A posztmodern levelekből

 

ma  miről  írnál,  jános  bátyánk?

 

Levélféle több feladótól, halálodnak második évfordulóján

 

 

         Rettenetesen nehéz őszintének lenni. Nem csupán őszintén beszélni, hanem őszintén látni, őszintén élni is. Az ember csupán a tragédiákban ismer magára, a rémület perceiben jut el a kései felismeréshez, hogy életében mindig is igyekezett nem tudomást venni a valóságról. Megpróbált őszintétlenül élni. A tények helyett a látszattal bódítva magát, hogy minél távolabbra odázhassa el az igazsággal való szembesülést.

         Az írónak vállalnia kell az őszinteség rettenetes terhét. Az őszintén látás és az őszintén láttatás kibúvókra módot nem adó feladatát. S nem csak azért, mert erre mifelénk, Kelet-Közép-Európában – de ezt Te jobban tudod: a világ más tájain is – nem ritka az író “őszinteségének” politikai megmérettetése, amelyhez  az esztétikum mércéi helyett a rendőrség módszereit alkalmazzák; hanem mert az írói őszinteség óriási terhet görget maga előtt – annak a kimondási kötelezettségét, hogy nincsenek válaszai. Nincsenek megoldásai, jól működő algoritmusai a problémák megoldására, azokéra, amelyekre olvasói, vagy mondjam úgy, potenciális olvasói, a nemzet, amelynek nyelvén beszél – választ vár. Az őszinteségnek eme megalázó terhe miatt nem állhat az író népe, nemzete élére, lobogóhordozóként, fáklyavivőként, hiszen a legegyszerűbbnek tűnő kérdésekre sincs válasza. Vezér helyett csupán szolgája lehet népének az író: szolgálata az írás maga.

         Írótársaiddal egyetemben kívül rekedtél a sors kegyeltjeinek körén; terhed, kereszted a szolgálat és az őszinteség. Meg a magány. Ráadásul az a belülről fakadó fölöslegesség-érzet, ami visszatérő szorongásként tör az emberre, amikor újból és újból mázsányi súlyként, mint homok és kő nehezedik a mellére a felismerés, hogy kettős koporsóba vagyunk bezárva: nyelvünkbe és kisebbségi mivoltunkba. A “vajdaságimagyarírót” legszebb reményeink szerint olvasni kellene Belgrádban és Budapesten is. Ehelyett még Zomborban, a két főváros közti félúton se olvassák. “Népek békéje: Zombor” – nyilatkoztad nem egy alkalommal az íróra kötelező és a rád jellemző őszinteséggel, írtad meg könyveid sorában, históriai pontossággal idézve a módosulásoknak a népek békéje metaforájába zsugorított pillanatait. Ha olvasnák, olvashatnák a “vajdaságimagyarírót”, Síkváradon, a Szelencsében, Kekez Tuna szülőföldjén bár utcanévtábla jelezné e jellegzetes vajdasági irodalmi hős, vagy megteremtője emlékét.

         Életedben is világos volt, hogy nem olvasnak bennünket, sem Belgrádban, sem Budapesten, sem Zomborban, sem Szivacon, sem Doroszlón. Mégis, az írással való szolgálatra tetted fel ittléted, akár az előtted ösvényt gázoló szivaci társad, akinek bukdácsolását kezdetben szánalommal kísérted, végül magad álltál a helyébe. 1928-ban, az utódállamok  magyar nyelvű orgánumában, az akkori HÍD-ban még vidéki szépléleknek nevezted Szenteleky Kornélt, a vajdasági magyar irodalmat pedig lenézően provinciálisnak tituláltad. Ifjonci lelkesedésedben inkább a sinkói európaiság látszott követendőnek: “Európa! nem pedig templomtorony-romantika meg falu! Sinkó bejárta Európát, európéer lett, imponáló európai attitűddel. Mi meg itt maradtunk a poros, piszkos, boros Bácskában, nyakig sárba merülve: nagy különbség van közöttünk. Én itthon lettem realista.” – mondtad majd  hatvan év távlatából a kezdeti nekibuzdulásról. Aminek ellenére itthon maradtál, és a legnehezebb feladatra vállalkoztál: “irodalmat teremteni olyan helyen, ahol – Németh László szavaival – sem szén, sem fa, legfeljebb haraszt volt”. Mindenese kellett, hogy legyél ennek az irodalomnak. S akkor még nem azért írtál, hogy menekülj a magánytól, hanem mert tudtad, ez a szolgálatod: írásbeli kultúrát teremteni ott, ahol a dilettantizmus látszott elhatalmasodni. Ehhez persze nem volt elegendő a poros, sáros, boros Bácska perspektívája – Európára is ki kellett tekinteni, s ez náladnál jobban senkinek se sikerült. Műfajokat teremtettél, elhoztad Európát Bácskába, felmutattad Bácska európaiságát, s közben arra is jutott időd, hogy biztató szavakkal önts új erőt írótársaidba, hogy akármilyen nehéz, írjanak, csinálják tovább, hiszen mindenek  ellenére van remény...

... közben:

         foltokban fehéret

                   vérzik a tél

         és az öröklét küszöbén

         elnémulunk

 

         a csonthéjas némaság szinte fáj

         katonásan sorakoznak

                   fejünk felett

                       keresztben a fák

 

         A keserűség helyett ma azonban az ünnepnek lenne helye. Megülhetnénk első novellád megjelenésének hetvenedik esztendejét, elmesélhetnéd azt az apró szerelmi történetet, ami az Egy bohóc szerelme megírására ösztönzött. Beszélhetnél arról, hogy miként fogadta ezt az írást 1927-ben  a Zombori Újságot szerkesztő Bosnyák Ernő, a dunamenti Hollywoodot megálmodó, filmes Bosnyák, vagy arról, hogy a szerelmes kamasz Hercogból miért lett Höndy János, hogy később a bohóc álarcát soha véglegesen le nem vető realista már Hercegként jegyezze életművét, ami “szépirodalmunknak nem csupán leggazdagabb, legjelentősebb, hanem egyúttal a legkevésbé romlandó életműve is. Olyan, amelynek értéke az idő múlásával csak nőni fog. S egyúttal határkő is, amely után valami újnak kell kezdődnie, mert lezár egy korszakot, az eszmélés, az alapozás, a kezdeti kibontakozás korát”.

         Ma miről írnál, János bátyánk?

 

A levélben jelzett, vagy kiemelés nélkül idézett Bányai János, Czine Mihály, Dér Zoltán, Dudás Károly, Maširević Branko, Petrović Veljko, Stephen King, Varga Sándor és mások helyett, megbecsüléssel:

                                                       

                                                                  Fekete J. József