remeteségben

 

Szó szót nem lazít, és a testnek

ellen nem áll: maradj ott,

hol vagy, s az, mi lenni akartál!

         (Szabó Palócz Attila)

 

 

Kedves Néném,

kéred, végre írjak magamról, mert szövegeimben minduntalan másokról, mások írásairól diskurálok. Örvendek, hogy olvasod elvétve megjelenő írásaimat, ám egyben meg kell hogy rójalak: végy erősebb pápaszemet, mert azzal bizonyára rólam is találhatsz jelentést lila esszéimben. Mondod, hogy hiányoltad jelenlétem a kritikagyűjteményem újvidéki bemutatóján; azt, hogy nem találkozhattunk egy kis rokoni csevely erejéig. Mentségül talán mondhatnám az igazságot: november elején[1] éppen batár se járt városod és Czoborszentmihály között; könnyebb volt akkor könyvet megjelentetni, mint vidékről a székvárosba jutni.

         Persze tudod, más is van itt a háttérben: a remeteség.

Kedves Néném,

te tudod a legjobban, hogy tudatosan vállaltam a szerzetesi életet, amikor belekóstolván a székvárosi pezsgő párbeszédek és útszéli intrikák mámorába, mégiscsak a magányt, a társtalanságot, az elszigeteltséget választottam. Se rokona, se ismerőse nem kívántam lenni senkinek. Korántsem az a magasztos eszme vezérelt, hogy Czoborszentmihályon, a mára már szórványba süllyedt volt vármegye-központban is van mit tenni, s ezt a feladatot fáklyaként vagyok köteles fölvállalni. Sokkal inkább Bessenyei vidéki maga- és miheztartása állt példaként előttem. Ő hitte és vállalta, hogy a nemzet, az irodalom és a nyelv haladását nem csupán a központból lehet szolgálni, hanem a vidéken születő, hol-mi gondolatok is párbeszédre találnak és ezáltal lehetővé teszik az előrelépést. Kivonulásom miatt természetesen sok mindenből kimaradtam, jóból, rosszból egyaránt. Régiek  és modernek, urbánusok és népiesek, értelmiségiek és véemdékások, intézménybeliek és kívülállók stb. vitája és ellentéte számomra oly távoli, hogy nem ragadok tollat egyik mellett sem, hanem inkább  elolvasok egy könyvet, Juhász Erzsébet gondolatát követve, miszerint legfőbb jó az olvasás. S Néném, mire lelek Kontra Ferenc egyik könyvében: “Meddig lehet így együtt élni, hogy mindenki mást mond, mint amit gondol, mást tesz, mint amit ígér?”

         Hogy nem ránk vonatkoznak ezek a sorok?

         Néném, minden sor, minden betű ránk vonatkozik!

         Ordas kor ez, itt az ideje, a kígyók mégse vedlik le bőrüket, a fenevadak, jajgatástól riasztva, éjjelenként lesettenkednek a hegyekből és könnyek nyomát követik hajnalig.

         Nem biztos, hogy morális cselekedet kívül maradni a dolgokon, de csak akkor nem, ha a kívülállás csupán a későbbi törleszkedést megelőző magatartás. Kimaradni valamiből pedig nem azonos a kívülmaradással. A remete nem önmaga miatt magányos és a többiek nélkül nem is lehetne egyedül. Az egyént ugyanis mindig a többiek  határozzák meg. Miféle vad szolipszizmus lenne, ha magunkat csupán önnön magunk viszonylatában tudnánk éltetni, alakítani, megismerni és meghatározni. Ezzel szemben mindannyian csupán a többieken át, a többiek révén létezünk – fizikailag, szellemileg egyaránt. Létünk bizonyításához nem elegendő a tükör – a másik szemében kell meglátni magunkat.

         Lényegi kérdésekben a remete is állást foglal, igaz, döntését egyedül, társtalanul kénytelen meghozni, s ezen igyekezete közben könnyen be is sározza csuháját. De azzal, hogy másokat nem, illetve NEM MÁSOKAT sároz be, megőrzi tisztaságát és tisztességét. Anakronisztikus hangzású, ám örökérvényű erkölcsi alapállás ez, tartást és magatartást parancsoló, ám gyanús mindazok szemében, akik az ethoszban rövid életű társadalmi egyezséget, az illemben az ösztönélet felesleges elfojtását és a szerelemben csupán a libidó és a nyálkahártyák problémáját látják.

         Talán mégsem maradok ki a dolgokból, hiszen olvasok. Meg néha írok. Mégis inkább olvasok. Sinkovits Péter egy versében például a következőket: “megvetem lábam / alattam talán / a sírom is lehetne”. S e három sorról nevek jutnak eszembe. Egymás után, legalább harminc. Azok nevei, akik írók, tollforgatók, vajdaságiak, ma mégis más országban, más olvasónak írnak. Csalódtak, szenvedtek, elmentek. Sajnálom őket, magunkat, sorolom nevük, kézbeveszem könyveiket, közben képtelen vagyok elhessegetni a fejemben motoszkáló gondolatot, Johannes Urzidil szavait, miszerint “előfordulhatnak olyan csalódások és szenvedések, amelyeket nem szabad szublimálni, hanem amelyekbe egy becsületes léleknek igenis bele kell pusztulnia”.

Kedves Néném,

engedj meg számomra egy kis csapongást levelemben: előttem egy vers, Kányádi Sándor írta Tojáshéj-fölirat címmel; hadd másoljam ide mindkettőnk mulattatására:

 

kezdem szégyellni a nevem

mert mint a halál kitakar

még elsuttogni se merem

mennyire ősi és magyar

 

még fenekükön a kakukk-

tojáshéj de már turulok

magyar uraim én maguk

között lenni már nem tudok.

 

Kedves Néném,

számodra nem tűnik úgy, mintha egyre többen kényszerülnénk remeteségbe, vagy vállalnánk önként a modern szerzetesek életvitelét? Lapozd csak fel a kezed ügyébe eső könyveket! Juhász Erzsébet olvasólámpája fénykörében igyekszik túlélni a sarkaiból kifordult világ szellemroncsoló szorítását, Bosnyák István Ady verseinek újraolvasása mellett készít látleletet Balkániáról és a hajlongásra kényszerülő kisebbség sorsáról. Jung Károly címválasztásával az adott térkoordináták mellett idő- és magatartásbeli meghatározását adja a deviáns jelennek: Barbaricum. Szeli István tudós remeteségében készíti elemzését peremkultúránk élettanának, Major Nándor meg szorgalmasan körmöli országunk elveszejtésének krónikáját. Sorolhatnám tovább, annyi magányra vágyó és magányt teremtő, tollra született barát neve tolulna bizonyára pennánk hegyére, mint amennyien az elmentek vannak.

         A magány: állapot, akár kényszerű, akár önként választott. Sőt, több annál. Goethe szerint “a leghatalmasabb kultúra, amellyel az ember felfegyverezheti magát, az a meggyőződés, hogy a többiek nem tudakolóznak iránta.” Goethe az embernek a magányosságra való jogát követelte meg, s mint magad is jól tudod, kedves Néném, e joga mellett bőséggel élt a szólás jogával és lehetőségével is.

         A remeteség itt sem jelent némaságot, az elhúzódás nem azonosítható a kivonulással, a peremvidékre szorultság pedig tény, korántsem minőség. Az “i”-re Czoborszentmihályon is ugyanúgy teszik fel a pontot, mint hajdan Rodostóban – ennek alapján érthetjük meg egymást. S ha már adatott a PÁRbeszéd lehetősége, hát éljünk vele.

Kedves Néném,

remélem nem untattalak lilán csapongó soraimmal, de bizony a remeteségben könnyen összegubancolódnak az ember gondolatai.

         A kibogozás reményében készülök találkozásunkra, addig is                                                                                 szellemi öleléssel:

                                                                           Fekete J. József

 

 

 



 Egy praemodern szerző posztmodern levele

[1] (1993)