stilisztika és részben az irodalmi retorika irányából közelítette meg a szerző egyik regényét. Ilyen jellegű, a már említett párizsi Magyar Műhely különszáma óta talán első ízben írt elemzéssel Szentkuthynak eddig ismeretlen írói minőségei, nyelvi bravúrjai tárhatók fel. Az eddig elemzések és értelmezések általuk kiegészülve az eddiginél teljesebb Szentkuthy-képet fogalmazhatnak meg.

 

 

 


 

egy mai argonautáról és tisztelőiről ( II.)

 

“Szentkuthy a Metaforában megírja minden idők legcsodálatosabb esszéjét az interpretatív pluszmunkára ítéltek örökös dilemmájáról, a gondolkodó emberek, az örökös intellektuális zsákutcákban bóklászók himnuszát arról, hogy mire is való a gondolkodás.”

(Tóth Dezső Iván: Lila orchideák)

 

         A budapesti Théleme folyóirat második évfolyamának harmadik számát olvasom, töviről hegyire, afölötti örömömben, hogy végre egy olyan lapra akadtam, amelynek minden szövegét el lehet olvasni, az első betűtől az utolsóig. Sőt, el kell olvasni. Most találkoztam első ízben a lappal, és mintha az első számát olvasnám. A szerkesztők itt magyarázzák meg, hogy folyóiratuk elnevezésében a François Rabelais által kitalált théleme-i apátságra gondoltak, amelynek falai között a jóllakott és főként sokat olvasó emberek nyugodt és szelíd boldogsága leng. Ugyanitt jelentik be, hogy minden számba készítenek majd egy tematikus blokkot, “amit egy kellemes hőmérsékletű szobában ülve akár vasárnap délután is elolvashat, ami talán felkelti az érdeklődését, hogy az adott tárgyról többet is megtudjon” az olvasó.

         A mostani tematikus blokk korántsem vasárnap délutáni olvasmány, hanem Szentkuthy Miklós. Az a magyar prózairodalmat meghatározó szerző, akinek olvasói-kritikai recepcióját legutóbb egy konferencia kapcsán tettem szóvá, bizakodván, hogy műveinek új szemléletű, stilisztikai, retorikai, narratológiai, textológiai elemzései teljesebb képet nyújthatnak a zseniális alkotó életművéről.

         Az említett konferencia idején már javában készülhetett a Théleme mostani száma, benne Szentkuthy egyik kéziratban maradt regényének részletével, valamint Tompa Mária, Rugási Gyula, Papp Tibor, Balogh Endre, Tóth Dezső Iván és H. Nagy Péter elemzéseivel. Az előző három szerző a nagy Szentkuthy-ismerők (kis) csoportjába tartozik, munkáik is átfogó jellegűek. Különösen tanulságos a szerző munkatársának, sőt társszerzőjének, Tompa Máriának a regénytipológiája, ami a szerző kozmikus kétségbeesését, tehát világszemléletét határozza meg műfajteremtő írói módszerként. S már itt látjuk kibontakozni a nagy és rejtett összefüggések egyikét. Szerb Antal jegyezte fel Rabelais-ről, hogy “materialista és istentagadó volt, anélkül hogy nyíltan be merte volna vallani. Rémülete talán azé az emberé, aki először döbben magában arra, hogy nem hisz semmiben. (…) Rabelais és még néhányan a XVI. század nagyjai közül elsőnek fedezték fel a földi világot a felfelé néző századok után; felfedezték a világot, és úgy találták, hogy nincs értelme. Ezen a meglepetésen mulattak oly kétségbeesetten.

         Miként Szentkuthy is a XX. század első harmadától, egyre kétségbeesettebben tapogatózva a XXI. század felé, hogy most a Rabelais agyából kipattant fantázianévvel keresztelt folyóirat a két fontos irodalmi világnézet megteremtőjének szellemét együtt idézze.

 


 

egy mai argonautáról és tisztelőiről (III.)

 

“A Prae első kiadása a maga lehengerlő monumentalitásával egy új világ beköszöntésének a lehetőségét hordozta.”

(Tóth Dezső Iván: Lila orchideák)

 

         “Fais ce que tu voudras”, vagyis: tégy, amit akarsz. Ez volt a François Rabelais által kiötlött théleme-i apátság erkölcsi parancsa, mintegy gyakorlati szemléltetéséül Morus Tamás utópiájának: “az ember, ha szabadon követi hajlamait, nem tesz semmi olyant, ami társainak ártalmára válnék, mert lelkét egészen betölti az evés és az olvasás gyönyörűsége…”(Szerb Antal).

         A budapesti Théleme folyóirat Rabelais-reminiszcenciája igen erős hangsúlyt nyert a legutóbb tárgyalt, Szentkuthy-blokkot tartalmazó számában: szerzői a legmélyebb áhítattal hódolnak az olvasás gyönyörűségének. A szerkesztők beköszöntője szerint az olvasásra, mint a legfőbb jóra való tekintés (théleme-i értelmezésben) életmód, ami “együtt jár ugyan némi tartózkodó elkülönüléssel, de ez az ára annak, hogy az eladdig keletkezett szövegeket a lehető legnagyobb számban ismerjék, tehát otthon legyenek a betű kultúrájában. Zártságuk tehát a nyitottságuk záloga”.

         A nyitottság az, ami a módosult, vagy módosuló olvasói stratégia mellett meghatározója a folyóirat Szentkuthy-blokkjában szereplő szerzőknek. Tompa Mária, Papp Tibor, és Rugási Gyula egészében tekint a Szentkuthy-jelenségre. A másik három elemző, Balogh Endre, Tóth Dezső Iván és
H. Nagy Péter az egészen belül a konkrét művekre, a részletekre koncentrál, hogy a friss analízis eredményei által majdan eljusson a nagy szintézisig. A szerzők kérdeznek, válaszolnak, rendszereznek, katalogizálnak, állítanak és kételkednek – bizonyítván, hogy nem hagyta őket érintetlenül Szentkuthy szelleme. Tóth Dezső Iván nem csak az író életművében, hanem a XX. századi magyar irodalom fejlődéstörténetében is meghatározó jellegűnek tartja a regényóriást, a Prae-t, aminek megjelenésével azonban mégsem következett be egy új világ, bár a könyv ennek a lehetőségét magában hordozta. “Befogadásának problematikussága elsősorban nem is abból adódik – írja –, hogy nincsenek kidolgozva a mű olvasásának kódjai, hanem attól, hogy teljesen hagyomány nélküli ez a fajta intellektuális attitűd.

         Mintha ezt a gondolatot görgetné tovább a korabeli prózaírás kontextusát vizsgáló írásában H. Nagy Péter: “Joggal merülhet fel tehát a kérdés: miért éppen az az életmű került [az irodalmi] kánon perifériájára, amely a lehető legegyszerűbb módon tudatosította a másság elismerésének szövegbeli feltételeit. Hiszen a mondatszerkesztés (és a nyelvi megalkotottság) összetettsége, a filozófiai eszmefuttatások előtérbe állítása, az elbeszélői perspektivikusság felértékelése, a történetben megfogalmazódó kérdések sokszori átdimenzionálása, és egyáltalán a folyamatos reflexió túlbonyolítása stb. mintegy jelezték, a hagyományos epikai cselekményvezetés kudarcát.

         Csak remélni merem, hogy az olyan olvasók segítségével, amilyenek a Théleme mostani száma vonzáskörébe tartoznak, a hasonló kérdések meglelik a maguk válaszát, illetve nem maradnak kérdések.


A BEZÁRULT EURÓPÁRÓL (I.)

 

 

            A Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában őrzött Szentkuthy-hagyaték feldolgozatlan, mintegy kétszázezer oldalt kitevő anyagából emelte ki és jelentette meg a hagyatékot gondozó Tompa Mária Szentkuthy Miklósnak egyik legizgalmasabb naplóregényét, ami megjelenésékor a Bezárult Európa[20] címet kapta.

         Legkevésbé sem meglepő, hogy torzóban maradt mű került elő a hagyatékból, ami ráadásul az alcímében jelzett műfaj ellenére sem regény, legalábbis abban az értelemben nem, amelynek elvárásait a műfaj-kódok általi prekondicionáltságunk sugall. A torzó ugyanis mintha igencsak kedvelt “műfaja” lett volna Szentkuthynak: első megjelent művével, a PRAE-vel 1934-ben megnyitotta az utat a huszadik századi magyar regényírás egyik lehetséges vonulata számára, s egyben le is zárta azt. A regényírás kezdetéig el sem jutó regény paradox módon be is zárta, be is fejezte, le is kerekítette a szemlélődő-kommentáló írásmód gyakorlatát. Rá következően maga Szentkuthy is a kezdet és a befejezés közötti torzókhoz vonzódott, amelyek, mint ördög a szenteltvíz elől, menekültek az öncélú regényszerűségtől.

         Az árnyalatokat feltáró elemzés, az önvizsgálati neurózis – vagyis a Szentkuthy-művek kettős magva –, nem választja életen inneni és életen túli jelenségekre a világot, nem választja külön a lírát és a tudományt, hanem igyekszik a jelenségek teljességét önmagában tükröztetni, lejegyezvén az egyén és a világ harmonizáló, vagy éppen egymást kioltó rezdüléseit, és ezekből építi fel teljes művészi autonómiájával a történelmet, a természetet, a mitológiát; egyfajta gigantikus és abszolútan részletes, látszólag szerkezet nélküli kompozíciót teremtő napló irányába haladva.

         A Bezárult Európa (1949) a Cicero vándorévei (1946) című, ugyancsak a hagyatékból közreadott regényhez hasonlatosan – szemben az áltörténelmi regények idejét a megírás idejével összekapcsoló vaskos anakronizmusokkal – egyszerre jeleníti meg az ókort és a jelent: rétegekben, árnyalva, vagy éppen alig kendőzötten ott áll Cicero mögött Hitler és az összes barna- és feketeinges bálványimádójával, A Bezárult Európában szereplő Tarquinius mellett pedig Sztálin parancsuralma és az ország európaiságának elveszítése. Mindenek felett pedig az elveszített európaiság iránti nosztalgia. Ez a nosztalgia fordul át teremtő indulatba, ami fölrobbantja a tervezett regény szerkezetét, a regényírás prae-jét a virtualitásba taszítja és a kézirat ezen túl – a mű 55. könyvoldalától – a jelenidejűségbe vált. A történelmi regény, miként bármelyik másik regény, mindenek fölött arra törekszik, hogy az emberi lét valamelyik szegmensét megértse, ebből eredően igyekezzen azt értelmezni. Amennyiben az író sikerrel viszi végbe vállalkozását, az nem lesz többé szegmens, hanem jelképes jelleget ölt, vagyis a kevésben a sok mutatkozik meg, az egyedi általánossá válik, a véletlen szabállyá alakul. Szentkuthyt a Bezárult Európa írásának közben – pontosan tudjuk: 1949. szeptember hetedikén –, valami olyan súlyos, biológiai és morális egzisztenciáját, valamint műveiben való létét egyaránt veszélyeztető trauma érte, hogy a szöveg születésének fél éve[21] alatt munkáját képtelen volt felszabadítani alárendeltsége, a valóság, a részletek, a mindennapi történések  megkötései alól. Ennek következtében a Szentkuthy-életmű egyik legizgalmasabb képződménye jött létre, amelyben együtt pulzál a valóság-szította szorongás személyes megélésének megfogalmazása a teremtő képzelet világszínpadi orkesztrációjával. A szocializmus zászlaja alatt elkövetett, a humanizmus cégére alatt végrehajtott ember-ellenes bűnök vádiratba szedése a könyvet záró bábjáték-ima, Keresztelő Szent János Heródes elleni bűnlajstrom-szónoklata. Egyébként Keresztelő János a krisztológia egyik különleges figurája, aki a Jézusnak feltett kérdésében, hogy: “Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?”, a lehető legtömörebb és a zsigeriségig elemi megfogalmazója annak a világgal szembeni kételkedő magatartásnak, ami Szentkuthy számtalan álarca mögül átsugárzik, legközvetlenebbül talán a Kanonizált kétségbeesés (1974) című, nyolcadik Orpheus-füzet Kételkedő Szent Hugójának alteregóján keresztül. Az előbbre vivő kételkedés ebben a regényben azonban depressziós szorongással váltakozik, a Bezárult Európa a kettős kétségbeesés dupla fedelű koporsója: Szentkuthy képtelen értelmet látni – és számára ez a legkétségbeejtőbb: az értelmetlenség! – abban, hogy az emberi lét végállomása nem egyéb, mint kukacok randevúja; sem abba, hogy a kor, amelyben él, a siralmak siralma, az időben előrecsúszott purgatórium.

A regény eredeti tervét megszakítva a szöveg folytatását Szentkuthy reményteljesen közjátéknak nevezte, vagyis bízott a körülötte tornyosuló események átmeneti jellegében, ám ez a közjáték naplóregénnyé lombosodott, amely a benne feszülő indulatok és vágyak közvetlen megjelenítése és a nagy történelmi, vallási, mitológiai víziók esztétikai transzpozíciója által bámulatos szövegegyüttest hoz létre. Hihetetlen távolságokat jár be a közjáték lapjain Szentkuthy, belezuhan “élete legsötétebb gödrébe”, vergődéséből azután egyszerre főnixként csap fel és szárnyal a fantázia, a hit és a művészet megfoghatatlan figuráival az írás mámorában. A Bezárult Európa tanulságos olvasmánya lehet a lélek rejtett dolgaival foglalkozó tudósoknak is, ugyanis egyenesen bizonyítja és szemlélteti annak a közhelynek vélt állításnak az igaz voltát, hogy az írás menedéket nyújt.

 


 

A BEZÁRULT EURÓPÁRÓL (II.)

 

 

           

Szentkuthy örök meggyőződése, hogy a művészet nem az érzelmek, vagy a leírás kérdése, hanem az értelemhez és a kiválasztáshoz van inkább köze; a Bezárult Európa egyik meghatározó “hőséül” választott Szent Lőrinc felöltött maszkjában is a hűvös logika, az aszkézis, a fegyelmezetten kemény szerepjátszás biztosítja a morális, művészi és érzelmi felemelkedést. A naplóregényben mégis a sokszor elutasított “közvetlen humánum”, az érzelem, a sajgó szív és az elboruló agy szül magas ívű művészi prózát, s ha kissé belekontárkodhatunk a lélektanba, az írás menedékét éppen az érzelmeket megcsapoló “öt fekete múzsa”, a kéj, a hiúság, az érzelgés, a természet és a művészet határtalan imádata teremti meg.

         Rend a rendetlenségben, logika a logikátlanságban, rendszer a káoszban, értelem az értelmetlenségben – a valóság több oxymoront köp a világba, mint az emberi fantázia. A teremtett létezés céltalanságának látszata mögött az irányadó értelmet az ember – Szentkuthy mély és őszinte meggyőződése szerint – a vallás és a logika útján fedezheti fel és értelmezheti. Esetében azonban a vallás vagy a jelenségeket gyökerükig analizáló logika – ezt soha nem szabad figyelmen kívül hagyni ­–, nem az emelkedett sérthetetlenség és a vitán felüli megkérdőjelezhetetlenség sémái, hanem a bizarr kéj, a sznob hiúság, a könnycsorgató érzelgés, a káprázatos természet és a lázas művészet szublimációi.

         Így, miként a teremtés céltalanságának megfogalmazásába torkolló sírmélynyi depressziója mellett az életművének veszélyeztetettsége fölötti kétségbeesése mögött is sejtettük, a mű és az élet közé tett egyenlőségjel nem az életmű és a művészi alkotás azonosságát jelzi, hanem az életmű és az életigenlés, az élet szürke hétköznapiságának az öt fekete múzsa által művészetté szivárványozott ínyencségeinek igénylése közötti egybevágóságra utal. Szentkuthy mániákusan menekült volna az általa fekete múzsáknak nevezett életesség felől az analizáló logika, az értelemkereső bölcselet és az értelmet adó morál felé, műgyilkos csábításnak vélte a szerelem kéj-perceit, a természet vagy a művészet extatikus állapotait és erről pózbameredt apodiktikus dogmákat is fogalmazott. Művészetét éppen ez a kettősség közötti villódzás teremtette meg.

         Az élettől – itt legkonkrétabban az egzisztenciális biztonságtól – búcsúzó szerző valójában nem is írásainak int egzaltált, végsőnek ígérkező agyőt, hanem kertjének fáit, bokrait, a lakása falára felkúszott vadszőlő leveleit, szerettei szeretett és szerető mozdulatait veszi számba, hogy végül leszögezze: az élethez való kötődés a szeretett lényekhez való kötődés egzisztencializmusa, nem pedig valami művészi bábkergetés életidegen illúziója.

         Az életmű eddig megjelent darabjainak ismeretében biztonsággal állítható, hogy a Szentkuthy-szövegek a szerző szélsőséges szubjektivitása által és e szubjektivitás köré szerveződnek. Napló, téma-texturák, ön- és műelemzések, udvarló és elutasító vallomások, leírások és fantáziák keverednek a lapokon, túláradó bőséggel, döbbenetesen pazar lírával, olykor a matézis ugyanígy megdöbbentő kíméletlenségével, de mindig mikroszkopikus precizitással. Azt vélhetnénk, hogy a gondolkodó-érzékelő-alkotó neurózissal alkotó szerző munkája során téma- és műfaj-gazdagságával eklektikus szöveget hoz létre, ami úgy csapong nőtől festményig, gyónástól hipochondriáig, utazástól agyvakító magányig, mint szürrealista álom a valóságra ébredést megelőző pillanatban – de nem: a lánggal lobogó, vad vizsgálódások és elemzések, az ölelő és taszító szerelem, Isten-vágy és karitász-igény, világbaszédült alkotás-düh és remeteségbe utasító alkati ingerek ultra-precízióval sorjáznak egymás után. A Szentkuthy-művekben a valóság hihetetlenül tarka köntösben jelenik meg a mű színpadán, mögötte természetesen a szerző nagy szándékával, hogy az élet elemi kaotikusságát a mű áttekinthető formájába terelje, a felfokozott szubjektivitásból, az érzékelés idegérzékenységéből intenzív tárgyilagosságra törekedvén, folyton a líra és a tanulmány nyelvi határai fölött lebegtetvén a szöveget, mondataiban a téma realitása helyett a téma iránti érdeklődés realitását megragadva, egy új műérzést teremtve.

         S persze a regény a Rákosi-korszakról szól, ne csodálkozzunk hát a sorok közül kihallatszó kiábrándult elkeseredésen. “Mert ha van India, akkor látni  is kell Indiát”– fogalmazza meg szentenciázó tömörséggel a bezárult határok által kiváltott nosztalgia követelését: amennyiben nem tapasztalhatjuk az isteni alkotás minden részletét, akkor hazug és értelmetlen az egész kreáció. Ám ezért nem a gondviselő hebehurgyasága a vétkes, hanem az ember a felelős, miként az a metafora-burjánzás és allegória-indázás mögül a maga nyers valóságában előtűnik a naplóregény legkeserűbb kiábrándultsága közepette szövegezett oldalain:  “És sokan így imádkoznak a bezárult egészség, bezárult pénz, bezárult szabadság, bezárult Európa, bezárult értelmes munka és bezárult tízezer szárnyú művészet halál-vastag, kövér börtönajtói előtt: »istentelen isten, a mi fokozhatatlan földi nyomorúságunkban csoda lesz már az is, ha el tudjuk viselni nemlétezésedet, és ebből logikusan következő sátáni kínzásaidat! Csoda, ha nem őrülünk meg a következő másodpercben, csoda, ha ép elmével megyünk be, Isten, a te végső elmeháborodottságodba!«”

 


 

sinkó ervin naplóiról (I.)

 

         Az irodalomtörténet-író méltatók által fellengzősen “kis könyvtárnyi” terjedelműként értékelt sinkói opus (ouvre) fontos meghatározói közül, korábban kiadatlan naplóit tanulmányozva, a vallomásosság tűnik jelentősnek, olyan sajátosságnak, amelyről a naplók aspektusában szólva egyes megállapítások az életmű egészére is kivetülnek. Annál is inkább, mert ez a lírai magatartás nem csupán a kiadásra szánt, megjelentetett, esetenként alaposan átdolgozott szépirodalmi és publicisztikai munkáiban érhető tetten, hanem a kiadatlan szövegei, amelyek feltételezhetően inkább a belső íráskényszer, mint az esztétikai megformálás termékei, a vallomásosság, sőt, ezen felül az önértelmezés, az önvizsgálat, az önkommentár jegyeit viselik magukon. Sinkó azon szerzők vonulatában jelent fontos megállót, akik az önreflexió körén lényegében nem túllépvén, mégis a teljesség irányába voltak képesek küldeni reflexióikat. Magyarán: minden téma kapcsán magáról beszélt, illetve magáról szólván minden témát érintett. Enciklopédikus ismereteinek és a forradalmári elkötelezettségének sajátos konglomerátuma lehet annak a művészi, publicisztikai, humánus elhivatottságnak az összes dokumentuma, amit életműnek nevezünk, s ami körmönfont módon mű-életnek is nevezhető.

          A szavak értelmének kifordító átértelmezése ugyanis Sinkótól sem idegen. A korábban kiadatlan írásai között elsőként szereplő Szabadkai napló, 1916 első bejegyzése máris erre utal, sőt, leplezetlen beszédességgel szól az alkotó, illetve, legyünk szerényebbek, az ember és a napló, naplóíró és a naplója viszonyáról: “Én kifordítom Ibsen verssorait: Naplót írni annyi, mint itélőszéket,[22] tartani önmagunk felett. A naplóírás viviszekcio önmagunkon. És nekem erre a viviszekcióra szükségem van.”[23]

         Ha nem is boncolásról, önfeltárásról szólnak a lényegében nem kiadásra szánt, a szerző által arra nem előkészített naplók[24], levezetői voltak az örök emigráns moralista, marxista forradalmári, költői és egyben önemésztő lázainak, az ember és a forradalom kérdésköre belülről való megélésének.

         A napló reneszánsz eredetű műfaj, és mint ilyenhez, elszakíthatatlanul hozzátartozik az én, vagyis a személyiség fontosságának a tudata és a szerzőnek az a meggyőződése, hogy tapasztalatai, gondolatai, bölcselkedései, töprengései méltóak a megörökítésre. Mivel a napló elsődleges címzettje maga a naplóíró, gyakorlati funkciója van, a szerző emlékeztetését szolgálja, így tényleges formai meghatározója az esetlegesség lesz, hiszen a közlés a napok egymásutánjának fonalát követi, időrendjének ez a kizárólagos meghatározója, nem pedig a művészi megszerkesztettség.

         A napló ugyan az énformájú perszonális elbeszélés sajátos változata, monologikus formájában egyszerre tartalmazza az eseményeket és a hozzájuk fűzött kommentárokat, végső soron azonban irodalmon kívüli jelenségnek tekintendő, kivéve természetesen a művészi szándékkal készült alkotásokat, amelyek gyakran csak elnevezésükben, vagy a rendszeresség jelölésében viselik magukon a napló jellegzetességeit. A napló lényegében közelebb áll az élethez, mint a művészethez, bár az említett jellemzői, az esetlegesség, az akcidentalitás és a spontaneitás, a viszonylagos rendszeresség, a fragmentáltság, a kihagyásosság és egyebek valami módon stilizálják az eseményeket, a történéseket és ennek alapján, művészi szándékoltságának hiányában is mű-alkotásként is értelmezhetjük.

         Miként az írói naplók zöme se készül művészi igénnyel, így Sinkó naplói is kor-, művelődés- és mentalitástörténeti adatokkal, tanulságokkal szolgálnak, feljegyzésekkel alapozzák meg a későbbi életrajzi vallomásokat, szépirodalmi alkotásokat.

 
sinkó ervin naplóiról (II.)

 

         Mi sem természetesebb, mint hogy Sinkó Ervin naplói az én olvasatomban a magyar irodalom egyik legnagyobb naplóíróját, Szentkuthy Miklóst idézik. A Szent Orpheus Breviáriuma című regénysorozata kapcsán szinte minden értelmezője az unalomig szajkózta az egy és örökérvényű igazságot, miszerint egy idealizált alkotói életműben a szerzőnek nincsenek külön irodalmi művei, tudományos dolgozatai, levelezése és naplója, hanem mindez egy, ez a mű, amit képtelenség egyetlen műfajban megírni. Szentkuthy a Breviárium zárókötetének műfaját “naplóanarchia”-ként határozta meg. A napló, esetében, és más szerzők más művei esetében is természetesen bevonul, bevonulhat a műbe, ezáltal a művészi szerkesztettség elemévé teszi az akcidentalizmust, s kiteljesíti az egyéni lét efemeriáinak irodalomba, pontosabban irodalommá való emelését.

         A tartalmi lezáratlanság mellett Szentkuthy befejezetlennek tekintette a műalkotás, illetve a “teremtmény” formai megjelenítését is. Ezerszer hangsúlyozta, hogy számára elválaszthatatlan a szerző szépirodalmi munkássága a tudományos tevékenységétől és a legbelső intimitásától, amit a teremtés és a kozmosz összefüggésrendszere szabályoz, és mindezek szellemi megnyilvánulásai is ugyanígy elválaszthatatlanok egymástól, következésképpen az ideális kifejezési forma a már említett “naplóanarchia”, amely egyszerre meghatározója a szerzőnek és a műnek.

         Sinkónak Bécsben, Tolsztoj naplóját olvasva ötlöttek eszébe hasonló gondolatok, az 1924. április 23-i bejegyzés tanulsága szerint: “Az a gondolatom jött, hogy nem volna-e helyesebb minden megformált, különített műveknél egy életen keresztül hűségesen naplót írni és a megformálás munkáját átengedni az esetleges olvasó lelkének? Ez ellen a gondolat ellen a halálfélelem, egy szellemi halálfélelem rugódzik csak; az alkotás szükség érzése bizonyosan ugyanabból a halállal való ellenségességből ered, mely az embereket a fiú-utódok után való vágyra, mint a halál kijátszására vezeti. Az ilyen napló jó esetben egy lány utód csak...” S egyben tehát az írás öngyilkosság – vezethetnénk tovább a gondolatot, amelyben ott visszhangozik a posztmodern, a dekonstrukció, a hermeneutika “scribo ergo non sum”-féle értelmezése. Az írói személyiség megszüntetésének és a műnek az olvasó kreativitására hagyottságának ötlete a későbbiekben Roland Barthes, Michel Foucault, Jacques Derrida, Paul De Man, Robert Jauß, Hans-Georg Gadamer és a többiek elméleteiben a tényszerűség formáját öltötték. Sinkó tépelődése is, ha folytatja, talán elvezetett volna a posztmodern “újbarbarizmusig”, amikor a mű csak variánsaiban él, a szerző és az olvasó között minden személyesnek mondható kapcsolat megszűnt, a szöveg él, a szerző halott és elfeledett – persze nem a dekonstrukciós alapvetések megelőlegezéseként, hanem szerzőnk nietzscheánus emelkedettsége és krisztiánus istenkeresése következményeként. A mű számára az élet meghosszabbítása, bár hite és tapasztalata eleve filozófiai paradoxonba hajszolja ennek értelmezésekor: “Hogy van az, hogy bár kétségtelenül a legszomorúbb dolog az élet, a halál mégse a vidám dolgok közül való, hanem a legszomorúbbak közül? Vagy az élet azért a legszomorúbb dolog, mert halál a vége? De milyen elképzelhetetlenül szomorú volna, ha még halál se volna?” – teszi fel a már nem is szónoki kérdést szarajevói naplójának 1926. április 12-i bejegyzésében. Ugyanez a gondolat visszhangzik tizenkét év után a párizsi napló 1938. május 15-i bejegyzéséből: “Minden elementáris emberi vágy, remény – irraciónális, reménytelen, mert megvalósulása beleütközik a lehetőségek határaiba. Szerelem, nem-meghalni... Az extázis tragikuma: a visszazuhanás. A continuitás kielégíthetetlen szükséglete. Az áldozat törvénye: meg kell halnia az összes többi lehetett-volna-életemnek, hogy az egyiket, egyet élhessem. A szimultán több féle élet – még a szerelmi életben sem – realizálható.

 

 


 

sinkó ervin naplóiról (III.)

 

         Egy hagyományos életművel rendelkező és hagyományos életsorú alkotó esetében bizonyára meglepő lenne, ha az illető a naplójában, nem pedig a művében keresné és találná meg léte bizonyosságának igazolását. Ez a legtermészetesebb alkotói, művészi gesztus következménye. Alkotás-lélektani szempontból szoros ontológiai kapcsolatban áll egymással az író és műve, ez utóbbi a továbbélés illúzióját táplálja a szerzőben. Ezért tűnhet meglepőnek írónk esetében, hogy a mű(vek) mellett a naplóírásnak is hasonló funkciót szán: a létbe kapaszkodás eszközévé, s majdhogynem céljává emeli.

         Sinkó életrajzának ismeretében azonban nem meglepő ez a lépés. Egyszerre viaskodott ugyanis műveivel és azok kiadásáért. A művek története a csalódások és a kiábrándulások sorának történetével egyenlősült ki esetében, így talán indokolt, hogy a szellemi önmegvalósítás eszközévé a naplót teszi meg: “Három napja mentünk el Bécsből és lelkileg készülve az itt [Szabadkán] való életre nagy szerepet szántam a naplóírásnak. A magam számára szükséges, hogy bizonyságom legyen a magam külön élete mellett, és hogy ebben a formában megőrizzem a látható folytonosságot. (...) Bizonyságom legyen: az is lehet, hogy épp megfordítva: bizonyságot hagyok magam ellen, mert az bizonyos: vagy az én életem minden törekvésével és részletével, egész tartalmával együtt egy kivesző emberfajta reprezentánsa, mely már létjogosultság nélkül való anakronizmus; vagy pedig a világ minden törekvésével és részletével, egész tartalmával egy kimúló, magába vesző, magát veszejtő irtózatos tévedés, mellyel szemben az én életem és a kevés vagy aránylag kevés hozzám hasonló törekvésűeké képviseli az uj és mindig ujként kívánt valóságot.

         Megesik, hogy a történet megírásának története izgalmasabb magánál a történetnél. A világirodalom ezt bár annyira igazolja, mint a magyar irodalom, s nem utolsó sorban Sinkó Ervin életműve és annak recepciója. A témánál maradva: a személyes érdeklődés szempontjából olvashatjuk és értelmezhetjük az Optimistákat kedvünk szerint. Elolvashatjuk Sinkónak az éppen taglalt naplóit, és regény-értelmezésünk valami módon és valamilyen irányban módosul, változik. Azután elolvashatjuk Bosnyák Istvánnak a naplóhoz[25] fűzött kiegészítő jegyzeteit és máris harmadik megközelítésben látunk egy szépirodalmi alkotást, de mögötte egyre bensőségesebben tapasztalhatunk egy szerzői attitűdöt is, érezzük a megélhetés kérdéseinek árnyékában lobogó nagy lelkesedések kisugárzását.

         A Bécsi napló 1923 – 1925 például jószerével egy mindmáig elő nem került Sinkó-regény munkanaplója. A bejegyzések egyike még csak tervként, de említi a mű lehetséges címét is: Pereszlényi és az ő jó emberei. Az emigrációban készült Pereszlényi-regény minden bizonnyal befejezetlen vagy kidolgozatlan maradt. A készülő, vagy esetleg még csak tervezett mű egy-egy részletének erkölcsi, emberi és esztétikai fedezete feletti elmélkedése során Sinkó a naplójában a mitológia és a világirodalom példáit elemzi, veti össze, és mércéjükön teszi próbára saját regényének hitelességét.

         Részben munkanapló jellegű a Moszkvai napló 1935 – 1936 is, azzal, hogy benne nem egy mű keletkezéstörténetét örökítette meg a naplóíró, hanem az Optimisták véleményeztetésének és kiadásának bonyodalmait, valamint Az áruló címen tervezett dráma pszichológiai váza feletti elmélkedéseket. Talán akkor se tévedünk nagyot, ha egyfajta munkanaplónak tekintjük a napló azon bejegyzéseit, amelyek magáról az írói mesterségről szólnak, illetve az írás közben felvetődő dilemmákat igyekeznek tisztázni: “felvetettem magamban a kérdést: vajjon a művészi alkotás monolog vagy pedig dialogus-e – vagyis lehetséges-e, hogy az alkotás pszychologiai processzusában produktív tényezőként legyen jelen egy kollektivum, a publikum, melynek számára, melyhez íródik az írás? Ezen a kérdésen múlik, hogy lehetséges-e egy nagy irodalom mely egyben népszerű irodalom is lehessen, egy új homéroszi költemény?” Tulajdonképpen valóban folytatásról van szó, mert az 1936-ból idézett gondolat csírája már 1925-ben megfogalmazódott Sinkóban, amikor négy szovjet-orosz regény recenzálása során töprengett el az irodalom és a befogadás relációján, az érték és a népszerűség egységének ideálján: “Írót és közönséget azonos élmények közössége tart össze, az éposz tárgya maga a közönség, amelyik olvassa.

         Sinkó Ervin 1916 és 1939 között írt naplói – s nem lehet kellően hangsúlyozni – Bosnyák Istvánnak a tájékozódásban teljes biztonságot nyújtó jegyzet-apparátusával kiegészítve, a dolgoknak és az egyénnek harmóniába hozását célzó sinkói igazságról szólnak. Egy következetes és állandóan vívódó ember gondolkodásmódjába és annak tartalmába engednek betekintést, egy olyan emberébe, aki a folytonosan rátörő fáradtság és búbánat elől dolgos és vívódó emberekkel való érintkezéssel menekül, hogy ezekből a kapcsolatokból merítsen új erőt a művészi alkotáshoz. A naplók szelleméből tudjuk, hogy szerzőjük tudatában volt, hogy a bensőség nélküli művészet csupán hamis monumentalitás, amitől a legtávolabbra kívánt menekülni.

         Sinkó egzisztenciális gondjai ellenére egyszerre gondolkodott művészetről és közösségről, a két dologról, amire feltette életét. S a párizsi napló tanulsága szerint végkövetkeztetésre is jutott: “A közösség nem ad formát és tartalmat az életnek: az embernek magának kell formát és tartalmat adni az életnek. (...) A külön életforma egyik funkciója az izolálás. Választás: feláldozás. Ezt elérve kezdődik azonban az igazi probléma: pozitív funkciót adni a formának, tartalmat zárjon körül s ne csak – kizárjon.


 

AZ ÖRÖKKÉ SZOMJAZÓK KÖNYVÉRŐL (I).

 

“Aki nem szereti a bort, az asszonyt és a dalt,
bolond marad egész életében.”

(Luther)

 

         Borivóknak való! – így ajánlotta egyik, azóta igencsak sokat idézett versét leendő hallgatóságának fülébe valamikor 1583 táján Balassi Bálint, akiről tudjuk, személyében összefonódott a vitézi bátorság, a poétai érzelemgazdagság, a hölgyek és a jó nedűk iránti határtalan lelkesedés, a neveltetés udvari manírjai és a középkorból átörökölt, modorbeli természetes vaskosság. A bor meg a költészet sajátos kapcsolatára is rámutat a műve, ami jóval több annál a pórias elképzelésnél, hogy a bor vedelése szárnyalásra készteti a múzsákat, hiszen a bor köré az irodalom művelői nem csupán történeteket falaztak, hanem egész, a hedonizmustól nem idegen filozófiát építettek.

         Aligha csodálkozhatunk azon, hogy az egyik, nagy valószínűséggel legősibbnek tartható bódító nedűnknek a mindennapi használati értéke fölé egész transzcendentális képzetkör lombosodott, hiszen az ószövetségi idők mélyébe vesző Noé történetétől kezdve még a Bibliában, a Könyvek Könyvében is megkülönböztetett szerep jut a bornak, ott az örömet szimbolizálja, hogy végeredményben a kereszténységben az Istennel kötött új szövetség mitikus jelképévé magasztosuljon. A bor az élet és a halhatatlanság jelképe, minden kultúra a vérrel hozza összefüggésbe. Leginkább a görög Dionüszosz és a római Bacchus, az öröm, a mámor és a tombolás istenei állnak közel a borhoz – s minő egybeesés – Bacchus ugyanúgy meghal, majd feltámad, mint Krisztus, csak persze a saját mítoszának köreiben.

         Ám nem csupán az istenek kedvelték a mennyei/földi nedűt, földi alattvalóik között is kultusza volt e nemes italnak. Nem véletlenül festette kocsmájának falára a római vendéglős a következő jelmondatot: “Deficiente vino, deficit omne.” – vagyis, ha nincs bor, minden odavan! Ugyanebből az időből maradhatott fenn az a latin töprengés is, amely a boriváshoz vezető indokok után nyomoz: “Si bene commemini, causa sunt quinque bibendi: hospitus adventus, praesens sitis atque futura, vini bonitas, et qualibet, alia causa.” Ha jól emlékszem – elmélkedik a bölcs latin –, öt oka van az ivásnak: vendég érkezése, jelen és jövő szomjúsága, a jó bor és minden más elképzelhető ok.

         A magyarság romantika-béli fájdalmait és reményeit maradandóan megfogalmazó Kölcsey Ferenc versében ugyanez a latin élettapasztalat visszhangzik:

 

Igyunk derűre,

Igyunk borúra,

Ugy is hol kedvre,

Ugy is hol búra

Fordúl az élet.

 

         Döbbenetesek azok az irodalmi áthallások, amelyek időt, teret akadálytalanul ívelnek át. Kölcsey bor-bölcseletét már megtaláljuk Li Taj-Po, a 8. században élt kínai költő soraiban is:

 

Tízezer oka van a búbánatnak,
a jó borból nincsen pár száz pohár csak.

Sok a szomorúság, és a bor kevés,
de ahol bor árad, ott nincsen bánat.

 

         A magyar irodalom legnagyobb borfilozófusa mindenképpen Hamvas Béla, aki könyvnyi terjedelmű bor-esszéje mellett megfogalmazta az ivás törvényét is: bármikor, bárhol, bárhogyan.

         Kissé vaskosnak tűnik a szabály, mint Rabelais mesternek az örökké szomjazókhoz írt kötetei, de mögöttük nem a test, nem a bendő szomjúsága lelhető fel, hanem az emberi élet minőségének alapvető kérdései. Olyan felszabadító történések, amelyek ma igencsak hiányoznak szellemi étlapunkról.

        


AZ ÖRÖKKÉ SZOMJAZÓK KÖNYVÉRŐL (II.)

 

“Igen, a fennkölt és finom irodalom bor,
 s az enyém csak víz; de a vizet mindenki szereti.”


(Mark Twain)

 

         Legutóbb Hamvas Béla örökérvényű igazságát említettük, miszerint az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan. De viszont itt is, ott is minden körülmény fontos. A bor természetéhez meg kell választani az évszakot és a napszakot. Van henyélő bor, kacér bor, mesélő bor, tragikus bor. Ígértük, a borral való behatóbb foglalkozás előbb vagy utóbb elvezet az örökké szomjazók irodalmi menedékéhez – de mint sehol másutt, ebben a jegyzetben se lehet kitérők nélkül a célhoz jutni.

Kevés világi, szépirodalmi munka maradt ránk a középkorból, épülésére a huszadik század olvasójának. Ami azonban fennmaradt, mai szemmel a javának tekinthető, hiszen a “sötét középkorból” elővilágló nevek sok átlagolvasó és nem a nem túl sokat olvasó előtt is fényesebbek, mint közelebbi kortársaiké. Ki ne ismerné a humanizmus atyja, Franceso Petrarca (1304 – 1374) nevét, esetleg arra is emlékszik, hogy ő vallotta, hogy a világ csodái között legnagyobb az ember, és közben fáradhatatlanul körmölte Laurának ajánlott verseit. Talán a magasztos és beteljesületlen szerelem idézi fel bennünk a firenzei Dante Alighierit (1265 – 1320),  Beatricéhez kötődő örök vonzalmát és az immár századokon át ihlető Isteni színjátékát. A szerelem sokkal föld- és emberközelibb szemléletével Petrarca barátja, Giovanni Boccacio (1313 – 1375) ismertette meg az olvasóját a Dekameronban, ahol a dolgokat már a vastagabb, kevésbé éteries végénél ragadta meg az író. Igaz, szókimondása a reneszánsz szempontjából éles, a középkori vásári karnevál-kultúra szóhasználatához képest igencsak megmosdatott.  Don Quijote alakja is átélte a századok forgatagát, vele együtt szerzőjének, Miguel Cervantes Saavedrának is kijutott egy kis rész a halhatatlanságból. S az említettek, miként a kor egyik jeles kutatója, Bahtyin jegyzi, egy népes társaság szemléleti-nyelvi közösségbe tartozott Shakespeare-rel, Erasmusszal, Lope de Vegával, Tirso de Molinával, Hans Sachs-szal, Fischarttal, Grimmelshausennel.

Az irodalomtörténeti kutatások természetesen a középkori szerzők és munkáik gazdag választékát kínálják, ám ha az informatív adatokat nem kíséri megfelelő könyv is, akkor a szerző csupán egy elveszett inggomb lesz emlékezetünk valamelyik fiókja mélyén, munkája nem válik megbecsülendő, lebilincselő, szórakoztató olvasmánnyá, amit századok múltán is érdemes kézbe venni. Faludy György Magyarországra való visszatértének köszönhetően és a szegedi JATE Kiadó közbenjárásával egy ilyen örökbecsű könyv kerülhetett az olvasó elé – Francoise Rabelais Pantagrueljének két könyve, illetve a korábban elveszettnek hitt folytatás, de már nem ennél a kiadónál. Teljes címükön: Pantagruel a dipszódok királya amilyen valójában volt, az ő csodálatraméltó tetteinek és cselekedeteinek históriája – íratott az istenben boldogult Alcofrybas mester a kvintesszenciák absztraktora által; illetve A jeles Pantagruel vitézi cselekedeteinek és mondásainak második könyve – írta Francois Rabelais mester, az orvostudomány doktora.

Rabelais ugyan nem alapítója egyetlen új műfajnak sem, mégis a világirodalom legszorosabb élvonalába tartozik; későbbi századok irodalmárainak volt ihletője bolondos, szatirikus, gunyoros kalandregénye, ám magyarul korábban soha nem volt egészében olvasható. Faludy György ugyan 1948-ban már egyszer megjelentette a Pantagruel első két könyvét, ám azok rövid időn belül zúzdába kerültek a kiadó megszüntetése miatt. A Világirodalmi Kisenciklopédia tud egy 1954-es kiadásáról, ám legtöbbet Benedek Marcell válogatása és fordítása foroghatott közkézen, ami az Olcsó Könyvtár sorozatában jelent meg 1965-ben. Ma már ez a kiadás is ritkaságszámba megy, és kétséget kizáróan sokak figyelmét el is kerülhette. Pedig Rabelais munkája több mint ötödfélszáz esztendő után is izgalmas és mulattató olvasmány, amelyből a “sötét”-nek komorított középkor mélyen mindeddig igazán fel nem tárt, az eszmélődő ember derűje sugárzik ki.


 

        

 

Az örökké szomjazók könyvéről (III.)

 

“Pantagruel […] a borra szomjúhozók
 uralkodója és fejedelme”

(Rabelais)

 

 

         François Rabelais valahol 1483 és 1498 között született Chinonban, vagy a város közvetlen közelében. Az irodalomtörténet közmegegyezés alapján 1494-re teszi születésének idejét, természetesen a folyamatos megkérdőjelezhetőség bizonyosságával. Amennyiben elfogadjuk ezt a dátumot – s miért ne tennénk –, elmondhatjuk azt is, hogy ebben az esztendőben vette kezdetét a művészetellenes Girolamo Savanarola firenzei diktatúrája, de ekkor jelent meg a német “bolond-irodalom” atyjának, Sebastian Brantnak A bolondok hajója című munkája is. Rabelais születéséről, sőt szüleiről se szinte semmi bizonyosat nem tudunk, ám későbbi éveiről annál többet.

         Élete nem volt annyira kalandos, mint mondjuk Dantéé, akit politikai okokból máglyára akartak vetni szülővárosában, vagy Cervantesé, aki a hosszú katonáskodása mellett öt évet rabszolgasorban húzott le, sikertelen bankügyletei miatt kétszer is börtönbe vetették, vagy a bicskás Villoné, aki feledhetetlen Testamentumát az akasztófa árnyékában vetette papírra – ám Rabelais életét se az unalom keretezte be.

         Fordítója, Faludy György a következőkőképpen jellemezte a nagy francia korát: “[Rabelais]Kolumbus Kristóf utazásaival és a humanizmus Párizsba érkezésével egy időben jött   világra. A következő félszázadban megélte a reformációt, a francia irodalom reneszánszának kezdetét és Franciaország előlépését európai nagyhatalommá XII. Lajos, I. Ferenc és II. Henrik alatt. Később tanúja lett I. Ferenc és V. Károly császár véget nem érő háborúinak, melyek közvetlen eredményként hozták a török előrenyomulást, Mohácsot, majd Róma kirablását. Végül meg kellett érnie Rotterdámi Erasmus halálát, a tridenti zsinatot, az ellenreformációt, a vallásháborúk megindulását és a humanizmus bukását.

         A történelmi forgatag közepette Rabelais-t a tudásvágy és az emberiesség vezérelte: első bölcs cselekedete volt, hogy pappá szentelése után meglógott a ferences rendi kolostorból, ahol a kor szerzetesi szemléletének megfelelően úgy tartották, hogy “a tanulás felfújja az embert” és a tudásgyarapítás természetesen a pokolba vezet. A “kiugrás” után nyoma veszett, hol a protestánsok között, hol a főúri asztaloknál jelent meg, utazott, közben tanult: jogot, csillagászatot, teológiát, nyelveket, anatómiát, gyógyászatot, növénytant, régészetet és mindent, ami felkeltette érdeklődését.

         Ismereteinek szintjét, anatómiai, gyógyászati tudását, valamint a görög, arab és latin orvostudományi munkák forgatását bizonyítja, hogy 1530-ban, midőn beiratkozott Montpellierben az egyetem orvosi fakultására, alig néhány hónapon belül oklevelet szerzett és a gyógyászatnak szentelte életét. Fizetség nélkül, mert közben a franciskánus csuhát bencés rendi, majd a világi papok reverendájával cserélte fel, papként pedig csak emberbarátságból orvosolhatott, pénzt nem fogadhatott el munkájáért.

         Ezzel szemben minden mást nagyon szívesen elfogadott, bármit is kínált az élet. Könyveinek hőse. Pantagruel neve nem véletlenül – görögül – örökké szomjazót jelent.

 

 


 

 

Az örökké szomjazók könyvéről (IV.)

 

“A régi platonisták műveiben […] meg vagyon írva:

a nemi gerjedelemtől öt különféle módon szabadulhatunk. Első a borivás. […] Természetesen a bor mértéktelen élvezete javalltatik.”

(Ágytálnoki professzor)

 

 

         Pantagruelnek, a dipszódok királyának a krónikája 1532-ben jelent meg első ízben a lyoni hetivásárok ponyváin a többi divatos lovagregény között. Azóta a csodálatos tetteiről és cselekedeteiről szóló négy regényt, és Pantagruel apjának, Gargantuának történetét Franciaországban még vagy háromszázszor kiadták, németre már a 16. században lefordították. A könyvárusok a címe miatt a lovagregények közé sorolták, noha ennek a regénynek annyi köze sincs a lovagregényekhez, még abban a parodisztikus, karneváli szellemben sem, mint a Don Quijote-nak. Igaz, a mű ötletét Rabelais is Gargantua vásári történetéből merítette, amit később át is dolgozott, ám a Pantagruel-könyvek a kornak és a társadalomnak fergeteges szatírái. Illetve többek annál, egy teljes paradigmaváltással járó életérzés dokumentumai. Rabelais művészetének és tudásának köszönhető, hogy könyvei ma, közel ötszáz év múltán is hihetetlenül mulatságosak, hiszen az emberi gyarlóságok állandóságát tűzik céltáblájukra. E bírálatoknak a tolmácsolásában pedig Faludy György zsenialitásának tudható be, hogy ma is élő vonatkozásokkal töltötte meg a művek jelentős pilléreiként szolgáló szójátékokat. A fordító megpróbáltatásait példázandó nem hagyható figyelmen kívül, hogy az írástudók korabeli műveltségét tekintve Rabelais-nak nem csupán franciául volt lehetősége szójátékokat, illetve tréfás helység- és személyneveket alkotni, hanem a görög, a latin, a provanszál, az olasz, a spanyol és a héber nyelv is rendelkezésére állt – s ezzel a lehetőséggel bőven is élt. Faludynak mindezt magyarul kellett visszaadnia. Remekei közé tartozik Nyekeresd ország, Seholandia, Nagytoszmád falucska, Ágytálnoki orvosprofesszor, Bizbasz felperes, Verdbeneky Szilárd, Pöcsétnyomó Péter, vagy a Szent Viktor apátság könyvlistájában az alábbiakhoz hasonló címek: Reverendi Fratris Lubinii Fecseghi : De szalonnárum zabálandum libri III.; Irkafirka coloniensis doctoris Szájtépii de genere Agyalágy et Eszenincs contra Johannem Reuchlinum.

         Rabelais adja Gargantua szájába a mondatot, miszerint “az éhenkórász remeték írásai éppen olyan sótlanok, ványadtak és erőtlenek,

mint böjtöléstől leromlott testük, melynek elapadt forrásából műveiket merítik”. Rabelais regényeiben ezzel ellentétben éppen a bővérűség, a jókedv és a kacagás kerül a fő helyre, amiben az értők szerint nincs párja a világirodalomban. Szaggatott cselekményű regénysorozatában nem csupán arról feledkezik meg, hogy valami köze legyen a lovagregényekhez, hanem arról is, hogy hőse, Pantagruel óriás, aki az első könyvben egyetlen “pössentésével” sodorta el az ellenséges armadát. A második könyvben már az eseményességet is elhagyja, kezdetétől a végéig Pantagruel és kísérője, Panurg arról vitáznak és érvelnek, hogy ez utóbbi megnősüljön-e, vagy sem. Ám ez a könyv is annyira mulatságos, mint az első kötet a maga csapongó cselekményességével. Rabelais hatalmas erudíciója és emberismerete lehetővé tette, hogy mindennek megtalálja a fonákját; ahogy Faludy jegyzi meg: “szemmel láthatóan örül, hogy ennyi mindent lehet kigúnyolni ezen a világon”. Groteszk realizmusával világot átfogó bölcseletet fogalmazott meg, amely egyfelől a reneszánsz ember önbecsületre ébredését tükrözi, másfelől azonban a középkor zabolátlansága mögöttről a minden megkérdőjelezésében kiteljesülő kételkedését – az örök írói magatartást – példázza.


 

 

Az örökké szomjazók könyvéről (V.)

 

“A világ karneváli felfogásában rejlik a reneszánsz irodalom igazi mélysége. […] A világirodalomban Rabelais ennek a karneváli mulatságnak legnagyobb alakja és megtestesítője. Az ő munkásságán keresztül érthetjük meg e mulatság bonyolult és mély természetét.”

 

(M. M. Bahtyin)

 

         A Pantagruel-krónika első könyve kapcsán, ahogy szatíra, paródia, vásári alpáriságok gyűjteménye, az is felmerült, hogy kulcsregény, azaz, hogy a felvonultatott személyek Rabelais kortársai, akikkel a szerző középkori szokás szerint járt el: haragosait kigúnyolta, a szívéhez közel állókat magasztalta. Ez a feltevés korántsem alaptalan és nem idegen a középkori össznépi mulatság jellegétől, amiből az író bő vedrekkel merített. Századok szorgos filológusai számos ilyen kortárs-figurát fedeztek fel a regényekben, ám Rabelais műve sokkal általánosabb, illetve egyetemesebb – maga is több ízben kifejezte reményét, hogy munkáját még századok múltán is olvassák majd. Kulcsregény esetében ez az óhaj csalóka ábránd maradt volna csupán, ám a Pantagruel az örökké vidámságra szomjazók könyve lett. Rabelais, ha föl is vonultatott néhány kulcs-epizodistát, inkább az antik De Rerum Natura, azaz a Világ Dolgairól szóló munkák alapján társadalmi, teológiai, jogi, élettani, kulturális és egyéb kérdések százait sorakoztatja az állandó szereplők és a laza szövésű cselekmény köré, egyetlen alkalmat se mulasztván el, hogy bármit is megfricskázzon. Rabelais groteszk realizmusának gyökerét életművének jeles kutatója, Mihail Mihajlovics Bahtyin a karneváli kultúrában fedezi fel, amelyben kialakult a karneváli formák és szimbólumok sajátos nyelvezete. “Ez a nyelvezet nagyon gazdag volt, és képes volt kifejezni a nép egységes, mégis bonyolult karneváli világszemléletét. Ez a világszemlélet szemben állt az örökkévalóságra és a megingathatatlanságra vonatkozó előítéletekkel, és dinamikus, változásra és változtatásra alkalmas formákat alakított ki magának. A változás és a megújulás pátosza, az uralkodó jogok és hatalmasságok viszonylagosságának vidám felismerése hatotta át a karneváli nyelvezet valamennyi formáját és szimbólumát. […] A karneváli vidámság először is össznépi […] itt mindenki nevet, itt a »világon« nevetnek; másodszor a karneváli nevetés egyetemes, mindenre és mindenkire vonatkozik – a karnevál résztvevőire is –, az egész világ nevetségessé válik […] harmadszor, a karneváli vidámság ambivalens; vidám, ünneplő s ugyanakkor elgondolkodtató, tagad is és állít is, temet is és újjá is szül.” – írja Bahtyin.

A középkor angyali mosolya mögött azonban ott a halál álarca, de ez már nem a rémület jelképe, hanem a halál kihívásának gesztusa. Ugyanígy, a vaskos otrombaságok a dogmák és a tudatlanság kényszere alóli felszabadítás fricskáiban simulnak az irodalmi szövegbe.

Hogy miképpen bánik el a vásári beszédmódon csevegő szerző az olvasójával, szemléltesse egy részlet Pantagruel első könyvének elöljáró beszédéből:

         De, hogy ezen elöljáró beszédemnek végére jussak, egyet kívánok még idejegyezni. Lelkemet, testemet, beleimet és zsigereimet az ördög öreganyjának adományozom, ha e történet során akár egyetlen szót lódítok. Hasonlóképpen a fránc törje ki nyakatokat, nyavalya hempergessen a földön, üszkösítse meg a rákseb pofacsontotok, a búbos pestis dagassza hónotok, verjen ki a ragya, hegedüljön a vitustánc örökös nótát talpatok alá; igen, a higanykenőcstől tüzes kiütés bújjék feneketekbe és kénköves párában, lángok közepette szálljatok alá, mint Szodoma és Gomorra lakói, a pokol fenekére, ha fenntartás nélkül hitelt nem adtok mindannak, amit jelen könyvemben elétek tárok.”

         Végül, hogyan keveredünk vissza a középkori vásárok ponyvájától a damasztabroszhoz és Hamvas Bélához? Legegyszerűbben talán egy pohár bor segítségével. Mert, miként Hamvas bölcsen megállapította, “a borivásnak ugyan nincsen múzsája, de ha nincs is, helyesen bort csak az tud inni, aki múzsai nevelésben részesült, állandóan költőket olvas, muzsikát legalább hallgat, ha maga nem is csinál, és képekben gyönyörködik.

 


 

 

 

a betokosodott kudarcról

 

         Aligha adhatott volna kihívóbb címet a kisebbségi magyar irodalomról írt tanulmányai gyűjteményének Márkus Béla, mint ezt: A betokosodott kudarc[26]. Semmi biztatót nem hordoz magában ez a tömör és letaglózó definíció, amiből az eleve téves úton haladás, valamint a továbblépés lehetetlensége sejlik. Annál is elrettentőbb ez a meglátás, mert tudósaink az utóbbi esztendőkben élesen hadakoznak az ellen, hogy itt, nálunk, a Vajdaságban a műveltség ne csupán az irodalomcentrikus műveltséget jelentse, hanem az terjedjen ki az élet többi szférájára, és a művészet mellé sorakozzon fel a tudomány anyanyelvi művelése is. Ha irodalmunk is a kudarc folytonosságába tespedt, hol beszélhetünk akkor itt műveltségről? Azonnal felvetődik annak a lehetősége, hogy valami érzékcsalódás áldozatai lettünk, mert ha nem is csúcseredménynek, de reményteljes folyamatnak gondoltuk a vajdasági magyar irodalom létét, kívülről azonban más ugyanezt zsákutcának látja[27].

         Azért nem annyira fekete az ördög, bár a tömjénezéshez szokott széplelkeknek nem ajánlanám ezt a könyvet.

         Mert a szerző nem a hízelgés hangján szólal meg, és ezt természetesen senki sem várja el tőle, annál inkább a tárgyilagosságot, amit nem lehet elvitatni Márkus Bélától. Észrevételeit bizonyára nem kell hiánytalanul elfogadni, mert tanulmányaiban nem minden esetben hozta összhangba az értékelés ítéletét a megértés szándékával, amit egyébként másokon számon kér. Az 1975-ből datált tanulmánya Az önállósodás útján cím alatt három vajdasági tanulmánykötetet és egy bibliográfiát elemez és mutat be. Furcsa, hogy a szerző, aki a tanulmánya címébe is az önállóság lehetőségét emelte, azt kéri számon a vajdasági irodalomtörténészeken, hogy nem állítják párhuzamba a maga önálló utait kereső vajdasági magyar irodalmat az egyetemes magyar irodalommal, vagy a magyar irodalmakkal, illetve annak szerzőivel. Megteszi ezt maga helyettük, midőn az 1968-as regénypályázat kapcsán leszögezi, hogy “a legsikerültebb egy-két regény mérhető csak a mai magyar irodalom java termésével. A többiben sok az utánzás; és éppen hogy – formában, gondolatban – az eredetiség.” Igaza lehet a szerzőnek, midőn a kritika túlzott megértőségét rója fel a vajdasági irodalomszemléletnek közel negyedszázaddal ezelőtt: “Az is e természetrajzhoz tartozik azonban, hogy néha mintha az aktivitás, a mennyiség és nem az esztétikum, a minőség volna a mérce. (…) Nyilvánvaló: az önnön lényegének manifesztációját végző irodalomban elsősorban az értelmező s a méltató tanulmányirodalomnak jut kitüntető szerep.” Nem pedig az értékelésnek – világosíthatjuk meg a gondolatot. Márkus elismeri ugyan, hogy az irodalmak történetében adódnak olyan különleges alkalmak, amelyekhez nem illik a fokozott tárgyilagosság, és ilyenkor szerzőket és könyveket értékükön felül dicsér a kritikus, mégis sommásan összegzi sejtését (1975-ben), miszerint “a jugoszláviai magyar irodalom önállósága inkább vágy, ábránd még, semmint valóság.”

         Ezzel szemben meglepő, hogy a szerző az 1968-as regénypályázat kapcsán már meglevő, folytatásra érdemes tradícióról beszél (1971-ben). A tizenkét regény nyelvi megformálásának kérdését egyetlen, négyésfél sornyi bekezdéssel elintézi, és maga is átsiklik a művek esztétikai elemzése felett. Helyette olyan kérdésekre keresi a választ, hogy a regényekben “milyennek látja az ifjúság a szülők generációját, az idősebbeket”, meg hogy “a fiatalok nagyot akarását, harckészségét, lelkesedését – ha van ilyen – hogyan értékelik a felnőtt generáció képviselői.”

         Ezekkel, az úgymond korai írásokkal szemben jelentős mértékben egységesebbek és meggyőzőbbek a szerző későbbről datált munkái. Mindenek előtt A viták vajdasági magyar irodalma alcímű, összefoglaló, egyben feltáró és minősítő tanulmánya, amelynek címébe a következő, nem kevés jelképiséggel bíró idézetet emelte a szerző: “Nélkülem is történik, ami velem…”, valamint a Vajda Gábor irodalomtörténetét mérlegre tevő elemzése. Ezeket a spontán érdeklődésű olvasó figyelmébe is szívesen ajánlom, mert a felidézett viták főként a számukra hozzáférhetetlen folyóiratokban zajlottak, és olyan kérdéseket járnak körül, amelyek fölött mi, idehaza, úgy gondoltuk, hogy rég napirendre tértünk.

         Vagyis: Márkus Béla tükröt tart a vajdasági magyar irodalom elé, s rajtunk áll annak eldöntése, hogy a belőle visszatekintő kép mögött a tükör torzítását keressük-e, vagy elfogadjuk a látványt.

 


 

 

egy novellapályázatról

 

         Olvasom a Magyar Szónak a Majtényi Mihályról elnevezett novellapályázatára beérkezett közel kétszáz írást, szépen sorjában, az első betűtől az utolsóig. Akadnak természetesen olyan szövegek, amelyeknek az első bekezdéséből világossá válik, hogy felesleges a további olvasása, nem kerül majd a pályadíjasok közé, de ezeket is végigolvasom, mert furdal a kíváncsiság: ugyan mit is akarhatott a szerzője, és hová jut el a szöveg végén. Legtöbb esetben sajnos nem derül fény a szerzői szándékra, de arra jók ezek az írásművek, hogy mélyen elgondolkodtassanak írásról, olvasásról.

         Immár vagy egy évtizede, hogy minden második esztendőben a bíráló bizottság tagjaként áttekinthetem a novellapályázat teljes anyagát, s minden alkalommal rá kell jönnöm, hogy a dolgok számomra olyannyira tisztázatlanok maradtak, mint voltak első alkalommal.

         Elsősorban ugyanis az volt a meggyőződésem, hogy a pályázat célja a novellaírás előremozdítása, a szerzők versenyre ösztönzése, amelynek eredményeképpen kétévenként az olvasó szemlét tarthat afölött, hogy miként alakult íróink prózavilága. Magyarán, úgy véltem, hogy a versengés a profi írókat mozgatja meg, és mellettük ott lesznek majd az amatőrök, akik számára éppen ez a pályázat nyithat teret a további publikációk és az érvényesülés felé. Rémálmomban sem gondoltam volna, hogy a pályázati fölhívás olvastán egész középiskolai osztályok ragadnak tollat és indigót, hogy személyenként 5-6 alkotással járuljanak hozzá a postai küldemények mennyiségének növeléséhez. Ennek ellenére volt olyan esztendő, amikor iskolai dolgozatok zömét olvashattam, ugyanarra a témára. Végeredményben, a pályaműveknek átlagosan bár a nyolcvan százaléka dilettáns munka. A dolgozatok beküldői ugyanis összetévesztik a novellapályázatot a nyereményjátékkal, gondolván, hogy hátha az ő írásukat húzzák ki a kalapból és elvihetik a jutalmat. Ez, egyelőre még nem így működik.

         A másik dolog, ami elzsibbaszt egy-egy ilyen zsűrizés alkalmával, az attól való rettegés, hogy akik a novellának gondolt írásokat írják, azokhoz hasonló novellákat szeretnének olvasni is. Kitapintható a szerzők gondolatvilága, tematikai érdeklődése, nyelvi igénye, ami olvasás során ugyan valamelyest magasabb mércét is feltételezhet, de a szépirodalomhoz ez az elvárás épp olyan messze van, mint a gyermekpisi a Niagarához. Ilyenkor rettenetes belegondolni, hogy kinek is írnak a profi szerzőink. Hány olvasójuk lehet? Eljutnak-e írásaik az olyan szövegek szerzőihez, akik a novellát egy napjuk múlásának leírásában látják?

         Innét egyenesen folytatható a harmadik kérdéskör: a szerzők említett nyolcvan százaléka nem művészetnek, hanem terápiának tekinti az írást. Meg kíván szabadulni gondjaitól, leginkább pubertáskori szerelmi boldogságát vagy bánatát kívánja a világ tudtára adni. S a rózsaszín alkonyatban egymáshoz érő kezek körbefoghatnák a világot, csakhogy ezeknek az írásoknak nincs közük a művészethez. Még ha a legmagasztosabb, a legbensőségesebb érzéseket is kívánják megfogalmazni, az irodalom kérdését nem a mit, hanem a hogyan dönti el.

         Persze ugyancsak gondban lennék, ha a Magyar Szó az egyik novellapályázat lezárultával összehívná mind a 150 – 180 szerzőt és azt róná feladatomul, hogy 45 perc alatt győzzem meg őket: nem az a művészet, amit ők művelnek, hanem az, amit a zsűri elvár tőlük. Nem csak számomra lenne nehéz feladat, a művészetet teremtők sincsenek előnyösebb helyzetben. A költő Tornai József például így fogalmazta meg dilemmáját naplójegyzeteiben[28]: “Nem tudjuk definiálni, mi a művészet, foglalhatom össze egy előadás lényegét, mert a meghatározások vagy metaforikusak, vagy tautológiák. Persze, gondolom, ezért aztán bármit el lehet követni versként, festményként vagy szoborként, hiszen ki mondhatná, hogy nem éri el a művészi szintet? Én még mindig ahhoz a Fülep Lajos-i fölfogáshoz tartom magam, hogy a művészi az a dolog, tárgy, írás, amelynek jelentésrétege vagy -rétegei vannak. Nem olyan lehetetlen megkülönböztetni a művészit a nem művészitől, hacsak nem akarjuk kiagyaltan eltüntetni a különbségeket. Azt elismerem: fogalmilag sokkal nehezebb különbséget tenni, mint a gyakorlatban. De éppen ezért kell elfogadnunk szakértők és idő igazolását. Ha sok évtizeden, sőt évszázadon át műértők és -élvezők újra meg újra értékesnek ismernek el egy művet, biztos, hogy az a művészet világát alkotja.”

         A bíráló bizottság természetesen nem várhat éveket, évtizedeket a döntésével. Csupán a szakértelmére hagyatkozhat.

 


Slajf Sándor könyvéről

 

         Hatvan oldalt meghaladó, három nyelvű, gazdagon illusztrált kötetet jelentetett meg a közelmúltban még becsei, 1997-től pedig már újvidéki Slajf Sándor, autodidakta, majd az ugyancsak becsei Skrabány Viktor festőművész iskoláját kijárt képzőművész. A kötetről, amelynek annak rendje és módja szerint feltüntetett szerzője (Šlajf Šandor) és címe (Paklena tišina ravnice) van, műfaji gazdagsága, kivitelének minősége, hangsúlyozott dokumentaritása folytán aligha derülne ki, hogy tulajdonképpen mi is – egy alkotó vallomása, egy költő portréja, egy több művészeti ágban kísérletező szerző vegyes műfajú megnyilatkozása, vagy univerzális katalógus, amely a tárlatlátogató előtt a képzőművész technikája tökéletesedésének és alkotói érdeklődése iránymódosulásainak retrospektív horizontját nyitja meg. Egyedüli támpontunk ebben a publikáció kötelező, egyetemes katalogizációs bejegyzése, miszerint a kötetet a kiállítás-katalógusok csoportjába sorolták.

         Slajf Sándor ugyanis első sorban képzőművész.

         Életműve eddigi szakaszát több művész és kritikus véleményének idézésével szemlélteti a kiadvány, és ezt az alkotói evolúciót a pazar illusztrációk sora is alátámasztja. “Radikális átváltozásával Slajf a kihívó miszticizmus világába hatol be. Olajfestményei lényegében a valós és a képzelt, a hagyományos és a modern közötti szintézist jelentik” – írja a művész korai olajképeiről David Kecman – Dako író, képzőművészet-kritikus. Későbbi munkáit Dejan Djorić képzőművészet-kritikus ekképpen méltatja: “Alkotása e szakaszának egyes figuráit szinte hiperrealisztikus technikával formálta meg s így ezek élesen eltérnek az eddigi úszó-lebegő fényalakzatoktól, amelyek színeikkel és árnyékaikkal elárasztják az emberi testet és a homályba temetik...” Idézzük csak még Djordje Kadijević kritikust: “Slajf Sándor abszolút távlatokat támaszt a realitás iránt. Az értelmiségiek egy olyan képviselője, aki mint ember, mint közéleti személyiség, mint művész teljes önállóságot és szabadságot vívott ki magának. Művészete híven tükrözi határozottan kiépített világnézetét. A művészethez való viszonyulása példaértékkel rendelkezik, legyen az bármennyire is vitatott vagy glorifikált.

         Képzőművészeti ismereteim számomra csupán azt engedélyezik, hogy tetszéssel és élvezettel szemléljem Slajf alkotásait, véleményezésükre már nem jogosítanak föl.

A kötet több verset is közöl a festő tollából, valamint egy önéletrajzi visszaemlékezést, egy sereg társas fotót, amelyek a szerzőt baráti körben ábrázolják, kiállításainak jegyzékét, díjainak és elismeréseinek listáját, majd a művészről szóló cikkek bibliográfiáját. Csupán ezt követi a szöveges részek magyar, illetve angol fordítása, kissé sajnos összezsúfolva az egyébként levegősen szerkesztett és nagyszerű vizualitással komponált kötet végén.

         Örömmel forgatható, látványos, jó ízlésre utaló kötet Slajf Sándor katalógusa, arányosan oszlik meg benne a kép és a szöveg, párbeszédet folytat benne a látvány az élménnyel – de mégse könyv.

         Pedig nem sok kellett volna hozzá. Mindenek előtt egy szerkesztő, aki észreveszi, hogy például a Barátaimmal című fejezetbe sorolt képek mellett nem ártott volna feltüntetni, hogy kiket ábrázolnak a fotók, hiszen ha a szerző érdemesnek tartotta közszemlére tenni őket, esetleg számíthatott arra, hogy a nézőt érdekli, kik is a jelesül kiemelt barátai. Azután egy fordító se ártott volna, aki mondjuk a Lament tiski címet nem Tiszai melanhóliára fordítja, s végül, de első sorban egy lektorra, aki egyebek között tudja, hogy a melanhóliát tulajdonképpen melankóliaként ismeri a magyar nyelv, ha már a lamentáció (panasz, sirám, kesergés stb.) helyett feltétlenül mélabúra, szomorúságra kíván a fordító utalni.

         Igazán kevésen múlott csak tehát, hogy egy nagyszerű katalógus helyett egy igazi könyv tegyen vallomást a kiváló festőről, Slajf Sándorról.


A habostorta-kultúráról (I.)

 

“Az individualizmusnak, mely különben megmarad a jövő mottójának, kétségtelen túlzásai közé tartozik az is, hogy magánüggyé tette az irodalmat.”

(Osvát Ernő)

 

         Ritka alkalommal jutok el a szülőfalumnak tartott, dombhátra emelt településre, ilyenkor azonban minden utcáját bebarangolom. Nem ismerősöket keresek, hanem a megmaradás reményének nyomát fürkészem a látogatástól látogatásig szaporodó elhagyatott, magukbaroskadó épületek között. Ebben a faluban is megtelepedtek a menekültek, ám az életet nem hozták magukkal. Legutóbb egy sváb stílusú sarokház újonnan beépített, tágas, szlovén típusú oldalablakaira figyeltem fel, száradt még az ablakkeret körött a vakolat. Az új tulajdonosok igyekeznek belakni az épületet – gondoltam. Az utcafrontról – felénk így mondják – nyíló, az egykori tulajdonos művészet iránti vonzalmát dicsérő napsugár-berakásos kiskapun vízszintes rést vágtak a postaláda nyílásának, amelynek előkéje bizonyára még a felszereléskor felakadt, s így, szemmagasságban elhelyezkedve, szabad betekintést nyújt a láda ablakát mesteri szövésű hálóval elfüggönyöző, pocakos pókra. Bizony, ebbe a házba ritkán érkezhet levél. Lakosai leváltak az éltető közösségről, elveszítették az életüket szabályozó kapcsolatukat a közösségi értékrenddel.

         Miként az irodalom, a művészet és a kultúra is a magánszférába utaltatott a globalizáció, és az ellenhatásaként erősödő individualizáció nyomása által. Mert a postaláda nyílásában trónoló pók metaforája ezt a víziót, a kultúrpesszimizmus döbbenetes látomását lobbantotta lángra bennem. Olyan élményként tapasztaltam, ami lényegében bennem lappangott, ám szükség volt arra a bizonyos őszi délelőttön a hálójában terpeszkedő pókra az otthont teremteni kívánók kiskapujában, hogy nem csupán tapasztalati, hanem gondolati szinten is tudatosuljon bennem a szálak elszakításának következménye. Annak ugyanis gyakorlati magyarázata is lehet, hogy miért kellett a postaláda nyílását a faberakásos kiskapu közepébe vágni, ám a cselekedet mögött ott a kollektív emlékezet, a közös élmény és a közös tapasztalat eltűnésének minden nyoma. Azé a kollektivitásé, amiből mindenki a számára értékest és kamatoztathatót vitte magával, és ezáltal a mítoszok világából átlépett a realitás talajára, a racionalitás terepére.

         A racionalitás pedig köztudottan nem művészetbarát.

         Sőt, miként Kertész Imre jegyzi: “Ha a lelki élet helyét az ész veszi át, megkezdődik a hanyatlás, aminek végül az ész is áldozatául esik.”

         Füzi László, a kecskeméti Forrás szerkesztője írja tekintélyes terjedelmű naplójában (Lakatlan Sziget I-III.) a kultúra jelzett talajvesztéséről a következőket: “A magasztosság helyére a kiszámíthatóság, az egyszeri helyére az ismételhető, a titok helyére az unalomig ismételhető kerül.” S ugyanő idézi Tandori Dezsőt, aki a kultúrpesszimizmusának nukleuszát a következőképpen igyekezett meghatározni: “… meddig éltethetjük azt, ami csak a magunk számára fontos, márpedig az írás, s ami mögötte van, lassan az egész kultúra pár ember ügyévé egyszerűsödik, hogy az írás, a mű teljessé tétele, a motívumok továbbgondolása, éltetése miként zár ki bennünket a külső világból”.

         Bennünket, írókat rekeszt ki – mondja Tandori – az irodalommal, a művészetekkel való foglalkozásunk a racionalitás világából. Amelynek művészetekre nincs szüksége, csupán habostorta-kultúrára.

 

 


Töprengések

 

A HABOSTORTA-KULTÚRÁRÓL (II.)

 

“Minden, ami körülvesz minket, félelmet kelt. Nincs többé közös nyelv. Senki sem érti a másikat. Azt hiszem,, senki sem akarja érteni a másikat.”

(Elias Canetti)

 

        

         “A kultúrában a habostorta-korszak köszöntött be” ­– jelentette ki egy könyvhéti interjúban Gálvölgyi János érdemes művész, “Az év nevettetője” címmel is kitüntetett parodista. A statisztikák a nyilatkozót igazolják: könyvekből a habkönnyű romantika és a krimi fogy behozhatatlan előnnyel. Megnyugtató, hogy a közönség nem szokott le az olvasásról, a könyvet mégsem szorította ki pozíciójából az Internet, az igazi és visszafordíthatatlan következményekkel járó csapást a televízió és a videó mérte az olvasás-kultúrára. Noha az olvasás-szociológusok és az agykutatók egyenesen biológiai szükségletként tüntetik fel az élményszerző olvasást, amelynek hiányában elhalnak az agysejtjeink, a valóság nem támasztja alá ezt a szükségszerűséget. Magyarországon a tizennyolc éven felüliek egytizede életében egyetlen könyvet se olvasott el, huszonhét százalékuk még nem járt könyvtárban.

         A statisztikai mutatók ismeretében válik értelmezhetővé a szerzőknek, a művészetekkel foglalkozóknak a maguk lakatlan szigetére való kivonulásuk fölötti sírmélyi depressziója. A kultúra lassan néhány ember magánügyévé válik, ám ezen túl ott jelentkezik a legnagyobb probléma, hogy bizonyos civilizációs szokások is eltűnőben vannak. Például a párbeszéd. A gondolatoknak, a gondolatok köré szerveződő szólamoknak az egymásba fűzése. A gondolatok továbbgondolása, az olvasottak fölötti meditáció sem igazán szokás manapság, az olvasó – amennyiben van még olvasásra időt szentelő –, leginkább a történet nyomán lapoz, s nem azokra a csomósodási pontokra tapint rá olvasmányaiban, amelyek a disszonanciáktól terhes világ harmonizálásában lehetnének segítségére; idejét tölti csupán, s végigfut egy kalandon, amelynek valós megélésére se ideje, se módja, se alkalma nem lenne. Az ilyen olvasás szurrogátumként értelmezi és értékeli az irodalmat, s úgy csippent belőle, mint náthás ember az aszpirinből.

         Az író azonban nem patikus, könyve nem orvosság. Az író nyomot kíván hagyni a jelenről a jövő számára, ugyanakkor azt is elvárja, hogy a jelenben is tudatosuljon, az életnek a hétköznapi gondokon felül kell, hogy legyen célja. Ha nem egyéb, akkor az, amit a kolozsvári Orbán János Dénes imigyen fogalmazott meg: “Semmit sem szabad örökérvényűnek kikiáltani és egyértelműen elfogadni, mert akkor már nem beszélhetünk szabadságról.”

         A kételkedő igazságkeresés tudvalevőleg az írók dolga. Akik nem azért vonulnak lakatlan szigetre, vagy zárkóznak elefántcsont-toronyba, hogy elzárkózzanak az élettől – noha Kosztolányi szerint “az elefántcsont-torony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda” – hanem a minőségérzéknek a közösségen belüli hanyatlása, a habostorta-kultúra iránti megnövekedett igény űzte őket választott vagy kényszerű magányukba.

         Ahol türelmes szenvedéllyel végzik a dolgukat, akár a harangöntő, aki tudja, hogy bizonyára sohasem hallja meg munkája eredményének kondulását.

         Hiszen nem is magának önti azt a bizonyos harangot.


A pusztuló grammatikáról

 

 “minden versidézet pongyolabeszéd”

(Tóth Béla)

 

 A költészet iránt erősen érdeklődő olvasó számára lehet ismerős csupán a Múzslyán élő Tóth Béla neve, ott főleg a Sziveri János Művészeti Színpad környékén serénykedők ismerik, rajztanárként, képzőművészként inkább, költői munkásságával néhány esztendeje találkozhattak, akárcsak az Üzenet, a Muzslai Narancs és még néhány lap olvasói, a Zombori Rádió Hangoskönyv című műsorának hallgatói. Meg azok, akikhez eljutott az 1996-ban magánkiadásban megjelent verseskötete, az ÉKtelenÜL. Újabb versei egy készülő kötet kapcsán kerültek kezembe, s annak ellenére, hogy bizonyára nem tetszenek majd a széplelkeknek, mint ahogy hajdanán Bada Dadát is nehezen emésztették meg az olvasók és a kritikusok egyaránt, mégis megérnek egy misét, néhány gondolatig elidőzhetünk velük, noha szemléltetésükre itt nem sok hely adódik. Csupán csippenthetünk e költeményekből:

 

ÉK írás

 

Középkorong forong

              most

Éket vernek közénk ÉKtelenül

ÉK alakban repülnek a

       léglökésecskÉK

mint tavasszal a kÉK

           fecskÉK

 

ugatnak a fejetlen kecskÉK

lelegelik fejünkről a koszt

vezekeljünk barátom most

a nagyfejű kártyát OSZT

Úgyis mi, vagy ŐK HÚZZÁK a

rövid-ebbet

kötik karóhoz az ebet

EB-kutya, egykutya, ha éhes

kést fen akkor is ha éles.

 

         Nem csak hangulatuk, hangzásuk, hanem írásképük miatt is azonnal fölismerhető verseket ír Tóth Béla, bár munkái szakmai behatárolásához megfelelőbb a költemény kifejezést használni, mint a verset. Oly módon írni, ahogy azt Tóth Béla teszi, csak az képes, aki nem tekinti érinthetetlen szentségnek a művészetet, aki teremtőként viszonyul költészetéhez és ezáltal fölötte áll verseinek. Így szabadon bánhat a versformával: néhol skandálható ütemhangsúlyos sorokban dübörögnek szavai, másutt teljesen szabadon alakítja sorait, strófáit, epigrammatikus futamokat sorjáz, nyelvi leleményeit egészen a viccig sarkítja, azonban mindig szenvedélyesen, energiával, szellemmel telve, őszintén, szókimondóan fogalmazva.

Verseinek szókincse is eltér a hagyományos (szép)irodalmi szóhasználattól: nevükön nevezi a dolgokat, ami esetében nem jópofáskodás, se nem durva gorombaság, olvasó-pukkasztás, hanem a költemény elengedhetetlen, szerves alkotóeleme. Számos olyan szót, sort találunk munkájában, amelyek a nem kellően ráhangolt olvasó számára szellemeskedésnek tűnnek; helyesírási deviációk, betűcserék, kínrímek… ám mind-mind értelemhordozó szerepűek a költeményben: egy–egy betűcsere nála vélemény, ítélet, világnézeti definíció is lehet. A köznyelvi fordulatok mellett versépítő elemmé emeli az oxymoront, a szembetűnő butaság alakzatát, ami után verseiről szólva aligha beszélhetünk bármilyen poétikai kötöttségről, de minek is, hiszen Tóth Béla versei arról győznek meg, hogy a költészet nem magáért a költészetért létezik. Nem a hagyománynak és a kánonnak kíván megfelelni, hanem az élettel felesel, szembenéz vele és kihívja, hogy a párviadalban leleplezze logikátlanságát, lerántsa a maszkot buta fintorairól.

Abban is egyedüli, hogy az írásjeleket az ortográfiai szabályoktól függetlenítve, önálló szabályrendszert alkotva használja, és a kis- meg nagybetűk alkalmazásában is sajátos, értelem-gazdagító logikát követ. Megfigyeléseinek pontossága a valóságra való rádöbbenésének keserű szatírába forduló kínzó kárörömében revelálódik: költészetének egésze nem egyéb, mint a kisebbségbe kényszerítettség feletti panasz.

 

Ötletkiképző tábor

bátor seggnyaló tanfolyam

nézzük NO csak Anyanyelvedet

       irodalmi nyelved, HOGY(an) ÁLL,

idegenNYelved van, működik?

vagy csak küszködik a létért?

van AKI “HAZASZALAD” nyáladzóval

nyelve alatt – szegény

reményt remél

 

Ha arra kérdezünk rá, hogy ezeknek a verseknek van–e egyáltalán grammatikája, csak visszakérdezéssel válaszolhatunk: Egy vesző nemzetnek vajon van–e nyelvtana?  

 


 

Az efezusi betűkről

 

“Az ábécével mi sem vetekszik:

Minden bölcsesség benne leledzik.

Hisz a betűkből minden kikerül,

Ha ugyan összerakni sikerül.”

(Emmanuel Geibel)

 

         Szabó Palócz Attila három figyelemre méltó kisprózáját adta közre Trium(f)virátus[29] címen, ízléses, lila borítójú könyvecskében. A címoldalon egy különös ábrával, ami leginkább valamilyen írásjelre emlékeztet. Az ábra előállítási technikája is különös – csorgatással készíthette Kontra Ferenc[30]. Festéket papírra, ragasztót fax-papírra, rögzítőt még előhívatlan fotó-papírra... de a jel értelmezését csak a hátsó borítón lévő szöveg adja meg. A Kosovón katonáskodó szerző Srbicán, 1998. augusztus 23-án kelt vallomásában elmondja, hogy már első elemista korában erős késztetést érzett az ábécé betűinek gyarapítására, ki is fundált egy jelet, de annál tovább nem jutott. Ennek a kitalált írásjelnek aztán fontos szerep jutott a seregben: “Több hónapja már ezzel jelölöm meg a dolgaimat itt, a katonaságnál” – írja. “Mindenről, amin ez a jel van, ma már mindenki tudja, hogy csak az enyém lehet. Ez lett a védjelem.”

         Védjel, tehát több a birtokviszonyt meghatározó jelnél: az ábra nem csak azt hozza az érdeklődő tudomására, hogy ez Szabó Palócz Attila csizmája, öve, hátizsákja... könyve, hanem a rossztól, gonosztól megmentő, a bajból kivezető, szerencsét és boldogságot hozó amulett-, illetve talizmán-jellege is van. Mint az efezusi betűknek volt hajdanán.

         Az efezusi betűk, illetve efezusi szavak (Ephesia grammata) ókori, érthetetlen varázsszavak voltak, amelyeket Artemisz szobrára tűztek fel a Nyugat-Kisázsiában lévő Efezus városában, tőlük remélvén oltalmat bajtól, rontástól, balszerencsétől. A l9. század második felében föltárt Epheszosz-Efezus romvárosban állt az egykoron világcsodának számító Artemisz-templom, kegy- és zarándokhely, ahol élelmes kereskedők jóvoltából agyagtáblákra karcolt varázsbetűket lehetett vásárolni, amelyeknek amulett-szerepük és -értékük volt.

         S ezek a varázsszavak valóban hatékonynak bizonyultak, miként arról Krőzus király legendája tudósít. A mágikus szavak azonban csak akkor fejtették ki csodás hatásukat, ha igazán szorult helyzetben hadarták el őket. Krőzusnak sikerült egy ilyen kilátástalan helyzetből megszabadulnia általuk. Lüdia utolsó királyaként i. e. 560-tól 546-ig uralkodott, gazdagsága közmondásossá vált. A csaknem egész Kis-Ázsiára kiterjedő uralmát Kürosz perzsa király döntötte meg. Krőzust megfosztotta trónjától és máglyahalálra ítélte. A lüdiai király alatt már meggyújtották a tüzet, de ő csak makacsul hajtogatta az efezusi szavakat: Aski Kataski Lix Tetrax Damnemeneus Aision, meg Askion Kataskion Lix Tetrax Damnemeneus Aision. Erre hirtelen eleredt az eső és eloltotta a máglyát. A csodát látó Kürosz kegyelmébe fogadta a trónjavesztett királyt.

         Most, hogy közkincsé tettük a varázserejű szavakat, bárki élhet velük, szüksége ne adja!


 

Az otthontalanság örök költői léthelyzetéről

 

“A művészet legmagasabb rendű valósága elszigetelt, lezárt alkotás.”
Walter Benjamin

 

         A korszerű irodalomelmélet számos irányzata azonos nézetet vall abban, hogy a szövegek olyan tárgyak, amelyeket elemezni kell. Ezt teszik a diákok a középiskolákban, a hallgatók az egyetemen. Éppen ezért lepett meg egy másodéves hallgató, aki verstani, poétikai, prozódiai, stilisztikai, műfajtani és egyéb tanulmányait sikeres írás- és szóbeli vizsgával lezárva a leckekönyv átvétele után mégis megkérdezte, hogy amikor a költő időmértékes verset írt, valóban számolta-e a sorokban a rövid és a hosszú szótagokat. Természetesen nem egy olyan irodalomhallgató akad, aki bár sokat megtanult az irodalomról, a költészethez vagy a prózaíráshoz azonban szemernyivel se került közelebb. (Az pedig már csak az emberi természetből eredhet, hogy éppen azok kísérleteznek a tollforgatással a legszorgalmasabban, akik a legkevesebbet tudnak az irodalom mibenlétéről és működéséről.) Sokak számára – és ez már nem csak az egyetemistákra vonatkozik – az irodalmi alkotótevékenység a valóságtól elrugaszkodott magatartás megnyilvánulási formája, ami a szerzőt kivéve mindenki számára hermetikusan zárt mű, minden megértési kísérletnek ellenálló alkotás. Kivéve természetesen azokat a verseket, elbeszéléseket és regényeket, amelyekkel már magyarázott formájukban találkoztak az iskolában. A művészet-befogadás eme irányított változata éles különbséget tesz a hagyományos és a modern, a klasszikus és a kortárs, a minőségi és az értéktelen irodalom között, mégpedig egyetlen ismérv, az értem – nem értem választóvonalából kiindulva. Magyarán: csak az a jó és értékes irodalom, amit értek, mert megmagyarázták nekem, hogy tulajdonképpen mit is akart mondani a költő. Ezzel szemben nem magyarázták el, miként lehet az irodalom megértésére törekedni, hogyan lehet zártsága mögött a nyitottságát felfedezni...

         Teljesen véletlenül került kezembe a zombori Veljko Petrović gimnázium 1997/1998 évi évkönyve, s benne egy harmadikos tanuló írása, amely lelkes őszinteséggel vall a költészet sajátos megközelítéséről, amihez a biológia és a növénytan eszköztárából keresett hasonlatokat. Így a költészetet a növényeket nyitva- és zárvatermőkre osztó meghatározás alapján igyekszik megközelíteni. A költőket inkább a zárvatermőkkel tudnám összehasonlítani, hiszen a művészek termése belülről fakad, és egy zárt világnak szól – írja. A mondat olvastán azonnal felmerül bennünk a kérdés, ugyan miért gondolja a dolgozatíró, hogy a poézis egy belterjes világ, amely csak a beavatottak szűk körét képes megszólítani? A szöveg tartalmazza a választ, méghozzá teljes lírai vértezetben előadva: A modernizmus korában alkotók nem találnak megértésre, így saját világukba zárkóznak, lelkükben barangolnak, “zárva teremnek”. A tömeg pedig “nyitott”, csak nem a modernista művek iránt. Költőink csak “Pinus silvestris”-ként állnak magányosan az értetlen erdő közepén. És hiába hullajtják megtermett magvaikat, az idegen föld nem képes őket befogadni. Hosszú emberöltők múltán eszmélnek csak rá az igazi értékükre. Erős szelek borzolják ágaikat, favágók életlen baltáikkal akarják őket kivágni, nem is azért, hogy megsemmisítsék, hanem a fájdalom miatt.

         A fák bezárkóznak, zárva teremnek, nincs kit beengedniük odújukba. Magvaikat, az értékeseket pedig csak szórják az őket elutasító tömérdek fűszál, bokor és más növény közé.

         És nem adták fel. Soha. Mi már tudjuk: MEGÉRTE!

         A dolgozat végkövetkeztetése, azt hiszem, iskolai kötelezettségből eredő konklúzió, hiszen egy harmadikos gimnazista mégsem utasíthatja el teljességében a költészetet, bár nem egy osztályzásra kerülő írásbeli dolgozatban. Meg kell tartania a látszatot, miszerint ő tudja, hogy a költőknek megérte, hogy a szélbe hullajtották magvaikat, az értetlenség fejszéi szabdalták hajtásaikat, hogy magányukban csak őrültek módjára, saját lelkükben barangolhattak. Megérte, mert az idegen föld, vagyis az olvasóközönség végül felnő majd hozzájuk, csak néhány emberöltőnek kell elmúlnia időközben, és a modern költőnek klasszikussá, elsőrangú halhatatlanná válni.

         Aligha hiszem, hogy az ilyen remények szárnyalásra bírnák a magányos, saját földjén folyton magányos költő ihletét. És valahogy különös, hogy az irodalomról szóló egyre tágasabb tudásunk ellenére egyre távolabb kerülünk az irodalomtól: misztifikáljuk a költészetet, de csak azért, hogy legyen indokunk az elutasításához. Illetve az önigazoláshoz, hogy miért nem olvasunk. Semmit, nem hogy kortárs szerzők műveit. Pedig a művészetek közül éppen az irodalom kifejező eszköztára változott a legkevesebbet az idők során, legalábbis Homérosztól Tolsztojig mindenképpen. Azután is inkább az emberi érzések fejlődtek robbanásszerűen, és a költészetben a hangsúly a történés helyett ezeknek a bonyolult érzéseknek a megfogalmazására tevődött át.

 

 

 


 

A lírai költők hollétéről

 

         Lírai költészetünk jeles hagyományai és alkotói csak akkor jutnak eszünkbe, ha rádöbbenünk hiányukra. Illetve ha olyan alkotásokkal találkozunk, amelyek fényévnyi távolságra vannak a két évvel, vagy négy évvel vagy tíz évvel korábban megjelent alkotásoktól. Az 1998-as könyvtermés szemrevételezése során magam is gondolkodóba estem: ugyan hova lettek az alanyi költők? Mert versírók vannak, bár nem látható valami különösebb tülekedés a pályán, vagy ha igen, akkor az a lelátók mögött zajlik, mert a könyvek nem ezt tükrözik. Inkább azt, hogy nagy a pangás. Még a Forum is csupán egyetlen szerzőt hozott igazi meglepetésként, a többi verseskönyvvel nem dicsekedhet túlságosan. A magánkiadásban megjelentekről pedig ez alkalommal szólni sem érdemes. Ami az említett egyetlen köteten kívül még meglepetés volt a Forumtól, az a két nagyszerű lírikus, Bogdán József és Cs. Simon István kiruccanása a gyermekköltészet terére. Meg az, hogy egyikőjük kötete se igazán gyermekverseket tartalmaz.

Amivel nem dicsekedhet különösebben a Forum Könyvkiadó, az a Gemma-sorozat, illetve a sorozatban megjelent három kötet közül kettő. A Kiadó nem jeleskedett a tehetségek felkutatásában, s lehet, hogy ezt taktikusan cselekedte. Amennyiben a költészet fonákját kívánta bemutatnia Kiadó Mirnics L. Zsuzsannának a Varázsbot fonákja című verseskötetében, akkor többé-kevésbé még sikeresnek is mondhatnánk vállalkozását, bár csak annyiban, hogy nem az ihletett költészet felmutatása lett munkájának eredménye. Versei nem nőttek túl a magánjellegű közlésen. Bár azt kétségtelenül el kell ismerni, hogy a magánkiadású verseskönyvek mércéjét ez is, ha nem fényévnyire, de több lóhosszal maga mögött hagyja. A versek sajnos egyfelől korszerűek szeretnének lenni, de ez nem mindig sikerül, mert másfelől a kamaszkori romantika sallangjai béklyózzák őket. Ezek a versek, ritka kivétellel, se párbeszédet, se polémiát nem folytatnak az olvasóval, mert a költőnek nem sikerült bennük leírni a világot, sem annak a megismerését célzó folyamatot.

 Az elsőkönyves szerzőket bemutató Gemma sorozatban jelent meg Szűts Zoltán Versszelídítés című kötete is. Ezt azért fontos tudni, mert magyarázatul szolgál a kötetbe foglalt versek között tapasztalható egyenetlenségre. A kötet tanulsága szerint igazi formát a hosszúversben talált közlendőjének Szűts Zoltán. Költeményei ugyanis hangsúlyozottan narratív jellegűek, s bizonyára ennek tudható be, hogy igazi beavatottsággal kezeli a hosszúvers történetmondó, mégis rapszodikusan megtörő ívű, asszociatív formáját.

         A meglepetést Verebes Ernő versei hozták a Griff című Gemma-kötetben. Az ő lírai hangvétele mögött is folyton jelen van a hangsúlyozott narrativitás, ami többször nem csak átüt a szövegen, hanem a líraiság fölibe kerekedik. A másként látásnak az a módja, amivel a hétköznapok tényeit visszahelyezi valami ősi, misztikus sejtelmességbe, már a prózaírás – Verebes Ernő előtt nyitott – kapuit döngetik. Verebes Ernő talán a leghatározottabb, legkifejezőbb és legmeggyőzőbb, a spirituális indíttatású, transzcendens gyökerű látás- és kifejezésmód területén, a realitáson túli valóság felfedezésében is a realitásnak az irreálisban való meglátásában. Művész ő, aki magabiztosan fejezi ki magát az alkotói megszólalás különböző formáiban. Egy igazi felfedezés az elsőkönyvesek között.

Tari István versgyűjteményében, a Napszélben változatos formákat vonultat fel, de most már bizonyos, hogy anakronisztikus szerzői stratégiát épített ki: a szociális és a politikai tartalmak költőjeként lép fel. Végső soron nem csupán költőként, hanem a nép(e) költőjeként szólal meg, s ez számára nem szerepjátszás, hanem karizmatikus predesztináció. Megszállottja a nemzeti-szociális-politikai behatároltságnak, minden versét a múltunkat, jelenünket, jövőnket (?!) meghatározó emberellenesség, embertelenség szövi át. Ha költői pozícióját érvényesnek fogadjuk el – és semmi okunk nincs rá, hogy ezt a poétai alapállások egyikeként ne tegyük –, örülhetünk a könyvének.

         A kérdés azonban továbbra se tisztázódott: hova tűntek a lírai költők?

 

 


 

A versírás miértjéről (I.)

 

“A nagy költők nagyon gyakran összeférhetetlen emberek. A halhatatlannak oka is, joga is van a múlandóságnak hátat fordítani.”

(Osvát Ernő)

 

         A húszesztendős Herceg János, saját, tiszavirág-életű lapjában, a címében az irodalom, a kultúra és a szemle szavak kezdőbetűit viselő IKSZ-ben egyetlen kritikát tett közzé, abban is zombori költőtársát, Huszár Sándort dorongolta le. Túlzás a szó, hogy költőtársa, ugyanis a költői öntudatot magában a zsenialitás szintjével azonosító Huszár a saját szavai szerint “csöndes őrült”; Herceg “mániákus dilettánsnak” tiszteli, közben szerényen leszögezi, hogy “nem egész ember”. A kortárs természetesen többet tudhatott. Ma csak a Huszár-versekből következtethetünk vissza szerzőjükre, bár annyit, hogy bizonyára belé fészkelt az Adytól ellesett fekete zongora káprázata, és az ő feje felett is elzúgott Kassák nikkel-szamovárja, amivel nem tudván mit kezdeni, verseinek ilyen címet adott: Piros hétvadonat-sírás, illetve ezekhez hasonló sorokat szedett kötetbe:

 

Hadd tudja a világ, a buta, álnok:

Huszár-vers vagyok és örömömben,

Boldogan s gőgösen

A fejem szűz tetejére állok.

 

         A mániákus dilettánsok újra és újra ébredő hada inváziójának közepette a legjobb indulatú emberben is felvetődik a kérdés: miért ír az ember verset, miért foglalkozik egyáltalán olyasmivel, amit művészetnek nevezünk?

         A legszélsőségesebb megfogalmazás szerint a vers az, ami az embert megkülönbözteti a többi élőlénytől. Persze az ilyen definícióknak se szeri se száma, hiszen minden magára valamit is adó elmélet talált valamit, ami megkülönbözteti az embert az állattól, kezdve a munkától a puszta gyönyörért zajló nemi aktusig. A művészet varázsában is lehet valami, talán a képzeletet felszabadító lehetőség, a tudati szabadság képzete – különben a crô-magnoni ember nem tért volna vissza ahhoz a nyomhoz, amit a tenyere hagyott a barlang falán, miután beletenyerelt az elejtett vad vérébe, és nem egészítette volna ki ezt a lenyomatot újabbnál újabb jelekkel, hogy végül tudatosan rajzoljon, s élvezze is ezt a cselekedetét.

         A dolog lényege ugyanis, hogy a mű teremtője mindenkor a mű élvezője is, hadd nem mondjam: mű-kedvelő. Azért fest, ír, vagy muzsikál, mert élvezetét leli egy olyan tevékenységben, ami egzisztenciális kérdéseit esetleg kifejezheti, de megoldani csak másodlagosan és kivételes esetekben képes azokat. Az alkotás vágya azonban ennek ellenére – a szabadság képzete által folyton ösztökélve – állandó üzemben tartja a teremtés motorját. Amiről Zelk Zoltán, a költő – mi másban, mint versben –, imigyen számol be:

 

 

Elkezdeni a verset

befejezni a verset,

megírni azt a verset

sohasem lehet.

 

Minden szó átírandó,

minden sor áthúzandó,

kitörlendő, kijavítandó –

kijavíthatatlan.

 

De abbahagyni? Azt soha!

 

         Kényszer tehát a versírás, folytonos késztetés; s miként a mottóba emelt Osvát-idézet sugallja: a nagy költők halhatatlanok. Az elmúlt kétezer évben azonban a versírók tengerében alig akadt tíz-tizenöt, akinek nevére, versére emlékezünk – a többiek munkája nem nevük, hanem a költészet halhatatlanságát szolgálta.


 

 

 

A versírás miértjéről (II.)

 

“…a költők kissé bolond, de máskülönben ártalmatlan emberek…”


(Vladimir Minač)

 

         Minden kamasz / versekkel kezdi / s háborúkkal folytatja. / Alig marad / egy kicsi idejük, / hogy önmagukban körülnézzenek” – írja egyik költeményében Ladányi Mihály, megfogalmazván azt az érthetetlen kényszert is, ami a fejlődés során bizonyos szakaszokban az emberiséget és az egyént a költészet felé fordítja. A törzsfejlődésnek, majd a történelemnek is a korai szakaszaira jellemző ez a poézis-, illetve mítosz-központúság, akárcsak az egyedfejlődésben is a kamaszkor jellemzője. Aki süldő korában átesett a versfaragás betegségén, ritka esetben tér vissza a teremtő költészethez agg éveiben. Ám, midőn a leendő versírót megszállja az alkotás dühe, olyan természetes szabadsággal nyúl a poézishez, mint ahogy lélegzik, vagy ahogy nincs különösebb befolyása emésztési ciklusára – duhajon, hetykén bánik szóval, grammatikával, rímmel és ritmussal, mindvégig abban a meggyőződésben, hogy éppen ő ért leginkább a költészethez és irománya a legrangosabb versek közé tartozik. A kivételt erősítendő, olyanok is akadnak, akik soha nem heverik ki a versírás gyermekbetegségét.

         Egy ilyen örök megszállott kéziratos gyűjteményét juttatta le hozzám egyik volt hallgatóm. A csinovnyiki pedantériával vezetett, könyvnyi méretű füzet teljes tartalmával egyetemben említést se érdemelne, ha csak nem a szerző kalandos életútja felidézéséért, meg mert benne egy – eddig bizonyára nem tárgyalt – Kosztolányi-levél lapul, amely egy lehetséges választ ad a versírás miértjének kérdésére.

         A kéziratos versgyűjtemény szerzője, Brankov Kosta 1902-ben a Zombor melletti Lénia-tanyasoron született és Zomborban is temették el, 1974-ben. Az elemi iskolát Kiskőrösön járta ki, majd Zomborban könyvkereskedőnek tanult, később Natošević újvidéki könyvesboltjában dolgozott. Ezután, 1928-tól Vinkócán a vasúti resti főnöke, majd a rendőrség alkalmazottjaként a lakossági bejelentések fogadásával volt megbízva, de ekkor már maga is rendőrségi megfigyelés alatt állt. Minden bizonnyal egy orosz patikusnővel való levelezése miatt, bár a kéziratos füzet tanulsága szerint a megfigyelés a verseire is kiterjedt. Egyik költeményének két versszakát 1931-ben baráti tanácsra átragasztva kijavította annak vélhetően irredenta (!) tartalma miatt – Brankov Kosta ezek szerint nem csak hogy magyarul verselt, hanem erősen magyar érzelmű is lehetett –, ezen túl pedig külön költeményben számolt be versei titokzatos eltűnéséről, majd hasonlóan rejtélyes megkerülésükről. Amiben nem valószínű a rendőrség ártatlansága.

         A csendes romantikával és a verstani ismeretek teljes hiányával szorgalmasan verselő tisztviselőt 1941-ben mozgósította a Jugoszláv Királyi Hadsereg, s miként legtöbb társa, szinte azonnal fogságba esett és 1944-ig Bécs mellett raboskodott. A háború befejezése már Zomborban érte, ahol a későbbiekben könyvkereskedésben, majd az erdőgazdaságban dolgozik.

         Szenvedélyes bélyeg- és éremgyűjtő, e réven került kapcsolatba Frey Imrével, de kiterjedt levelezése egyébként havi keresetének egynegyedét felemésztette. Levelezéséből semmi se maradt fenn, csak Kosztolányi Dezső 1930. VIII. 27-i keltezésű válaszlevele,  az is csak másolatban. Brankov Kosta ugyanis mutatványként öt verset küldött Kosztolányinak elbírálásra, aki a kérésnek eleget téve őszintén közölte, hogy a fogalmazványok nem közönség elé valók, ám ha szerzőjük örömét leli a versfaragásban, saját használatra nyugodtan művelje, hiszen az efféle munka vigaszt nyújt és örömet ad. A műkedvelők esetében azonban ez az öröm és vigasz magukról nem terjed át másra.

        Kosztolányi Dezső levele Brankov Kosta átírásának helyesírását korszerűsítő másolatban olvasható.


 

 

Kosztolányi Dezső

válaszlevele, levelemre és az öt beküldött versemre. – 27/VIII. 930.

 

“Gályarab” “miért, miért” “Atyám sírjánál” “szenv. nőmn.” és  “vándor” ~

IX. 1.

 

Tisztelt uram.

         Nagyon megindított levele. Azt a bizalmat, melyet irántam ­– irodalmi ítéletem iránt érez – hasonló bizalommal kell viszonoznom: őszinte leszek.

         Ön még küzd a nyelvel. Nem mintha nem tudná tökéletesen. De egy nyelven – bármelyiken – írni, annyi, mint tökéletesen zongorázni. Évek gyakorlata, állandó ujj-torna, foglalkoztatás kell ahhoz, hogy tolla simán és könnyen fusson a papíron s tényleg ki is fejezze azt, amit óhajt.

         Hogy folytassa e ezt a nemes szenvedélyét? Föltétlenül, hiszen – amint állítja – vigasztalást és örömet szerez önnek s a fejlődés a tökélesedés még nagyobb kielégítéssel szolgál majd.

Szívélyesen üdvözli
híve:

Kosztolányi Dezső

 


 

 

A FOLYTONOS TOVÁBBGONDOLÁS STRATÉGIÁJÁRÓL

 

“Minden mondatom egyetlen változat a lehetségesből.”

(Jász Attila)

 

         A folytonos kételkedés az író természetéből adódik. Ha a keresés, a kérdezés során bármely ponton megfogalmazható válaszra találna, attól a pillanattól feleslegessé válna minden addigi igyekezete, minden műve, teljes művészi egzisztenciája. A vanitas vanitatum, vanitas vanitatum et omnia vanitas salamoni bölcsessége, a hiábavalóság, csak hiábavalóság – hiábavalóság, csupa hiábavalóság kilátástalanságának és reménytelenségének a tudata csírájában öl meg minden alkotó vállalkozást. A művészet táptalaja ezért egyben a keresés és a hiányérzet terrénuma.

A kérdések alapvetők. Hol vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok? – idézi kötetében[31] Jász Attila a filozófia sarkalatos pontjait. És természetesen keresi rájuk a választ, ám messzemenő távolságtartással, ugyanis tudatában van a ténynek, miszerint a keresés elvileg addig tart, amíg meg nem találja azt a konkrét valamit, ami hiányzott neki, amit keresett, de csak elvileg, mert az ember természete olyan, hogy abban a pillanatban, amikor megtalálta, természetesnek tűnik megléte, így nem is érdekli már annyira. Ez, a válasz megtalálásától leginkább tartó keresés Jász Attila esetében sajátos, talán a művészet terén egyedüli létjogosultságú módon történt. Az imagináció által teremtett vidéken indult szellemi körutazásra, olyan elődök nyomdokán, mint Empedoklész, Platón, Goethe, Caspar David Fridrich, Nietzsche, Csontváry... azzal a hátborzongató tudattal, hogy az imagináció által létrehozott szellemi birodalom, az irodalomból és a képzőművészeti alkotásokból megteremtett, vagy újrateremtett Szicília a szerző emeleti dolgozó- és lakószobájától alig néhány száz kilométerre ténylegesen, fizikai, földrajzi, történelmi és szellemi valóságában is létezik, és kénytelen-kelletlen egyszer beólálkodik a mű imaginatív világába. Az csak bonyolít a helyzeten, hogy a szerző a könyvek és képek segítségével teremtett szellemi tájat később földrajzi valójában is bejárta, és könyvében útvonalának a következő, végső soron mégiscsak szellemi állomásait rögzítette: Messina, Taormina, Szirakúza, Akragasz, Agrigento, Erice és Palermo.

Ha a könyveknek megvan a maguk sorsa, ennek igazán megvan a magáé. Alcíme szerint részleteket közöl egy elveszett naplóból. A verset, imitált szonetteket és prózát tartalmazó munkát tehát naplónak nevezi a szerző, ami ráadásul el is veszett (néhányszor), az olvasó elé csak rekonstruált részletei kerültek. Ez már nem az eredeti kézirat – szögezi le Jász Attila, és el is magyarázza, hogy a kézirata egyszer valójában elveszett, majd miután rekonstruálta, részben a tűz martaléka lett,  a megmaradt lapokon az oltóvíz mosta össze a tintát. Az író azonban mégsem erre gondolt igazán abban a mondatában, hogy ez már nem az eredeti kézirat. Inkább arra, hogy a művészi alkotás lényegében még a szerző számára se lehet soha igazán befejezett. Egyfelől ezt azzal indokolja, hogy a papír elégethető, ellopható, eldobható, mert a gondolattól a papírig megtett út a fontos, ez megmarad, és mint abszolút “eredeti", sohasem veszíthető el. És természetesen soha nem is írható le a maga teljességében. Másfelől, ahogy a kézirat, akár az eredeti, akár az ellopott, akár az elégetett-eláztatott, nem azonos az eredeti imaginációval (miként a metafora sem helyettesíthető értelmezésével), a mindezekből végül rekonstruált se lehet végérvényes. A művészt a megismerés dühödt vágya hatja át. Az emberben eluralkodó szenvedély dühe, hogy a világ és az én megismerése kimeríthetetlen folyamat – jegyzi fel a  egy másik könyvben, a Gaál Józseffel közös szerzőségű Nosis hermeticusban. Ez a keresés- és hiányélmény áll minden műalkotást létrehozó szándék hátterében, talán mondhatnánk, tudatalattijában. A célját nem találó keresés, a választ nem igazán váró kérdezés – bármilyen szellemi tájakat is célozzon meg, az alkotói vizsgálódást mindig leginkább magára az alkotóra irányítja. Épp emiatt válik feleslegessé a kérdés, hogy: Miért Szicília? Minden konkrét válasz hazugság lenne arra a kérdésre, hogy miért éppen Szicília. Ugyanis bármely más hely is lehetne. Van, aki egész életében Trójáról imaginált, van, aki másról. Egyremegy. Ugyanis nem a téma a fontos a műalkotásban, így Jász Attila prózából és versből, imaginációból és tényekből, történetből és életből szőtt kötetében sem, hanem a téma által kiváltott intenzitás.

Ha már Szicília, legyen Szicília.

Jász Attilát tájiratának kialakításában neves és népes társaság kalauzolta: Ales Debeljak, Aliester Crowly, August von Platen, Borges, Cagliosto, Caspar David Friedrick, Cs. Szabó László, Csontváry Kosztka Tivadar, Dante, Diodórosz, Duchamp, Dürer, Empedoklész, Földényi F. László, Goethe, Hamvas Béla, Hans-Jürgen Syberberg, Hermann Broch, Hölderlin, Kemény Katalin, Kerényi Károly, Kierkegaard, Mallarmé, Márai, Nietzsche, Ovidius, Paracelsus, Platón, Rácz Péter, Raymond Russel, Richard Wagner, Theokritosz, Thomas Mann, Vergilius, Yeats és más írók, képzőművészek, gondolkodók, zeneszerzők, muzsikusok, filmesek, vagyis művészek. Szövegei az említettek szövegeivel való párbeszéddel teszik belakhatóvá az imagináris-valós Szicíliát. Mert a művészet szakadatlan párbeszéd az elődökkel.

A művészet téma-érzékenységének és intenzitás-érzékenységének alkotóról alkotóra való hagyományozódásáról a Nosis hermeticus című füzetben is vall Jász Attila. Ennek a kérdésfeltevő ős-ideaképnek a továbbhagyományozódását szerinte nem is a személyes kötődés ösztönzi, hanem sokkal inkább a művészi érzékenység. Mintha a művész tudattalanul is keresné a maga szenzibilitásával együtt rezonáló archetípusokat, és így találna rá az általa leginkább azonosulásra méltónak tartott elődök munkáira, amelyek példaképet jelenthetnek számára.

Jász Attila utazása, valós és képzeletbeli városokkal, prózával és versszövegekkel megkettőzve, általános emberi és metafizikai kérdésektől vezérelve halad az imagináris Szicília egyik lakójától, valós vagy képzeletbeli látogatójától a másikig, vállalván a félreértés lehetőségét. Bár a művészet inkább barátja a kötelező félreértésnek, mint a megértésnek, mert ez utóbbi által egyértelművé válik és elveszíti művészet-jellegét.

A megértés csupán abban az esetben lehet mozgatója a művészetnek, a művészi alkotásnak és befogadásnak egyaránt, ha az értelmezés az átértelmezés szándékával találkozva lehetővé teszi a szöveg számtalan lehetséges olvasatát és folytatását.

 

 


 

A hős kereséséről (I.)

 

         Képzeljünk el egy nagyon kényes szituációt: az ember hosszú rábeszélésre fölenged a magát csigaházába való zárkózásra kényszerítő egzisztenciális kilátástalanságból, illetve abból, hogy egyszerűen rászakadt az ég, mint ahogy ez a legjobb gallok esetében megtörténik. De hősünk magyar, vajdasági, szabadkai, meg egy kicsit újvidéki, bár ennyire erővel lehetne nagyfényi vagy csantavéri is.  Hősnek soha nem készült hősünk enged egyedülinek érzett barátja rábeszélésének, és megkockáztat néhány közfürdőben eltöltött órát, netán bízván a hajdani bölcsességben, hogy bizonyára mégsem a ruha teszi az embert, meztelenül, vagy hát engedjük meg, fürdőnadrágban, nem rí le senkiről se a származása, se a tanácstalansága, se kényszeredett helyzete, tehát a fizikai adottságai, ha nem túl szembetűnők, nem árulkodnak egyéb körülményeiről. Pedig ő menekült. Vagy inkább emigráns. Emigráns menekült? Valami ilyen, aki ráadásul a betűk embere, eligazodást minduntalan inkább a szövegben keresett, mint egy idegen ország idegen fővárosában, mégha ezt az országot a maga szószedetében is anyaországként jegyezte serdülő kora óta, amikor Zilahyt ismeri fel a határ jugoszláv oldalán, az írót, aki legfeljebb eddig a határig merészkedett el emigrációjából, újvidéki szálloda-magányba telepedvén vissza, hogy a szóban forgó határon a semmitmondó messzeségbe mereszthesse a szemét, amíg a siheder leendő író éppen az anyaország zord határőrétől visszatéríttetvén a senkiföldje küszöbén hántja kaporszakállát, annak reményében, hogy mégis bebocsátást nyer oda, ahová a közelben  pipiskedő írófejedelem csak gondolatban, vagy haló poraiban térhet meg. De vissza a szituációhoz!

         Megesik a gyógyírt ígérő fürdőzés, és most már folytatódhatna az ilyenkor obligát lazító gyakorlatok egyike, a sakk, vagy a zsuga, vagy a férfiak közt sem annyira ritka pletyka – de mindebből semmi se lesz. A fürdőt látogató közönség a maga ráérőségével múlatja az időt, ennyit szánt rá, most lazít, és ezt semmiféle tőzsdecsőd vagy miegyéb nem zavarhatja meg. Emigráns hősünk – hősünk?, Önmaga hőse! – nem így éli életét. Görcsben, szorongásban, félelemben, évek óta tartó rettegésben, nincstelenségben. Nem csoda, hogy lesüti tekintetét. A fürdőzőknek csak a lábát nézi. Majd még ezt is soknak találja, és pillantását a saját lábára veti. És ekkor omlik össze benne a világ. Amíg a fürdővendégek mindegyikének ápolt lábait szemlélte, közéjük illőnek érezte magát. Ám, midőn szemébe ötlött a maga, a víztől kiáztatott sarka, az elfehéredett és elhalt hámréteg között húzódó meanderek, a pedikűrt nem látott nincstelenség és elveszettség jelképe, magábaroskadva volt kénytelen tudomásul venni, hogy nem ott a helye. Ő valaki teljesen más. Az élet regényének a hőse, aki idegen világba tévedvén a maga különbözőségén kénytelen elképedni. Tudatában volt ugyan ennek, de ápolatlan sarkának véletlenül felötlő képétől nem találhatott volna erősebb józanító kámfort semmilyen patikában: Öregem, te nem közéjük való vagy! – ordított a vedlésben a mártírium jegyét magán hordozó felhámba ásott kanális a Hőssé emelkedett Őírósága egyik szövegében.

         Vissza a szituációhoz! Valami hasonló bizonyára mindegyikőnkkel megesett, amennyiben módunk adódott néhány napot, vagy akár órát olyan környezetben eltöltenünk, amely elüt a miénktől. (Mivel országunk a legszegényebb Európában, az európai kalandorok tudják, mire gondolok.) Megesett ez a reveláció sokunkkal, köztünk Bognár Antallal is, aki Szabadkáról minden kalandvágy nélkül került megpróbáltatásainak újabb és újabb stációjára, így a bizonyos fürdő székére. Ekkor furakodott-e volna elé a mi ellehetetlenült helyzetünknek a jelképe, a vasalt sarkú koffer, vagy más alkalommal, már nem e jegyzet kérdéskörébe tartozik. Mert Bognár tudja honnét hova tart, s regényében[32] egy korábbi utazásából növeszti metaforává a nyikorgó fülű, ósdi, megvasalt sarkú kartonkoffert, ami már nem is tárgy az emlékek polcain, hanem az elfeledettség, ottfelejtettség, a vidékiesség emlékműve, emlékműve délnek és keletnek, az Isten háta mögé szorult embertanyák világának, mert hiszen tulajdonképpen így kecmergett elő onnan mindenki, mint aki menekül, a maga dúvad másától menekül dúltan, hogy netalán összetéveszthetik vele; így vonultak aztán (s már akkoriban) izzadtan, borostásan, nagyokat nyelve meglett férfiak, mind csupa kosz, mind csupa görcs, seb és dadogás, csupa félelemtől zavaros szem és félelem táplálta, fogcsikorgató hősiesség…

Ki vagyok én? – kérdezhetné a regényíró, ha nem lenne elfoglalva éppen a regényírás gondjaival, amelyekről a következő alkalommal nyilatkozunk.

 

 


 

 

A hős kereséséről (II.)

 

         Legutóbb Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye kapcsán vetődött fel az irodalmi mű hősének kérdésköre, de Bognárt folyamatosan végigkíséri prózaírás közben az Őírósága, Prózai Énje és Fantomhőse  tényleges életbeli-szövegbeli együttállásának vizsgálata, ami hol teljes megegyezést, hol kettősséget, hol hármasságot mutat, de akár a lehetséges létvariációk tárházává is terebélyesedhet. Így van ez a kilenc történetet tartalmazó legutóbbi kötetében, a Túlélőkben (1999), és így volt a Textília (1976) metanovelláiban, az Esélyek könyve (1983) regényben, az Eligazodni (1984) holografikus novelláiban, és az Álmok a halálban (1986) történelmi álregényben.

         Mint minden író, Bognár is a tények bazalttömbjei alól hívja elő megálmodott történeteit, amelyek irányában természetesen sajátos pozíciót kell felvennie: Az én szájamon a volt is az én igazi jelenidőm, ami a lehetett és a lehetne. A lehetett volna nélkül. A mindenkor mindenütt mindenkivel megeshető. A valamikor valahol valakivel megeshető. A megtörténhető, a meg nem történhető és a meg nem történt. A vannak és a voltnak is a lehetséges volta.

         Bognár Antalnak a korábbi köteteiből már jól ismert párhuzamos, a hasonlóságokra, egybeesésekre, ciklikus történésekre építő, az ellentétesség párhuzamait is kihasználó szerkesztésmódja jelen kötetében is kiemelt szövegrendező, illetve szövegalkotó elv, ami azonban nem mentes – a Bognár-írásokra egyébként általában jellemző – hangsúlyozott, néhol túlhangsúlyozott szerkesztettségtől. Ez a konstruáltság a szöveg szerkezetét hivatott már-már elutasítóan hideggé tenni, s ugyanakkor folyamatosan kordában tartani a szerző érzelmi lobogását, a gonoszságba, a tragédiákba, s végső soron az elmúlásba való folyamatos bele nem törődését. Ennek a programnak egyetlen mondatba sűríthető eszenciája annak a ténynek a revelációja, hogy a világ nem megújul, hanem kiújul csupán. S ebben a fölismerésben a hiábavalóság ténye nem a salamoni megnyugvást ülepíti a létre, hanem hátborzongató kétségbeeséssel itatja át a lét mibenléte felett eltöprengő szerző vagy olvasó csontjait.

         Mert mindenki túlélőnek számíthat, aki megszületett és még nem halt meg. Mindenki, aki leélte a maga eddigi éveit […] Túlélő mindenki, akit megérintett egy hideg csók. A halál hideg csókja.

         A kritika idejekorán leszögezte, hogy Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye egy történet történetének a története, és hogy a mű a szerző belső vívódásának, a regénnyel folytatott küzdelmének bonyolult nyelvezetű kifejezése, a “belső beszédek” tárháza. Mostani kötetével kapcsolatosan is elmondható, hogy benne a szerző az író és annak teremtménye, vagy inkább “az írásba foglalt” énje közötti viszony kérdéskörét boncolja. A novellákban megjelenik a P. J. monogram, ami mögött csak egy csinált nevű (Fantomhős) ember rejtezik, aki majd a szerzőt rémisztő krampuszként pattan elő a szöveg varázsdobozából, igazi, valós élet után kiáltva és elutasítva létének és nemlétének az írói fondorlatosság által irányított függőségét. Ez, az önnön sorsának irányítását követelő P. J. (később P. J. Kirschmüller, Palackos János, Prikidánovics Julije), az alternatív életvariációkat kénytelenül bejáró hős már 1983-ban megjelent Bognár regényében, az Esélyek könyvében, ám ez a szerzői alteregó, az emberlét tragikuma utáni tiszteletreméltó vágyakozás jelképe egy időre kiszorult az írói érdeklődés homlokteréből – Bognár szerkesztői munkája, illetve a gyermekirodalom felé való fordulása egy időre a léttelen létbe lökte P. J. entitását. Akárcsak Gáspár Tankrédot is, aki ugyancsak alteregó, és akitől a szerző a névadás mellett a harmadik személyű közléssel tart távolságot, s akinek történeteiről már egyet s mást olvashattunk az Eligazodni  kötetben.

         A P. J. monogram kötetbeli, írói, tehát ismételten konstrukciós feloldása, a hős Palackos Jánosként (P. J. Kirschmüllerként, Prikidánovics Julijekén…) való megnevezése új dimenzióba helyezi az előtte a szinte teljes névtelenségbe zárt identitást. Így, vezeték- és keresztnévvel megnevezve, valós személy jellegét öltötte magára, akiről akár az is elképzelhető, hogy egykoron pozíciót cserél az őt alteregóként kifundáló szerzővel, és azt regényhősként szerepelteti élete regényében. Csak ekkor már feloldhatatlanná bonyolódik a kérdés, kinek is az életéről szól majd ez a soha meg nem írható mű. S főként, miként Bognár Antal tépelődik: Kinek a szavaival? Meg hogy ki lesz kinek a túlélője?

                   Végső soron persze egyetlen történet se egyszerű. Sőt. Bognár Antal történeteinek feladata pedig a hősük hitelesítése. A többalakú hős meg Őírósága és a Prózai Énje mellett maga a Próza, amit meg kell fogalmazni. Bognárnak ehhez van nyelve, van szerkesztési hajlama, vannak történetei. Szövege látszólag néhol dermesztő üresjáratokba feneklik, ahonnét azután lendületesen pördül ki az elbeszélés horizontjára, rájátszva a már-már barokkos modorosságig válogatott szóhasználatának elidegenítő hatására, amivel sajátos ritmust ad a narrációnak. Valahogy úgy, miként előző regényében, ahol a népi önéletírás modorát a metatextus manírjaival ötvözve irodalmunk népies és avantgárd vonulatát kívánta közös nevezőre hozni. Vagyis hitelesíteni a hőst: A Szöveget.

 

 


 

 

A fordító sorsáról

 

         A zombori származású írónő, Mérey Katalin egyik novellájában, A pillanat címűben, felidézi gyermekkora első könyveit, amelyeket a második világháborút követő ínséges időben testvéreivel együtt csak gyermeki cselszövés útján sikerült beszerezniük. Ma úgy mondanánk, jó előre meglobbizták a rokonságot, hogy ki melyik kiadványt ajándékozza nekik az éppen soron lévő ünnepre. Az elsők – és ezzel együtt a kedvencek – között említi az Óz varázslóját, de egy zárójelek közé szorított félmondattal még egy mikro-részletet is hozzáfűz, miszerint a könyvön nem a mű szerzőjének a neve volt feltüntetve, hanem A. Volkové, a mesemondóvá előléptetett fordítóé.

         Ez a bizonyos A. Volkov is valószínűleg közbülső instancia lehetett L. F. Baum műve és a leendő írónő között; nevéből ítélve ő talán oroszra fordíthatta az eredeti szöveget, majd azt valaki erről a közvetítő nyelvről magyaríthatta, de a kiadó ennek a második fordítónak a nevét már nem tartotta fontosnak megjegyezni, akárcsak a szerzőét sem. Persze ez csak feltételezés, a filológiai tényeknek nem néztem utána, mert a zárójeles félmondatból számomra csupán annyi fontos, amennyit a tulajdonképpen közöl: hogy a szerzővel szemben egy fordító lépett az alkotó helyébe, személye fölmagasztosult, munkája átértékelődött, lénye más dimenzióba lépett. Szemben a második, elfelejtett fordítóval és szemben az említetlen szerzővel, akinek dicsőségét mégis műve őrzi, hiszen ha se rá, se A. Volkovra nem emlékszünk már, Ózt aligha feledjük egykönnyen még egy ideig. (Volkov könyvét egyébként Majtényi Mihály fordította.)

         A fordítás sorsfordítóan nagy dolog, elméletének alapos irodalma is van. Gondolataimat azonban ezek helyett Mérey Katalin történetének ideje, a háború vége és az említett fordító fölmagasztosulásának ténye kalauzolja egy, a napokban olvasott cikk irányába, ami nem kevesebbet állít, mint hogy tulajdonképpen egy nem kellően alapos fordítás volt a döntő az első atombomba bevetésének elrendelésében. Egyetlen szó téves fordítása negyed millió japán életébe került, s a sors iróniája, hogy a névtelenül maradt fordító japán volt. Személye már aligha magasztosul túl magasra.

         A történet ennyi: 1945. július 26-án az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió feltétel nélküli megadásra szólította fel Japánt. A szigetország kormányfője rádióbeszédben válaszolt a deklaráció ugyancsak még csupán a rádióból hallott hírére, és időnyerés céljából taktikázott a japán békepártiak meg a háborús opció képviselői között. A kormányfő az előbbiekhez tartozott és nyilatkozatában egy kétértelmű szót használt: a mokuszatszu szó pedig egyszerre jelentette, hogy figyelmen kívül hagyjuk a megadást követelő felszólítást, meg azt is, hogy a szónok nem kommentálja a felszólítást. A kormányfő nem pontosította, hogy ő egyelőre nem kívánja véleményezni a dolgot. A japán rádió fölött ugyanakkor a háborúpártiak gyakoroltak hatalmat, így a szerkesztő a beszéd fordításakor a kétértelmű szót az ignorálni értelemben használta és sugározta angolul a Tokiói Rádióban, július 28-án.

         Ezt követően 24 órára az amerikai elnök meghozta az atombomba bevetéséről szóló döntést. Az első bomba 1945. augusztus 6-án zuhant Hirosimára, a második augusztus 9-én Nagaszakira.

 


 

 

A feledés zöld füvéről

        

         Csala Károly fordítói bravúrjának kívántam a nyomába eredni a montenegrói származású Radovan Zogović (1907 – 1986) Veljko Ostojić krónikái[33] című elbeszéléskötetében, de a szövegbeli kalandozás a fordítón túl mégis magához a szerzőhöz vezetett. Veljko Ostojić három krónikája, illetve a kötet három elbeszélése olyan, a magyar olvasó számára egzotikus világról számol be, ahol csúfság az öregség s talán-talán a legnagyobb szégyen, ugyanis a szüntelen vérbosszúk közepette az életbemaradás ténye a gyávaság feltételezésével egyenlítődött ki. A történetek mesemondójának, Veljkonak a születésekor az anyjának két fivére és hét unokafivére volt, de egyikőjük se érte meg Veljko öccsének másfél évvel későbbi születését. Ugyanis szüntelenül öltek és ölettek.

         A történetekben az a nyíltság és kendőzetlenség a megkapó, amivel Zogović a dacos, büszke, vérző szívvel kegyetlen, érzékeny, pökhendi népéről ír, nem leplezvén hibáikat és nem hangsúlyozván erényeiket. Kórképet mutatnak ezek az elbeszélések a montenegrói hegylakókról, gazdag lélekrajzzal, szokás- és hiedelemviláguknak a fikcióba való beépítésével tárván fel a betyárkodó múlt szorongató örökségét.

         A három történet után már nem lehetett megállni, el kellett olvasnom Zogović hozzáférhető munkáit. Így került sorba az Ott fenn a hófödte hegyekben kisregény, valamint a verseiből való válogatást tartalmazó, A szerelemről utólag című testes kötetet. Az előző teljességében, az utóbbi szinte teljesen Csala Károly fordítása, akit úgy látszik foglyul ejtett Zogović művészetének bűvköre. Csak ezek után jutottam el az igazi felfedezéshez, a montenegrói szerző elbeszélő költeményéhez, amely végső változatában 1958-ban jelent meg Došljaci – Pjesme Ali Binaka (A jövevények – Ali Binak versei) címen.

         A tizenkét versből épített költői beszély egy agg, magára maradt metóhiai szkipetár szemszögéből mond gyászbeszédet mindaz fölött, ami az albán népnek szent volt és az életet jelentette, de a régi (értsd: a II. világháború előtti) Jugoszlávia nagyszerb törekvései folytán a Koszovóra telepített szerbek és montenegróiak kést döftek a szántókba, és elvágták a siptárok gyökereit. Szentségtörő könyv ez a jelen időben, amikor mindenki a koszovói katasztrófa okát keresi, hogy magyarázatot találjon egy egész ország lebombázásának tényére.  De ugyanilyen szentségtörő leleplezés volt a versciklus első, 1937-es (!), majd 1947-es megjelenése, noha sikerült elkerülnie a cenzor figyelmét. Az Ali Binaknak tulajdonított verseknél a szkipetár név nem csak a fikció része volt, hanem álnév is egyben. Egyébként is nehezen  elképzelhető, hogy éppen egy montenegrói, Belgrádban élő író a nevét, nyelvét, otthonát, legelőjét vesztett, de továbbra is a feledés zöld füvének kisarjadásában bízó, meggyötört siptár szemszögéből tárja fel a nagyszerb törekvéseket megvalósítandó atrocitásokat, a vérbosszúnak a hatalom által való tolerálását, a bírósági gyakorlatot, amely felmenti a gyilkost, amennyiben az áldozata siptár volt, a vérbaj és a malária kezelésének megtagadását az őslakosság körében, a betelepített jövevényeknek nyújtott kedvezmények pedig további rossz vért szültek, s végül a kedvezményezetteket is kiszolgáltatottá tették.

         Radovan Zogović poémája a mával teljes egészében kapcsolatot tartó alkotás. Példamutató erkölcse, a cenzúrát is elandalító metaforikussága, balladás előadásmódja rangos esztétikai színvonalú, komplex alkotássá emeli e művet.

         S még valami. A versciklusból született elbeszélő költemény címe könnyen megfejthető rejtjel. A cím két tagja, egyfelől A jövevények, másfelől pedig az Ali Binak versei szemmel láthatóan utalnak az elnyomás viszonylataira, hogy kik az elkövetők és kik az elszenvedők. S ezeknek a viszonyoknak az így, előre való feloldása megkönnyíti a poéma homályosan fogalmazott részeinek értelmezését.

 

        


 

Isten legszebb történetéről

 

         Ismét egy könyv a vallással foglalkozó kiadványok dömpingjében, de ezúttal nem a térítés, vagy a hitben való megerősítés szándékának leplezetlen erőfeszítéséből fakadó munka, hanem a hívőt és avatatlant egyaránt megszólító tudományosság, ismeretterjesztés és magyarázat hangján fogalmazott szöveggyűjtemény[34]. Héléne Monsacré és Jean-Louis Schlegel három nagyriportot foglalt az egyistenhit kialakulásának történetét nyomon követő könyvébe, igyekezvén nyomon követni Isten embertervének alakulását a mintegy 3. 300 évvel ezelőtti mózesi kinyilatkoztatástól máig, el egészen az ezredvég nyugati polgárának istenképéig, mindvégig a közel kétezer évvel ezelőtt megfogalmazott két Testamentum szövegkörnyezetében maradva, de korszerű tudományos diszciplínák eredményeivel felvértezve.

         A szerzőpáros abból a tételből indul ki, hogy a Biblia kultúránk alapszövege, ám a vele való kétezeréves, embereket, embercsoportokat egyesítő vagy éppen véres háborúkkal megosztó együttélésünk alatt ezt a kettős, zsidó és keresztény örökségünket nem ismertük meg igazán. Inkább csak részleteiben, felületesen, vagy éppenséggel félreértelmezve foglalkoztunk vele. Könyvük így jószerével figyelemfelkeltő szándékú, arra mutat, hogy a Biblia éppen azért alapszövege a nyugati kultúrának, mert folytonos megértési kísérletekre ösztönöz. A kereszténység kialakulásában alapvető szerep jut a Tízparancsolatnak és Jézus tanításának, s ezeken alapulnak az idővel egyetemessé vált értékek, a szabadság, az egyenlőség, a tolerancia, a szolidaritás… Ám az érdeklődő olvasó számára rengeteg tanulságot tár fel a Könyvek Könyve. A riportkészítők a mintegy háromésfélezer éves gyökerekhez vezető utat keresték a Bibliában, hogy felfedezzék – a maguk kissé különös megfogalmazásában – az egyistenhit kalandjának első kísérleteit.

         Jean Bottéro asszirológus, Mezopotámia történetének és Babilon civilizációjának tudós kutatója a könyvben Isten születésének történelmi, földrajzi, nyelvi és kulturális kezdeteinek ered a nyomába. A monoteizmus, vagyis az egyistenhit kialakulásának vizsgálata során azonban kész olyan, első hallásra profánnak tűnő kérdéseket is felvetni, hogy ismerjük-e az egyistenhitnek nevezett újítás lépcsőfokait, kizárólagosságot élveznek-e ebben Mózes meg a Biblia, ki is volt a sémi nép, a mózesi kinyilatkoztatásnak a haszonélvezője? De tőle kaphat választ az olvasó arra is, hogy mikor és hogyan foglalták írásba a Biblia szövegeit, hogy mennyiben eredeti a Biblia Istene más istenekkel szemben, és hogy ez az egyetemes Isten hogyan lehet egyszerre egy törzs feje, ugyanakkor regionális, sőt nacionalista jellegű.

         Az első Testamentum, vagyis az Ótestamentum Isten kinyilatkoztatását tartalmazza, amit a zsidók őseinek, a hébereknek tett, közel másfélezer évvel Jézus születése előtt, és föltárja ennek a kinyilatkoztatásnak a továbbfejlődését a zsidó nép történelme során, egészen az időszámításunk utáni második évszázad végéig. Mi sem természetesebb, hogy a könyvben ezt a témakört a zsidó hagyományok bennfentese, Marc-Alain Ouaknin rabbi, filozófus világítja meg, magától értetődően a Talmudra és a Bibliára hagyatkozva, de felhasználván a pszichoanalízis, a nyelvtudomány és a modern filozófia eredményeit. Az ő kérdései között ilyenek szerepelnek: A hívő zsidó ma hogyan olvassa a Bibliát? Számára kicsoda a magát kinyilatkoztató egyedül való Isten? Mi módon fejlődött ki a bibliai héberekből a judaizmus? Mi a Talmud, és miért lett a zsidók számára a Biblia legfontosabb olvasmánya? De ezek mellett a szerző bevezet a zsidóság ezoterikus, a szövegek rejtetett értelmét kutató hagyományába, a Kabbalába is.

         A rabbi kitér a zsidóság szempontjából kulcsfontosságú terminusok értelmezésére, mint a száműzetés, a Törvény, az erkölcs, vagy a pusztítás, megvizsgálván, hogy ezek a tragikus történelmi tablókat megelevenítő súlyos szavak vajon csupán a zsidóságra vonatkoznak-e, vagy egyetemes értelmük van.

         Hasonló, erkölcsi megközelítést is tartalmaz a harmadik riport is, amelyben Joseph Moingt katolikus teológus válaszai csoportosulnak olyan kérdéskörök köré, hogy Jézus üzenetében és magatartásában mely elemek tartalmazzák a judaizmussal fenntartott folytonosságot, illetve az azzal történt szakítás jegyeit, hogy a rómaiaké vagy a zsidóké a felelősség Jézus megfeszítésében, hogy mi a feltámadás üzenete. Illetve, hogy miben áll a keresztények Istenének újdonsága? Mi a legfontosabb üzenete? Ez a Isten türelmetlen? Mi értelme hinni Istenben?

         Az Isten legszebb története történelmünk része, a könyv elolvasásával a történelem és a magunk megismeréséhez is közelebb kerülhetünk.

 


 

 

“Mire Jó Az Isten?”

 

“Ő a világban való létezésünk Kérdése.”
(Merleau-Ponty)

 

         Végtelenül provokatív és bizonyára sokakat megbotránkoztató kérdés­sel kezdem eheti gondolataim, s bocsánatomra legyen, hogy miként a címet közrefogó idézőjelek is mutatják, kölcsönöztem a mondatot. Mégpedig a leg­utóbb ismertetett könyv, az Isten legszebb története című kiadvány két kérdező-riporterétől. Midőn elolvastam az említett könyvet, amelynek hitelét   Tompa Mária érzékletes fordítása és Rugási Gyula szaklektori munkája is erősítette számomra, azon döbbentem meg, hogy mennyire elöregedtek a birtokomban lévő, ugyanezt a témát taglaló kiadványok, mert azokban, a most olvasottak irányából visszagondolva, sokkal nagyobb bizonytalanságot tapasztaltam egyes adatok közlésében, máshol erősen ideologikus meghatározások akasztották meg a továbbgondolás lehetőségét a mostani könyv szövegének szabadosságával, az értelmezések ambivalenciájának keresésére való felhívásaival, a tények pontosítása mellett a másként is lehet, másként is lehetett lehetőségének folytonos hangsúlyozásával szemben. Meg aztán ilyen kérdést, hogy mire jó az Isten, valóban nem leltem eddigi olvasmányaimban. Persze megnéztem a korábbi könyveim, s kiadási éveik: 1978, 1979… nem is olyan öregek, legalábbis a mózesi kinyilatkoztatástól számított majd háromésfél évezredhez képest… csak mások a szerzők, meg – ahogy a könyv elolvasta után találom –, teljesen dogmamentesen nyúlt a témához az asszirológus, a rabbi-filozófus és a katolikus teológus[35].

         Mózesnek a több mint háromezer évvel ezelőtti újításából, illetve a Sínai hegyén kapott kinyilatkoztatásából két nagy monoteista vallás született, a júdaizmus és a kereszténység, noha a kutatások szerint a Mózes előtti időkben is fellelhetők bizonyos nyomai az egyistenhitnek, ugyanakkor a zsidóság honfoglalását követően is Jahve mellett megjelenik a kánaáni baálok és astarték, majd a föníciai, asszír és babiloni istenek kultusza Izrael népe között. Mózesnek úgy nyilatkozott meg Jahve, mint aki kezdettől fogva Izrael istene. Emellett azonban az is kiderül a kinyilatkoztatásokból – Mózes legalább háromszor találkozott Jahvével: a Hóreb hegyén egy égő csipkebokor képében, amikor őt jelöli ki, hogy kiszabadítsa a népét az egyiptomi szolgaságból, a Sínai hegyén, amikor átveszi tőle a Tízparancsolatot, majd a Nébó hegyén, amikor megmutatja a népének szánt földet –, hogy Jahve az egész föld ura, tehát végeredményben nem csupán Izrael kiválasztott népének istene, hanem mindenkié. Sőt, mindenkié, külön-külön, s ez egy fontos momentum a vallás értelmezésében. A Biblia a Mózes előtti időkre is visszavetíti Jahve uralmát, ahol az a pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob isteneként szerepel, de nem így, ömlesztve, hanem mint Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene! Többé-kevésbé az emberek alakítják Istent, hacsak nem maga Isten egyezik bele abba, hogy formálják őt…az emberek felelősek Istenért – szögezik le a könyv szerzői.

         A kétféle egyistenhit eltérő módon értelmezi Isten jelenlétét a világban: a júdaizmus a Tóra szövegében véli felfedezni Isten összesűrűsödését, és annak állandó interpretálásában találja meg a hozzá vezető utat, míg a kereszténység szerint Isten testet öltött és emberré vált, és Krisztus személye készteti őket Isten természetének újbóli és újbóli átgondolására. Mindkét vallás középpontjában azonban ugyanaz a kettős parancsolat áll: Isten szeretete és felebarátunk szeretete. Istennel – miként a bibliai ősidőkből vett példa bizonyítja –, kialakítható egyfajta személyes kapcsolat, vagy másként fogalmazva: istenképünk nem bálvány, hanem szabadon alakítható.

Az elmúlt két évezred során a kereszténység három részre szakadt, katolikus, ortodox és protestáns hitvallássá vált szét. A protestánsok tábora igen tarka, az ortodoxia se egy, akárcsak a júdaizmus sem. A hetedik század elején megszületett a harmadik nagy monoteista vallás, az iszlám, ami egy másik könyvben, a Koránban nyilatkoztatta ki magát, ám ez már egy másik történet.

         Szerzőink a Biblia Istenének nyomába eredvén gondolhatták, hogy Istennel való kétezer éves foglalkozásunk feljogosít bennünket arra, hogy feltegyük a kérdést: Mire szolgál ez az Isten? Hogy ellenálljon mindannak – mondják –, ami embertelen és méltatlan az emberhez. Ha ez valóban így van, akkor lehetséges, hogy Isten történetének legszebb lapjai még megírásra várnak?

         Ezen el lehet töprengeni, akár a következő kétezer esztendőben is.

 

 

        


 

 

 

Az új szentháromságról

 

“A világ ismereteinek mennyisége minden tíz évben megkétszereződik – és maga ez a tempó is növekvőben van. Még húszévnyi iskolázás is kevés; hamarosan úgy fognak meghalni az öregek, hogy még nem tanulták meg, hogyan éljenek, és teljes kultúránk összeomlik felfoghatatlan bonyolultsága miatt.”


(A. C. Clarke, futurológus)

 

         A köröttünk lévő világgal szemben jelenleg behozhatatlannak tűnik helyi lemaradásunk, de annak bizonyos, a science fiction társadalom irányába vezető elemei nyugtalanító gyorsasággal vernek gyökeret nálunk is. Nemrég még a fantasztikum körébe tartoztak azok az elképzelések, hogy az emberiség egyszer majd felkerekedik és kilép a világűrbe, új bolygókat hódít meg fajának. Ma pedig már nagy léptekkel halad a csillagok irányába. Közben azonban az is egyre bizonyosabbá válik, hogy az ember elsajátította saját elpusztításának a módját is, és nem is tűnik annyira futurisztikusnak a feltevés, hogy ezt a tudását alkalmazni is fogja, mielőtt a szükségszerű elvándorlás megkezdődne.

         Bízzunk benne, hogy mégsem ennyire fekete az ördög, bár ha mégis, akkor értünk is eljön. Az azonban tény, hogy az új technológiák és a számítógép sok munkától szabadították meg az embert, aki ennek révén sok időt megtakaríthat. Ez a felszabadult idő azonban nem jelent több lehetőséget a pihenésre, a gondolkodásra vagy az elmélkedésre. A technológiai forradalmak ezzel szemben felgyorsították az életritmust; szaporodtak a teendők, egyre több tapasztalatra nyílott rálátás és az emberek belevetik magukat az élményszerzés különböző módozataiba, hogy kitöltsék azokat az órákat, amelyek alig korábban szabadultak föl. Ezt az általános magatartást Erich Fromm, német filozófus a következőképpen fogalmazta meg: A modern ember azt hiszi, hogy elveszít valamit – az időt –, ha a dolgokat nem gyorsan csinálja; a megnyert idővel azonban nem tud mást kezdeni, mint agyonütni.

         Mintha Isten felcsavarta volna az időszabályozó gombját – írja e jelenséggel kapcsolatosan Dean R. Koontz A rettegés ajtaja című regényében, rámutatván, hogy a felszabadult időt már nem Isten keresésére fordítja az egyre gyorsabb tempóba kényszerülő ember, hiszen a világ nap mint nap újabb rejtélyeitől kényszerül megszabadulni a tudomány és a technológia előrehaladásának révén: a tudomány, a technika és a változás váltak istenné, ez lett az új szentháromság; s ezek az istenek nem voltak kegyetlenek és ítélkezők, mint a régiek. Ugyanakkor túlságosan hidegek voltak és közönyösek ahhoz, hogy enyhülést tudtak volna nyújtani a betegnek, a magányosnak és az elveszett embereknek.

         Új szentháromság uralja az embert, látszatszabadságot teremt köré, miként ezt a német származású amerikai filozófus, Herbert Marcuse rögzítette: A termékek beprogramozzák és manipulálják az embereket; olyan hamis tudat kialakulását segítik elő, amely immunis önnön hamisságával szemben.

         Persze kérdés – noha csak költői –, hogy a gépekben, a termékekben van-e a hiba, vagy pedig bennünk. Attól lesz-e izomzatunk petyhüdtebb, akaratunk gyengébb és hiszékenységünk gyermeteg, mert a sajtó termékei tonnaszám kerülnek az utcára, mert a televíziós csatornák mitológiai méretű ismeretvágyra sarkallnak bennünket és a számítógépes világhálón nem is sejtett életszférákba furakodhatunk be, vagy mert ezeket a dolgokat az egyszerű ember csupán kényelmi szükségleteinek kielégítésére használja.

         Esetleg Bertolt Brechtnek volt igaza a következő megállapításában: Nem mi uralkodunk, úgy tűnik, a dolgok fölött, hanem a dolgok uralkodnak mirajtunk. Ennek azonban az a magyarázata, hogy egyes emberek a dolgok segítségével uralkodnak más embereken.

 

  

 

 


 

A regényíró istentagadásáról

 

         Nem kedvelem különösebben az orosz regényeket, nem érzem rokonlelkűnek a szerzőket, akik a nagy borongós szláv búbánatban folyton csak szenvednek, mert arra mindig van alkalom, ha meg nincs, akkor azon keseregnek, időnként szentimentális leveleket fogalmaznak, atyai-testvéri csókok közepette búcsúznak mielőtt trojkájukon nekivágnának a végtelenül nagy és végtelenül gazdag Oroszország-anyácska országútjainak, vagy az élet sajnálatra méltó sorsokkal kikövezett útvesztőjének. Nem szeretem azt a vallási elfogultságot, ami a nagy orosz realisták mindegyikének fátumszerű predestinációként a vallási miszticizmus irányába csavarta el tekintetét a művészettől: Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj az élete végén már csak a vallásban talált magára. Igaz, ők hárman az egész Európa számára követendő példát állítottak műveikkel, mégsem szeretem őket, s talán ez a fő oka ellenszenvemnek: mert mindig előbbre tartották az erkölcsöt a művészetnél, nem elégedtek meg a valóság ábrázolásával, hanem írásukat a művészet helyett a társadalom szolgálatába kívánták állítani.

         Persze merész következtetésnek tűnik ez a fenti magánvélemény, s mint minden ilyen jellegű megnyilatkozás, csak részben igaz. Ez annyiban, hogy Gogol esetében így történt. S ha igaz Dosztojevszkij állítása, miszerint az egész orosz realizmus Gogol Köpönyegéből bújt, elő, hát a többiekre is valamelyest vonatkoztatható.

         Érdekes figura ez a Nyikolaj Vasziljevics Gogol, tele ördögi kapcsolatokkal. A romantikus Puskin azt mondta, hogy Gogol két fontos művének hősei, A revizor Hlesztakovja és a Holt lelkek Csicsikovja “két démon képe”. Dosztojevszkij már magát a szerzőt nevezte a nevetés démonának, Mereskovszkij pedig egyenesen Gogol és az ördög címmel írt könyvet a nagy orosz realistáról. Az ördög, az ukrajnai kozákok mondavilágában megjelenő, még ott kísért Gogol első kötetének novelláiban. Nem csoda, hiszen első tanítója a Zaporog-kozákok ezredírnoka, vagyis nagyapja volt. A Zaporog-kozákok elnevezés nem egyebet takar, mint egy keresztény lovagrendet, amely rablókkal és szökevény jobbágyakkal egészítette ki magát, amely harcban állt mindenkivel és a kard törvényénél nem ismert egyéb törvényt. Azokban a családokban, amelyek egyenesen e törzs leszármazottai – s ezek közé tartozott Gogol családja is –, nem ritkák a hagyományos lázadók, a kalandvágyó kóborlók és a csodaszerűt valósként elfogadó misztikusok. A pravoszláv egyház ördögével Gogol csak élete végén, a misztikus korszakában találkozott. Akkor azonban az igen gonoszat cselekedett vele: elégettette a beteg szerzővel a Holt lelkek második részének tíz éven át írt kéziratát, ami talán rehabilitálhatta volna az orosz olvasóközönség és kritika előtt a regény első részéért, ami túl élethűre, túl reálisra sikeredett. S hiába írta Gogol A revizor mottójába, hogy az olvasó vagy a néző ne a tükröt hibáztassa, ha ferde benne a képe, a Holt lelkekben ábrázolt Oroszország nem volt azonos az orosz anyácska fantomképével, és ezért Gogolnak kellett bűnhődnie. Aki meg is hasonlott önmagával, minden művét megtagadta, összegyűjtött leveleiben igyekezett igen esetlenül tisztára mosnia magát, majd egy évtizeden át írta rehabilitáció reményében a regény folytatását. Amit halála előtt nyolc nappal a tűzbe vetett. Ezt a jelenetet Szerb Antal így örökítette meg: “1852. február 22-én éjjel Gogol a szokottnál is nagyobb buzgalommal imádkozott. Majd felkelt, behívta inasát, és gyertyával a kezében végigment szobáin, és mindegyikben keresztet vetett. Hirtelen elővett egy köteg kéziratot, nagy részét a kandallóba dobta és meggyújtotta gyertyájával. Az inas, úgy látszik, sejtette, miről van szó, és könnyezve kérte, hogy kímélje meg a kéziratot. “Nem a te dolgod – felelte Gogol –, te csak imádkozz!” Megvárta, amíg az egész hamuvá égett, keresztet vetett, oroszosan megcsókolta az inast, majd hálószobájába tért, ledobta magát a díványra és sírva fakadt.”

 Bár tény az is, hogy Gogol már húszéves korában, 1829-ben elégette első művét is, a Hans Küchelgarten című elbeszélő költeményét.

         Az igazi meghasonlása egy írónak azonban nem az, amit az irodalomtörténet egy Matvej nevű pópának tulajdonít, Szerb Antal a skizofréniának, Deák Tamás pedig a szorongásos depresszív neurózisnak, hanem amit Gogol kapcsán, de minden íróra vonatkoztatva Vicomte de Vogüe fogalmazott meg: “Már magában az, hogy egy ember írónak született, hogy szereti a tudományokat és az irodalmat, ama tanokhoz fűzi őt, amelyek az ifjúsága hajnalkorában uralkodtak; a legelső remekművek, amelyeket bámult, szentek előtte. Érettebb korában, mikor azt látja, hogy az új nemzedékek más isteneknek kezdenek hódolni, már az is sok volt tőle, ha képes őket követni, hogyan lehetne tehát azt követelni, hogy megelőzze őket? Pedig ez a dicsőségének elengedhetetlen feltétele: elfeledni és szétrombolni azt, amit szeretett, elindulni az ismeretlen felé, a korszellem élén. Csaknem olyan ez, mikor egy vallástól szívszakadva elfordulunk.”

 Ez az író igazi istentagadása, ami nélkül nem születik jó irodalom.

 

 

 


A VILÁG LEGHATALMASABB ÉLŐLÉNYÉRŐL

        

         Az irodalommal való tevékeny foglalkozás még nem avat feltétlenül íróvá. A romantika idejéből maradt ránk az egyik Schlegel-fiú gondolata, miszerint: “akiben fantázia, pátosz vagy mimikai talentum él, képesnek kellene lennie, hogy megtanulja a poézist, mint bármi egyéb mechanikus dolgot.” Talán így van, a mimetikus adottság és a mechanikus készség, vagyis a gyakorlással párosuló utánzókészség kialakíthat egy olyan mesterségbeli tudást, amelynek eredményét az adott kor irodalmi kánonja befogadja, hitelesíti, továbbhagyományozza. Ahol a mesterséghez társul egyéb is, mondjuk a schlegeli koncepcióban képzelőerő és indulatos szenvedély, ráadásul a sors kegyeltje is az illető, akkor akár a mesterségének művészévé is válhat. Vagy a művészet mesterévé. Bár az irodalomban a mesterségbeli tudás és az ösztönösség aránya olyannyira változó, mint az irodalmi ízlés maga, vagy éppen egy-egy alkotó korabeli, kritikai, illetve visszatekintő, irodalomtörténeti megítélése.

         A “nagy” nemzetek irodalmában, ahol iskolákban, kurzusokon, tanfolyamokon és táborokban tanítják a kreatív írást, bizonyára arányosan több azok száma, akik szakmai fortélyok elsajátítása után látnak neki az írásnak, s futhatnak ugyan néhány kört, de az íróvá avatáshoz e néhány körön túl a nem tanulható kreativitásra is szükség van. Visszakanyarodva a német romantikához: fantáziára és pátoszra.

         A Dél-Kaliforniában élő Dean R. Koontz ezek  az egyáltalán nem ritka kivételezettek közé tartozik: mesterségből ugyan nem sok újat lehet tőle tanulni, bár ez csupán a jelen Hi-tech metodológia szempontjából érvényes megállapítás; szakmai tudása a műfaján belül élen jár, ám fantáziája szárnyaló, patetikája döbbenetes – rémregényei 200 millió példányban keltek el. Nevezett Koontz úr legtöbb regénye ugyanúgy megfér ízlésem többször porig égett alexandriai könyvtárában, mint Rejtő Jenő regényei és Pilinszky János versei, mint Mészöly Miklós és Molnár Miklós, vagy Fehér Béla prózája. Bár az amerikai szerző fantáziája más irányú csapásokon halad, mint a nantes-i természettudós, Jules Verne képzelete, mégis annyiban hasonlítanak egymásra, hogy miként Verne tudomány-népszerűsítő regényeinek képzelmeit idővel a tudomány valami módon utolérte, Koontz fantazmagóriájára is megtalálta a gyakorlati tapasztalat – a valamilyen választ. Csak, mivel a tudomány nagyobb léptékkel halad manapság, a szóban forgó felismerésre nem kellet annyit várni, mint Verne feltételezéseinek beérésére.

         Koontz 1983-ban jelentette meg Phantoms című regényét (magyarul 2000-ben adták ki Az ősellenség címen), amelynek fabulája szerint egy hegyi üdülővárosban egyik pillanatról a másikra eltűnik minden élőlény, egy, a föld alatti, geológiai törésvonalak üregeiben élő és közlekedő, őskorból visszamaradt élőlény pusztította el őket. Az alaktalan, illetve alakváltó – és e megnevezése szerint a Biblia Sátánára utaló – lény a természet produktuma, és a regényben a tudós társadalom által exkommunikált szakember hozzá vezeti vissza a történelem során bekövetkezett nagy eltűnéseket, kezdve  Közép-Amerika indiánjaitól a háborúkban elveszett csapatokon keresztül a tengeri élővilág rejtélyes populáció-csökkenésein a kísértethajókig és a Bermuda-háromszögben tapasztalt eltűnésekig. Koontz mindezt még meghabverőzi egy kicsit, azzal, hogy mivel az amorf ősellenség emberekkel táplálkozik, antropomorf jelleget ölt, felgyülemlik benne az egyedül az emberben létező gonoszság, kíméletlenség, hajthatatlanság – és ez válik alaptermészetévé.    Valójában a világ legnagyobb élőlényéről ír ebben a munkájában a szerző, amely a föld alatt él és a föld feletti dolgokkal táplálkozik.

         A világ leghatalmasabb élőlénye – egy 2000 nyarán közzétett tudományos jelentés szerint – valóban a föld alatt él, a föld feletti élőlényekkel táplálkozik, csak éppen nem alakváltó, vagy ősellenség a neve, hanem Armillaria ostoyac, vagyis mézgomba. Az élőlény egyetlen, csupán mikroszkóppal látható spóraként kezdte pályafutását az időszámításunk előtti negyedik évszázadban, majd 2400 év alatt “felnevelkedett”. Kapaszkodjunk meg: jelenleg 880 hektáros a mérete, 1665 futballpálya területét fedi le, mintegy 5,6 kilométer hosszan húzódik és átlagosan egy méter mélységre hatol le a földbe.

         A gombát még 1998-ban fedezte fel egy oregoni kutató, aki arra figyelt fel, hogy a Malheur Nemzeti Parkban tömegesen pusztulnak el a fák a gyökerük elrothadása következtében. A faevő gomba súlyát nem is sikerült felbecsülni.

         A környezetvédelem szempontjából a világ leghatalmasabb élőlénye valóban ős ellenség, körülöleli a fák gyökerét – bár latin elnevezésében az armilla; kargyűrű, karkötő szó erre utal –, és felfalja azt, így közvetetten az emberre is ártalmas. Közvetlenül azonban talán mégse.

         A tudományos felfedezést közreadó hírügynökségi jelentés szerint a tekintélyes korú és méretű gombából egyébként a felszínen nem sok látszik, csak ősszel, az esős időszakban kukucskál ki föld alatti otthonából arany színű gombák formájában. A felfedezésről hírt adó Tina Dreisbach gombaszakértő botanikus kulináris szempontból is értékelte az “ősellenséget”. Szerinte az aranyos gombák ehetőek, bár szerinte nem a legízletesebbek, sok vajjal és fokhagymával kell őket elkészíteni.

         Hogy mi a tanulsága ennek a horrorból a fantáziát is felülmúló valóságba átcsapó fabulának? Bizonyára semmi sem, hacsak az nem, hogy amíg a képzelet-teremtette szörny a regényben azon munkálkodik, hogy a legvéresebb epizódok megteremtése során miként fogyassza el a földet uraló embert, addig a természet és a tudomány palinódiájában, visszaéneklésében az ember tépelődik az ősellenség elfogyasztásának kellemesé tételén, amihez máris megvan a receptje. Meg az, hogy bármennyire is elrugaszkodik az írói képzelet, mindvégig földközelben marad, miként a föld leghatalmasabb (kiterjedésű) lényének esetében is tapasztalhattuk.

 

 


 

ÖSSZEOLVASÁS

Posztmodern mellébeszélés az idézetek labirintusában

 

“Amint van művészete a gondolkodásnak és művészete az írásnak, úgy létezik művészete az olvasásnak is.”

(Isaac D´Israeli)

 

“Ha mindent megírsz egy könyvben, az olyan, mintha kardot hagynál egy gyerek kezében.” (Alexandriai Kelemen)

         “Tágas, szellős csarnok legyen a történet, lehessen benne ellakni, nézelődni, ide-oda járni.” (Lengyel Péter) “Nem érdemes kérdezni, hogy érték-e vagy beléndek, mert oly mindegy a halál szemszögéből, hogy valami érték-e vagy sem, egyéb tekintetbe veendő szempontunk meg nincs.” (Szentkuthy Miklós) “Egyetlen történet van, maga a létezés.” (Molnár Miklós) “Egy jól megírt élet éppoly ritka, mint egy jól eltöltött.” (Thomas Carlyle) “Az olvasás-írás végén nem több betűnek, hanem több életnek kell lennie.” (Temesi Ferenc) “Ó, szépség lázmérője, hátgerinc, / te néma bölcs: te légy, te légy bírálóm!” (Weöres Sándor) “Van, mikor ihletből, aktivitásból írunk, s van, mikor passzivitásból, unalomból: az utóbbi a nagy Múzsa.” (Szentkuthy Miklós) “Ádám Rariel arkangyaltól könyvet kapott. A könyv héberül Sefer, körülbelül, mint a görög logosz, tudást és világosságot és értelmet is jelent. De mindenesetre valamit, amit bevéstek, vagyis szignatúrát.” (Hamvas Béla) “A világ célja csak egy Könyv.” (Stéphane Mallarmé) “Huszonkét alapbetű: Isten lerajzolta, bevéste, összekapcsolta, megmérte, cserélgette őket, s velük alkotott meg mindent, ami létezik, s ami létezni fog.” (Széfer Jeciráh; A keletkezés könyve) “Az irodalomrendszer pillanatnyilag inkább igényli a prózát, mint a verset, inkább a történetet, mint a szöveget, inkább a novellát, mint a tárcát, inkább az elbeszélést, mint a novellát, és (sic itur ad gloriam mundi) inkább a regényt, mint az elbeszélést.” (Szilasi László) “Annak a múlt századi magyar irodalomnak, melyet irodalomtörténetünk legfényesebb lapjain tartunk számon, a század derekáig néhány száz rendszeres olvasója van csupán.” (Lányi András) “A próza a hipochondria műfaja, tapintási neurózis: a dolgokat megfogni akarja. A költészet ezzel szemben a szabadság műfaja: a dolgokat nem érinti, nem birtokolja, hanem ellenkezőleg, feloldja őket, a levegőbe fújja.” (Szentkuthy Miklós) “Az írás mint a megértés tette. Ezért kínosan ügyelnünk kell a beszédre, nagyon meg kell csinálni, hiszen ahogy beszélünk, olyan rendben vagy olyan káoszban éljük le és meg az életünket.” (Odorics Ferenc) “A világ nem érthető meg önmagából.” (Karl Jaspers) “A világot jórészt könyvek és különösen regények révén ismerjük meg.” (Michel Butor) “Minden nyelv az egymásutániság elvére épül; nem jó eszköz az örökkévaló, az időtlen kifejezésére.” (J. L. Borges) “A világtörténelem egy Szent Írás, amelyet bizonytalankodva igyekszünk megfejteni, illetve megírni, s amelybe bennünket is beleírnak.” (Thomas Carlyle) “Nincs a földön egyetlen emberi lény sem, aki meg tudná mondani, kicsoda. Senki sem tudja, mi végre jött e világra, mit tükröznek a tettei, érzései, gondolatai, se azt, hogy mi az igazi neve, a Világosság jegyzékében szereplő, kitörölhetetlen Neve... A történelem egy hatalmas liturgikus szöveg, amelyben a betűk és a pontok is érnek annyit, mint egy-egy teljes szakasz vagy fejezet, ám egyiknek is, másiknak is meghatározhatatlan és mélyen titkolt a jelentősége.” (Léon Bloy)”A költött történetekben csak egyetlen cselekmény van, de minden elképzelhető változatával. A bölcseleti jellegű művekben mindig ott a tézis és az antitézis, egy-egy tan tüzes pró és kontrája. Fogyatékosnak tartják azt a könyvet, amely nem tartalmazza önnön ellenkönyvét.” (J. L. Borges)  “A szentély igazi aurája az imaginatio, s csak másodsorban mindaz, ami övezi: homok, fák, virágillat, az oszlopok közt ki-bejáró szél.” (Rugási Gyula) “Ma már tudjuk, hogy egy értelmes sor vagy egy pontos hír körül mérföld hosszúságú esztelen kakofónia, verbális limlom és összefüggéstelenség található.” (J. L. Borges) “Ha négyszáz majom négymillió éven át négyszáz írógépet ütöget, egyikük biztosan lekopogja Shakespeare összes művét.” (Stephen King) “A világirodalmat, aminek most már az egész világot átfogó reménységet kellene jelentenie, magányos szigetlakók jellemzik, akik titkos jelekkel próbálnak üzenni egymásnak.” (Csányi László) “Minél jobban hasonlít a regény valami másra, annál inkább és igazabban saját maga. És mivel nincs meg, nyugodtan csinálhatjuk tovább. Végül teljesen mindegy, hogy egy műalkotás hamisított-e vagy elképzelt, ha egyszer művészet.” (Gore Vidal) “De hát én írom ezt a történetet, s úgy írom, ahogy kedvem tartja.” (Jorge Semprun) “Ha megtanulnánk OLVASNI, megszűnne az egyedi könyv jutalmazhatósága/büntethetősége ( »« KONTRA  »rossz«,  »igaz« KONTRA  »nem igaz« , stb. KONTRA etc.), minden könyv olvashatóvá válna (Rekontra és SZUBkontra), azaz az egyedi: olvashatatlanná. Az egyedi (an)alfabetikus könyv – bevezetés az olvasni-nem-tudásba. A radikális olvasás – mielőtt kinyitná – becsukja a könyvet.” (Molnár Miklós) “Letizia Álvarez de Toledo megjegyezte, hogy a hatalmas könyvtár felesleges; tulajdonképpen elegendő volna egyetlen kötet szokványos formátumban, kilenc vagy tízpontos betűből szedve, amely kötet végtelen számú, végtelen finom lapokból állna. (Cavalieri a XVII. század kezdetén azt mondta, hogy minden szilárd test végtelen számú egymásra helyezett sík.) E selymesen finom  zsebkalauz’ kezelése nem lenne kényelmes; minden látható lap ugyanolyan lapokká válna szét; a felfoghatatlan középső lapnak nem lenne hátsó oldala.” (J. L. Borges)

         “Megalomániás nárcisz vagyok, aki az egész emberiségből tükröt csinál, és önmagát ebben a tükörben bámulja.”(Hamvas Béla)

        

        

 

 

 

 

 

Tartalom

Az olvasás történetéről (I.)___________________________________________________________ 3

Az olvasás történetéről (II.)___________________________________________________________ 5

az olvasás történetéről (iii.)__________________________________________________________ 7

az olvasás mirákulumáról____________________________________________________________ 9

Hol tartunk az olvasással?__________________________________________________________ 11

az “isteni kompilációk”-ról___________________________________________________________ 13

Irodalomról és tükrözésről_________________________________________________________ 15

az írás béréről (i.)____________________________________________________________________ 17

az írás béréről (ii.)____________________________________________________________________ 19

Hasonlatosságról és különbözőségről_____________________________________________ 21

Még egyszer Picassóról______________________________________________________________ 23

a vajdasági antaioszról_____________________________________________________________ 25

A műélvezetről_______________________________________________________________________ 28

Még egyszer a műélvezetről__________________________________________________________ 30

Az irodalmi utazásokról és az utazási irodalomról_________________________________ 32

trójáról_____________________________________________________________________________ 34

A VILÁG MEGÁLLAPODÁSÁRÓL___________________________________________________________ 36

az énekelt versekről_________________________________________________________________ 38

Szépirodalmunk recepciójáról (I.)____________________________________________________ 40

SzépIRODALMUNK RECEPCIÓJÁRÓL (II.)____________________________________________________ 42

miért hallgatott el torok csaba?___________________________________________________ 44

Az új költői lendületről_____________________________________________________________ 46

KÉT SÓHER ELEFÁNTRÓL_________________________________________________________________ 48

Az idő természetéről_________________________________________________________________ 50

A totalitarizmusokról_______________________________________________________________ 52

A változó idők furcsaságairól (I.)____________________________________________________ 54

A változó idők Furcsaságairól (II.)___________________________________________________ 56

egy drávaszögi krónikáról__________________________________________________________ 58

egy falu szociográfiájáról__________________________________________________________ 60

a reménytelenség prófétájáról______________________________________________________ 62

A káosz breviáriumáról______________________________________________________________ 64

A versek háborús olvasatáról_______________________________________________________ 66

A MEGLEPETÉSEK PÁRHUZAMAIRÓL A REPÜLÉS MEGISMERÉSÉNEK KÖZEPETTE*_________________ 68

a “költött” szó hiteléről____________________________________________________________ 70

A FOLYTONOS TOVÁBBGONDOLÁS STRATÉGIÁJÁRÓL_______________________________________ 72

egy könyv sorsáról__________________________________________________________________ 75

a lehetséges valóságokról__________________________________________________________ 77

VersRől és Ellenállásról ( I.)_________________________________________________________ 79

VERSRŐL ÉS ELLENÁLLÁSRÓL (II.)_________________________________________________________ 81

egy imádságoskönyvről______________________________________________________________ 83

SILLING ISTVÁN ÚTJAIRÓL_______________________________________________________________ 85

Bensőségesen az irodalomról?_______________________________________________________ 87

a regényíró androgün természetéről_________________________________________________ 88

Az örök nőiről_______________________________________________________________________ 90

A nőkről a trón árnyékában_________________________________________________________ 92

Ismét a női életelvről________________________________________________________________ 94

A nő kérdez (I.)_________________________________________________________________________ 96

A NŐ KÉRDEZ (II.)________________________________________________________________________ 98

A férfi princípiumról (I.)______________________________________________________________ 101

A férfi princípiumról (II.)_____________________________________________________________ 103

A Herceg János Irodalmi díjról______________________________________________________ 105

Herceg János halálának évfordulójáról, avagy a hátatfordítókról*_____________ 107

egy híd-díjas kötetről_______________________________________________________________ 109

az érthetetlen versekről___________________________________________________________ 111

A költészet érthetőségéről_________________________________________________________ 114

bűnről és prózáról_________________________________________________________________ 116

A VÁLASZTOTT MAGÁNYRÓL (I.)_________________________________________________________ 118

A VÁLASZTOTT MAGÁNYRÓL (II.)_________________________________________________________ 120

A Lakatlan Szigetről (I.)_____________________________________________________________ 122

A Lakatlan Szigetekről (II.)__________________________________________________________ 124

egy könyvészeti remekről___________________________________________________________ 126

egy mai argonautáról és tisztelőiről (I.)____________________________________________ 128

egy mai argonautáról és tisztelőiről ( II.)___________________________________________ 130

egy mai argonautáról és tisztelőiről (III.)___________________________________________ 132

A BEZÁRULT EURÓPÁRÓL (I.)_____________________________________________________________ 134

A BEZÁRULT EURÓPÁRÓL (II.)____________________________________________________________ 136

sinkó ervin naplóiról (I.)_____________________________________________________________ 138

sinkó ervin naplóiról (II.)____________________________________________________________ 140

sinkó ervin naplóiról (III.)____________________________________________________________ 142

AZ ÖRÖKKÉ SZOMJAZÓK KÖNYVÉRŐL (I)._________________________________________________ 145

AZ ÖRÖKKÉ SZOMJAZÓK KÖNYVÉRŐL (II.)_________________________________________________ 147

Az örökké szomjazók könyvéről (III.)________________________________________________ 149

Az örökké szomjazók könyvéről (IV.)________________________________________________ 151

Az örökké szomjazók könyvéről (V.)_________________________________________________ 153

a betokosodott kudarcról_________________________________________________________ 155

egy novellapályázatról____________________________________________________________ 157

Slajf Sándor könyvéről_____________________________________________________________ 159

A habostorta-kultúráról (I.)________________________________________________________ 161

A HABOSTORTA-KULTÚRÁRÓL (II.)________________________________________________________ 163

A pusztuló grammatikáról__________________________________________________________ 165

Az efezusi betűkről__________________________________________________________________ 168

Az otthontalanság örök költői léthelyzetéről____________________________________ 170

A lírai költők hollétéről___________________________________________________________ 172

A versírás miértjéről (I.)_____________________________________________________________ 174

A versírás miértjéről (II.)____________________________________________________________ 176

A FOLYTONOS TOVÁBBGONDOLÁS STRATÉGIÁJÁRÓL______________________________________ 179

A hős kereséséről (I.)_________________________________________________________________ 182

A hős kereséséről (II.)________________________________________________________________ 184

A fordító sorsáról__________________________________________________________________ 186

A feledés zöld füvéről_______________________________________________________________ 188

Isten legszebb történetéről________________________________________________________ 190

“Mire Jó Az Isten?”___________________________________________________________________ 192

Az új szentháromságról____________________________________________________________ 194

A regényíró istentagadásáról_______________________________________________________ 196

A VILÁG LEGHATALMASABB ÉLŐLÉNYÉRŐL_______________________________________________ 198

ÖSSZEOLVASÁS_______________________________________________________________________ 201

Tartalom____________________________________________________________________________ 203

 



[1] Roland Barthes

[2] Holmi, 1998/2

[3] Ami a szerkesztőnek egyik pillanatban olyan kevésnek tűnt, hogy csak nyolcat számolt össze belőlük, meg saját körlevelének a felét is elhagyta valahol a számítógép memóriájában – bár ezt megértem: én a saját memóriámban sem bízom meg.

[4] A szövegen belüli többszörös idézés elkerülése végett a belső idézeteket a betűtípus megváltoztatásával jelzem.

[5] V. Ð.: Ludaci će uvek pisati. NAŠA BORBA, 1998. 01. 15.

[6] Miro Vuksanović: Likovi Milana Konjovića. Književna zajednica Novog Sada. Novi Sad, 1991.

[7] Čedomir Rkman: “Projekat Apolon – Kako sam otkrio Troju”.  Kljajićevo, 1997.

* Madách Imre, Friedrich Nietzsche, Jász Attila, Saint-Exupéry, Radnóti Miklós és Bori Imre sorainak felhasználásával.

[8] Nisam nikad napisao pesmu koju sam mogao da napišem. Prosveta, Bg. 1997.

[9] Jász Attila: Miért Szicília. József Attila Kör. Kijárat Kiadó. 1998.

[10] Európa Könyvkiadó, Budapest. 1990.

[11] Logos. Tóthfalu, 1997.

[12] A táncos, a politikus, a nő. Széphalom Könyvműhely, Bp. 1998.

[13] Bence Erika: Szemközt a művel. Életjel, Szabadka. 1999

[14] Fábri Anna: “A szép tiltott táj felé”. A magyar írónők története a két századforduló között (1795 - 19ö5). Kortárs Kiadó, Budapest, 1996

[15] Forum Könyvkiadó. Újvidék. 2000.

* Elhangzott a zombori Szent Rókus Temetőben, 1999. január 29-én.

[16] Gyilkosság a joghurt miatt. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998.

[17] Elias Canetti

[18] Laza Kostić: Santa Maria della Salute – Dragan Stojkov: Slike. Matica  Srpska. Novi Sad, 1997.

[19] Tudtommal a könyv “normális” méretben is megjelenik, abban már ez sem lesz zavaró.

[20] Magvető. Budapest, 2000

[21] A naplóbejegyzésekben több időbeli hivatkozás is található 1949-re, szeptembertől decemberig, az utolsó ilyen pontosítás pedig 1950. január 5.

[22] Az idézetekben a taglalt kiadvány helyesírását követem.

[23] Sinkó Ervin: Az út. Naplók 1916 – 1939. Szerkesztette József Farkas és Illés László. A jegyzeteket és a bibliográfiát készítette Bosnyák István.  Akadémiai Kiadó, Bp. 1990. 25. o.

[24] Szabadkai napló, 1916; Szabadkai napló, 1917; Bécsi naplótöredék, 1920; Szabadkai naplótöredék, 1920; Bécsi napló, 1923–1925; Szabadkai – szarajevói napló, 1926 – 1927; Naplótöredék, 1927 – 1930; Moszkvai napló, 1935 – 1936; Párizsi napló, 1937 – 1939.

[25] Sinkó Ervin: Az út. Naplók 1916 – 1939. Szerkesztette József Farkas és Illés László. A jegyzeteket és a bibliográfiát készítette Bosnyák István.  Akadémiai Kiadó, Bp. 1990. 25. o.

 

[26] Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996.

[27] A szerző a debreceni Alföld című folyóirat szerkesztőjeként kísérte folyamataiban a romániai, a (cseh)szlovákiai és a vajdasági magyar irodalmat és ezek vizsgálata áll kritikusi érdeklődésének homlokterében.

[28] Tornai József: Megkapaszkodások. HITEL, 1995/január.

[29] Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1998.

[30] A kötet recenzense, szerkesztője és illusztrátora.

[31] Jász Attila: Miért Szicília. József Attila Kör. Kijárat Kiadó. 1998.

[32] Ami azonban nem adatott mindenki asztalára: Boldog és szomorú történetünk. Kráter Műhely Egyesület, Budapest. 1994

[33] Radovan Zogović: Veljko Ostojić krónikái. Három elbeszélés. Író – kezek Bt. Budapest, 1999

[34] Jean Bottéro – Marc-Alain Ouaknin – Joseph Moingt: Isten legszebb története. Ki a Biblia Istene? Fordította Tompa Mária. Kairosz Kiadó, Budapest. 1998

[35] Jean Bottéro – Marc-Alain Ouaknin – Joseph Moingt: Isten legszebb története. Ki a Biblia Istene? Kairosz Kiadó, Budapest. 1998