Netittia K. Froese

szerelem

talált levelek

 

Első levél:

Henry Beaufort, az Ász  kockás füzetlapra írt iskoláskori levele Agnes Ridgewicknek

 

AP. KG.          KEDVES ÁGI

 

    Azt hisem hogy mošt nem zavarlak de ha megiš akor szoljal. Mert nem szeretem az eröszakošagot. De azert megis irok mert tudod hogy nem latalak. Vasarnap és oljan nehez. gondold csak igy magadban hogy ha valakit seretsc serettből és szerelembel. Dudod oljan   a kedveš vagy hogy nem foglak elfelejti šoha šoha šem csak csak tudod ho hogy miljen nehez mert nem birok mindeg meni az idötöl ës tanulaštol. Tudod hogy motoral mar nagyon hideg van – den nem baj mind minden igy jo eš sep hogy ha egy kičsit nehezeb de nem baj majd čsak les valahhogyan. Majd tavasra egy honap sabad lesek és azutan < el kel meni három honapra ~~~ de tudod ugy szeretlek s nem szerettnek ell meni de tudod ha muszaj. kedveš

Ági irjal hogy ha nem zavarlak a tanulášodban,,,,

 

L.S.O.

1-6-7473-01

Henry

 


 

 

Második levél:

         George T. LaPointe bolti számológép papírtekercsére rótt levele a shawshanki börtöből feleségének, Patricia LaPointenek

 


Az életem mindig

csak az enyém volt

… most már a tiéd is!

   

Nem is tudom, hogy miért kezdek el írni. Ami a papírra kívánkozik, már Neked is ismert, mert minden Velünk történt – vagy talán mégis van valami itt belül, amit nem volt még időm – vagy nem tartottam fontosnak elmondani.

    Hol is kezdjem, amikor úgy érzem, hogy minden, mindig egyformán szép volt és szép most is. Minden pillanat, ami volt és van, határtalan örömet szerez – mert Veled először érzem és tudom – hogy csak és egyedül Veled tűnik el minden és csak Téged látlak és érezlek – szeretlek kimondhatatlan tűzzel, tisztasággal és odaadással.

    Talán ott kezdeném, ami életem végéig fordulópont maradt gondolkodásomban, viselkedésemben és igaz hitemben.

    Tánc volt és mi élveztük a levegőt, a zenét, a táncot és egymást. Mindenki megszokta már tőlünk ezt a látványt és senki sem gondolta, hogy bennünk mi is játszódik, mi is van. Akkor egyszerre egy igaz tűzben megszorítottad a kezem! Akkor számomra megszűnt a zene, a fény, a hangok, az illatok – csak két csillogó szemed maradt, hangtalan magyarázva kezed szorítását.

    Én megértettem.

    Éreztem, hogy e forgó lázban sem felhívás ez egy jövendő rövid szerelemre, hogy nem flört ez, vagy játék – az érzelmek kicsapongó árja, hanem kihívás egy életre. Azt hiszem, hogy akkor éreztük először igazán – egymást.

    Boldog voltam, féktelenül boldog, mert bennem izzott mindez hosszú-hosszú éveken át és csak ez az apró mozdulat hiányzott, hogy lángra lobbanjon, igazi szerelemtől égő, örök lángra. Sok-sok gondolkodás után már megbocsátottam magamnak (és hiszem, hogy Te is megbocsátod), hogy nem emlékszem semmire, ami utána történt az este.

    Ma már tudom, hogy életem legfontosabb határozata volt az a fogadalom, amit akkor magamnak tettem: az enyém leszel teljesen az életem végéig, akármi is az ára.

    Átgázoltam mindenen; családon, barátságon, munkán, szereteten. Félredobtam mindent, ami addig fontos volt az életemben. Te is. Biztos vagyok benne, hogy ez az, ami összetart bennünket, ami nem engedi soha széttörni szerelmünk gyönyörű alkotását – közös, a mi életünket.

    Olykor-olykor a legjobban és legaprólékosabban felépített épület is meginog. Néha még a papok Istenbe vetett hite sem elég erős. Néha én is felteszem a nehezebb kérdéseket magamnak és válaszolok is – bár nem könnyű, hisz az ember magának soha nem hazudhat. Az igazsággal pedig harcolni nem lehet – hisz az eleve elvesztett ütközet. Most először az életemben nyugodt vagyok minden feltett kérdés előtt, és amíg válaszolok rá, rájövök, hogy így, igaz gondolatokkal, igaz elhatározásokkal, igaz válaszokkal – sokkal könnyebb. A lelkiismeret (lám mennyire fontos) ilyenkor soha nem lázad fel, csak mosolyogva meghúzódik és átadja a helyát a szívnek és az igaz ésszel való gondolkodásnak.

    Mennyire is helyénvaló, találó és értékes:

    „… Ma már nyugodtan ejtem a Neved ki, ma már nem félek a tekintetedtől.

   

    … Mert benne vagy Te minden félrecsúszott nyakkendőmben, és elvétett szavamban és minden eltépett levelemben és egész elhibázott életemben.

    Élsz és uralkodol örökkön – Amen,”

    Ugye mennyire szép, hisz én akarom, hogy uralkodj gondolataimban és cselekedeteimben – úgy, hogy ezt én akarom, én szeretném. Uralkodva úgy, hogy magam vigyázok elhatározásaink, cselekedeteink és szerelmünk közösségéről, egységéről, összetartozásáról, barátságáról és szépségéről.

    Tisztán – a test és a lélek ragyogásának parazsában vártalak csendes pihenés közben az ágyon, cigarettával csillapítva sürgető várakozásomat. Halk zene úszott a plafon alatt, mint szappanbuborék a fényben, és Te jöttél, duzzadó izmoktól és szerelemtől égve, pattanó testtel, vágytól éhes mosolygással, hogy a szépséget és a boldogságom határát a végtelenségig távolítsuk, láthatatlanná tegyük és akarattal elveszítsük.

    Amikor gyönyörű tested leheletfinom tapintásától is felszikrázott bennem az Istentől beépített vágy, elpattant egy húr a hegedűn, amely a valóság köteléke volt a szerelem bástyáján. A vihar újra és újra kiújult és a bárka csak hánykolódott testünk ritmusában, hogy utána elvesszen örökre egy megvadult, fülsiketítő villámcsapásban.

    Amíg fáradtságtól pihegve, mint törtszárnyú madarak, összebújva feküdtünk, édes szavakat sugdosva egymásnak, nem kapcsolt az ész állandó munkaritmusára, csak a szív kalapált egyhangú, tavaszi méhzsongással: szeretlek, imádlak, szeretlek, imádlak… Ugye, mennyire szép is egész életünk így együtt, ha rátalálunk a nagy igazságra: nem a rossz felett való gond és búslakodás, hanem az állandó szépség apró mozaikkockáinak megbecsülése és szeretete a közös élet tüzét állandóan felhevítő, parazsát tartó csodálatos mindenség.

    Szavaim csendesen jönnek elő, halk egyszerűséggel, bomlasztó állandósággal, keserű, de igaz lehelettel – hogy mint egy nagy folyó, megállás nélkül morzsolják az örök igazságot: élni és igazán szeretni egy életben csak egyszer lehet TÉGED!

    Ezt tudva és érezve valahogy eltűnik minden más, elhalványulnak a képek, életek tűnnek el…

    Gyönyörű, verőfényes nap volt akkor régen, én fiatal voltam és állandóan szerelmes, mint a méhecske, de az igazit akkor még nem találtam meg – akkor az ember életében talán még nincs is igazi.

    Éltem a magam életét, ahogy tudtam, nem kérve soha senkitől semmit – és boldog voltam. Akkor jött egy távirat… olvastam és nem hittem, imádkoztam elfásult ésszel és szívvel, azután hazajöttem, ha nekem az otthon volt, hogy még egyszer lássam azt, akit a legmélyebben és legigazabban szerettem.

    Abba az egy ünneplő ruhámba öltöztem – nyakkendőt nem hordtam (sportoló szokás), hanem fekete inget húztam, ma sem tudom miért, talán a tudatalatti félelem, a megbecsülés… csak így mentem el a nagy beteghez, aki pár nappal előtt még, talán fogcsikorgatva, de vidám volt, és olyan ember, amilyen én akartam mindig lenni.

    Feküdt. Mindig fésült fehér haja ritka kuszasággal nedvesedett rózsaszín fejére, nehéz kőművességtől eldurvult, barna keze most halvány áttetszőségben feküdt a fehér takarón.

    Ébren volt.

    Amikor meglátott, az a piciny kis elrejtett csillag a számomra ismét kigyulladt, hisz mindig én voltam neki minden és kéken lobogott tengerszemében a tűz – nekem.

    Akkor már nem tudott sokat beszélni. Megfogta a kezem és az én nagy tanultságomból és dicső szókincsemből is csak annyira jutott, hogy mint annyiszor előtte, megkérdeztem: Megiszunk egy pálinkát?

    Rábólintott!

    Én kitöltöttem, koccintottunk, megittam. Ő is szájához emelte, azután két kezébe fogva, csendes nyugalommal és békességgel elaludt.

    Lábujjhegyen távoztam, hogy ne zavarjam drága nyugalmát, bízva a holnapi derűs viszontlátásban, mosollyal, dallal teli beszélgetésben.

    Reggel úgy találták meg, a pohárra meredt ujjakkal, a pohárban még benne volt a pálinka, amit azzal akart meginni, akit a legjobban szeretett és akiből az évek folyamán akaratlanul is Ő lett.

    Most egy ugyanilyen verőfényes nap vitte el a másik embert, aki hasonmása volt annak, akit akkor annyira szeretve veszítettem el.

    A feleletre nem váró kérdés pedig újra és újra kibuggyan: miért azok mennek el, akiket a legjobban szeretünk?

    Most sem jött ki könny a szemekből. A sok év, megpróbáltatás és a sok rossz megedzi az embert és kemény lesz, mint az acél. Ott, a sír szélén, amíg igyekeztem elrejteni a fájdalmamat, hogy megoszthassam Veled a Tiédet, nagyon tisztán láttam: amikor a szürke és egyhangú betonlapok eltakarták a koporsót és az emberek megfordultak, ki-ki saját gondjai felé, valahogy belemart az életembe az állandó igazság: a feledés első porszeme már ráhullt, egy most távozó ember emlékére!

    Alkonyodik.

    Igaz, a magasra sikerült ablakon még be-beszökik néhány eltévedt kései napsugár, de a mély udvar füvén már csendesen lopakodik a májusi éjszaka.

    Veled szeretnék lenni. Érezni hajad lágyságát, tested illatát, szíved ritmusára dobogtatni a szívem és szeretni Téged örült szertelenséggel, elfeledve mindent… csak szép emlékeket tartani meg utána, azt, ami szép volt és elmúlt.

 

A FOLYTATÁST ITT

UTÁNA RAGASSZUK!


ê

 

    Fordította:
Lakatos F. Margit