Jelről, képről, jel-képről

 

“A jelkép már konzerválódott tudat.”

(Sáfrány Imre)

 

laposra kopott
zománc-fényű mamutfog

(tótágast-jegenyék)

midőn a természet szélmalma

gyökerestől

tépi hús-ágyából

 

kocsonyássá meredt

halszemünkkel

(felemás okulárén)

magunkat látjuk

kiszakadni a világból

 

Ê

 

Ars longa, vita brevis

 

         Egyességre kellene jutni a világgal. Legalább annyira, mint a baktériumok színes panoptikuma, vagy a vírusok öröklétű hada – a megtűrtség határáig.

         Hívatlanul kerültünk erre a világra; akár az egysejtű, óceáni véglények és gyökérlábúak hasának lüktető űrében születtünk; akár a végtelen víz felett lebegő isteni gondolat szabadított bennünket erre a világra, akár javíthatatlan fegyencként száműztek minket a végtelen űr valamelyik csücskéből az egyik, találomra kiválasztott, barátságtalan bolygóra.
         Bárhogyan is történt, időközben sikerült egyet-mást végzetesen tönkretennünk, s ez sokat nyomhat a latban az egyességet illetően – a világnak nem sok oka lehet bizalmat tanúsítani az ember irányában. Átutazónak tartja csupán ezen a Földön; turistaként körbepislanthatunk néhányszor, majd máris csomagolhatjuk a holminkat és az emlékeinket. Nem az ember egyéni élete sorsdöntő az ittlétben; hiszen az nem több, mint egy békés brontoszaurusz emésztési ciklusa, vagy egy bárgyú mamut bögölyűző ormányhimbálása – hanem az a történelmi/időfolyamatbeli nanoszekundum, amit az ember a lét tiszavirágaként a vele szemben oly barátságtalan világban eltöltött. Egy isteni szempillantás telt el csupán az idő alatt, amíg a homo primigenius kőbaltáját írótollra cserélte, s lett belőle homme de lettres; a kozmosz bal sarkában született csillag fénye ez idő alatt még csak poroszkál a mit sem sejtő jobb sarok irányába. S amíg a tudat nélküli, a maguk öröklétét fel nem ismerő amőbáknak, az idők kezdetére is emlékező kovamoszatoknak, önmagukban vígan osztódó véglényeknek megadatott, hogy továbbra is békésen áztassák gyökérlábukat az életet nevelő vízben, a magát szerénytelenül sapiensnek becéző homo még saját történetét, eredetét, egykori műszaki ismereteit se képes felfedni. A világ lenne féltékeny saját titkaira? Dehogyis, hiszen amit valaki egyszer már végigélt, nem lehet valaki más titka. Hacsak annak a bizonyos másiknak nem jobb az emlékezete. Hacsak nem maga az ember féltékeny a másik ember ismeretei miatt. S ezért cseréli időnként szakócára a még meg se koptatott írótollát.

 

Ê

 

         A szavak olyan jelképek, amelyek valami közös emléket fogalmaznak meg.

(J. L. Borges)

 

Ê

 

         Meg kellene ismerni a világot. Ennek azonban nem csupán a világ és az ember létciklusának arányíthatatlansága vet gátat, hanem a maga megismerésére törekvő, valamint a megismerés eszközeinek a tökéletlensége. Az ember a legősibb és természetszerűen a legpontatlanabb mérő-, illetve arányító-eszköz, lényegében öncélú szándék anyagiasulása, amelynek tapasztalatai lejegyzés, újabb összevetés, “megmérettetés”, arányítás nélkül puszta kísérletek maradnak, egérkaparászás a bizánci bronzkapu kulcslyukán, értelmetlen cselekedetté süllyednek egy-egy megismerési/értelmezési kísérlet agyvak-fényében; mi más a történelem, mint filozófusok és ideológusok útszéli temetője. Nem a világ próteuszi-dionűszoszi természete állja útját saját lényege megismerésének, hanem az ember suta istenkedése, meztelencsiga-kúszása az Olümposz csúcsára, amit csupán addig képes játszani, hogy minden másnál felsőbbrendűvé deklarálja magát, miközben ujjai közül kicsorog a valóság megfoghatatlan vize – s a világ szívesen megfeledkezne új isteneiről. A megismeréshez segédeszközökre van szükség, amit az a homme d´esprit meg is talált a nyelvében és a matematikában, a jelképek segítségével történő leírásban. Ám lehet-e a leírás hathatós eszköze a világ megismerésének? Illetve, elegendő-e a nyelv vagy a matematika a világ ábrázolásához?

 

Ê

 

         S az íróul írónak, mielőtt írni kezd, ezt kell éreznie, hogy az ő eszköze valami lényegesen, fantasztikusan más, mint a zenészé, matematikusé, festőé: az ő eszköze a materializált pontatlanság, a véletlen reflexkristályai (a szavak elvégre ezek), egy csomó törmelék nagy agyvelők és fóbia-vert ősemberek megnyilatkozásaiból, valami heterogén és kontúrtalan vásári massza izomrángásokból és agyvegetációkból (finoman ‘szó’-nak és ‘gondolat’-nak hívják az ilyesmit), praktikumnak és varázslásnak, dekoratív ugatásnak és mondvacsinált hang-etikettnek tisztátlan kultúr-iszapja: ez a nyelv és ez az irodalom eszköze.

(Szentkuthy Miklós)

 

Ê

 

         A megismerés érdekében ábrázolni kellene a világot. Ehhez adott a nyelv, az ember egyedüli csodája, amely bizonyos szerveződések között közvetíteni képes az élményt, a tapasztalatot, a megismerést, hiszen egy-egy szó a maga nyelvterületén belül általános és egyéni tapasztalatokat rögzít, tömörít jelképpé. Jorge Luis Borges írja egyik elbeszélésében: “... még az emberi nyelvben sincs olyan kifejezés, mely ne a teljes világegyetemre vonatkozna; TIGRIST mondani annyi, mint minden tigrist említeni, amely azt nemzette, a szarvasokat és teknőcöket, melyeket az felfalt, a legelőket, melyek a szarvasokat táplálták, a földet, mely a legelő anyja volt, az eget, mely világosságot adott a földnek.” Így az egyik író ember. Egy másik homme de lettres, Szentkuthy Miklós (paradox módon) kétszeresen  gyatra szerszámnak tartja eszközét, a nyelvet. Elsősorban azért, mert képtelen árnyaltságában követni a valóság, a természet billió árnyalatát, tehát inkább rendelkezik az ismereteket tömörítő jelképiség jellemzőivel, mint az egyéniesítő kifejezés, megnevezés erejével. A nyelv emellett, s ez a második szempont elégtelenségének meghatározásában, képtelen a fogalmakat matematikai pontossággal kifejezni. Legegyszerűbb példája a megismerés és kifejezés kétoldali és kétszerezett fogyatékosságának az az első elemista számtan-feladat, miszerint össze kell adni három almát és két körtét:
3+2 = 5. Ez matematikailag igaz, nyelvileg azonban nem, ugyanis nyelvi értelmezésben az egyenlet csak a következő módon írható le: 3 alma + 2 körte = 3 alma + 2 körte. Az 5 gyümölcs fogalma semmiképpen se keverhető ide, mert ez az állítás nem felelne meg az igazságnak. Tehát: ha ötvözni igyekszünk a matematikát és a nyelvet, az igazság megkérdőjelezésével közelebb kerülünk a valósághoz.

 

Ê

 

         Az ember örök valóság- és igazság-igényének kielégítéséhez leginkább a képek és az ábrák segítenek hozzá, éppen jelképiségük, önazonosságuk által. A civilizáció folytán megkövesedett tudattartalmakat a kultúra újabb értelmezési lehetőségekkel ruházza fel, amit az egyén sajátos meglátásával gazdagít, akár alkotóként, akár befogadóként is áll a műalkotás titkos csodája előtt. Az alkotás anyagában a jel képpé alakul, egyedivé minősül át, aminek értékelése nem kötelezően alkalmazkodik az esztétika eddig megírt fejezeteihez. Egyes művek nem attól szépek, mert érthetőek, vagy mondjuk strukturáltak, hanem mert valamilyen módon képesek vagyunk befogadni tartalmukat, formájukat és anyagukat – s e hármat együtt élvezzük. Mintha a gyakorlatias königsbergi kriticista, Immanuel Kant esztétikai tételét fogalmaznánk újra: “szép az, ami érdek nélkül tetszik”. Pedig ez nem lehet így igaz, hiszen a művészetet elszakítanánk az emberi szférából, megtagadnánk az ember igazságigényét, valósághabzsoló falánkságát. Elképzelésünkhöz akkor sokkal közelebb áll Aquinói Szent Tamás megfogalmazása, miszerint: “a szépség az igazság visszfénye”, tehát nem maga az igazság,  nem maga a valóság, hanem a feléjük való vágyódásunk tükörképe, a valóságot jelképeiből újrastrukturáló KÉPEK, amelyeken magunkat látjuk kiszakadni a világból.

 

Ê

 

         Kemény szerszám a szó, éles, mint a beretva, súlyos, mint a Guillotine – kétszer gondolja meg, aki kezd vele.

         (Lengyel Péter)

 

Ê

 

         Van egy egerem. Illetve nem is egér, hanem hörcsög, arany, szíriai aranyhörcsög. Igazából/igazándiból nem is az enyém, hanem gyermekünk kenyeres pajtása, Miklósé, aki nevét jószerével neked köszönheti; a hörcsögöt meg ajándékba kapta – tőlünk – a karácsonnyal szinte egybeeső születésnapjára. A kilencedikre.

         Jerry, a hörcsög kalitkában, azon belül egy teásdobozban lakik. Amennyire megítélhetem, viszonylag otthonosan, ám szemmel láthatóan elkedvetleníti, ha zárva találja a ketrece ajtaját. Ha azonban kinyitom a világtól elválasztó rácsozatot – a teremtés isteni ujjmozdulata Michel Angelo mennyezetképén –, boldogan, teli talppal és fenékkel huppan bele a végtelenbe: a fürdőkád mindig újra felfedezhető, magába visszagörbülő zománc-fényébe...

 

Fekete J. József