az igazság ritmusáról*

 

 

Szívünk képzelgéseken élt,
s e tápláléktól elvadult;
gyűlöletünk több szenvedélyt
rejt, mint szerelmünk...

                               (W. B. Yeats)

 

Kedves Néném,

túlléptem a negyvenen és rájöttem, hazudós vagyok. Vagyis mégsem egészen, hiszen nem mondhatom, hogy lódítanék bármikor, de nem is szépíthetem, hogy nagyokat mondok, mert nem ez az igazság, hanem az, hogy valójában nem mindig a valóságnak megfelelően nyilatkoztam.

         Ez a múltamat beárnyékoló reveláció Budapesten, az Országos Széchenyi Könyvtárban szakadt rám, egyfajta templom-effektus következményeként – a monumentális márvány-falak a piramisok belsejében vibráló bizonytalanságot, fennköltséget, emelkedettséget sugallták, a riasztóberendezések fémkapui mögött pedig mintha még a sfinxek álmodták volna ezeréves álmaikat. A roppant méretű, rideg terem egyik percről a másikra elmagányosítja az embert, magába mélyedésre, önvizsgálatra kényszeríti.

         Ültünk a könyvtár előadótermében, szemben a publikummal, négy szépíró, a házigazdáink, meg én. Amíg az Írószövetség elnöke részletes bevezetőjét hallgattuk, azon töprengtem, hogyan is kerültem én ide. Meg hogy valamit a közönségnek is kellene mondani. Egyebek közt éppen arról, hogy tényleg, hogy kerültem én ide.

         Arról kellene beszélnem – gondoltam, mentegetőzésként, hogy nem verset olvasok majd fel, vagy novellát –, amit alkalomadtán a korábbi interjúkban is elmondtam, hogy soha nem tettem kirándulást a szépírói terrénumokra, mindig a szikárabb kritika, meg a könyvekből szerzett tapasztalatokat hasznosító esszé foglalkoztatott. S ekkor eszembe jutott: legutóbbi lakásfestésünk kísérőrendezvényei egyikén, amikor a könyveket, kéziratokat, dokumentumokat igyekeztem reménytelenül és reményvesztve újra egy, a korábbira emlékeztető sorrendbe állítani, két füzetnyi vers-kéziratomra bukkantam. Tehát nem igaz a korábbi állításom, hazudtam a szépirodalommal való kapcsolatomról. Igenis írtam verset, még ha csak serdülőkori érzelmi túltengéseim levezetéseként is, de mégis igen! Hazudtam – s ahogy rájöttem erre, tudtam, nem élhetek tovább ebben a hazugságban. Ott rögtön el is mondtam megvilágosodásom hevenyészett történetét. De ez már, kedves Néném, nem segített.   Lefagyott arcomról a pálmaágas lendület, az erényből és büszkeségből magam köré emelt falak rétegenként málladozni kezdtek. Miként a hagyma héja alól bukkannak elő az egyre csípősebb szeletek, úgy bontakozott ki a későbbiekben hazugságom, vagy inkább nevezzem negatív képzelgésem gonosz daganata a feledés elringató alattomosságának dagályos hátteréből.

         Később, a könyvvásár alkalmából rendezett nemzetközi írótalálkozón a szervező megkért, hogy szerbül olvassak fel munkámból, amire  csak azt tudtam válaszolni, hogy nem, én inkább beszélnék és feltétlenül magyarul. Meg hát konfesszáltam is egy kicsit – a hazugság keltette korábbi bűntudattól hajtva –, miszerint igen, voltak szépirodalmi kísérleteim is, de bizton állítom, hogy szerb nyelven nem írtam semmit.

Kedves Néném,

mondani se merem: az estet követően elővettem a két ominózus füzetet, a remélhetőleg összes verseim gyűjteményét, s nem is kellett sokat lapoznom bennük hogy   szerbül írt költeményre bukkanjak az egyikben. S mivel minden még tovább fokozható, azt is be kell vallanom, hogy régi folyóiratszámokban nyomozva nem is egy közölt versemre, illetve képversemre bukkantam.

Kedves Néném,

hidd el, nem tudtam róluk. Létezésük egyszerűen törlődött az agyamból. Hogy miért? Ezt szeretném én is tudni. Szégyelltem volna pubertás-csintalankodásaim eredményét? Életvitelem, érdeklődésem annyira más irányba kanyarodott volna, hogy ezt   is kivetette magából a tudatom, mint megannyi, az elmúlt években használatlan és ennek alapján feleslegesnek minősült ismeretet és tudást? Nem tudom. Minden esetre biztos, hogy a márványterem fennköltsége által kiváltott revelációm arra is rámutatott, hogy nem lehetek sem magammal, sem másokkal szemben kizárólagos: az igen és a nem között még számtalan árnyalat létezik. Például a talán. A bizonyára. Az esetleg. A netán. A valószínűleg. A lehet. A talán így is lehet. S semmit se veszít a kijelentés, az ítélet súlya, ha árnyaltabban fejezzük ki magunkat. Különösen így, karácsony táján, még jól is esik, ha a szögletes szavak mellett egy-egy simulékonyabb kifejezés tolul a nyelvünkre.

         Ugyanakkor arról is megbizonyosodtam, hogy időnként nem ártana bedugnunk kezünket az Igazság Kapujának szájába!

         Tudod mire gondolok: arra az etruszk Gorgó-főre, amelynek ha a szájába dugod a kezed és úgy esküszöl valamire, leginkább szerelmi ügyekben, a legenda szerint, ha hazudsz, többé nem engedi el a karod. Mai utánzatai már az európai városok legtöbbjében megtalálhatók, csak ezek a korszerű Gorgók már nem a hazugságot büntetik, hanem tenyérből jósolnak, már amennyire ezt egy automata megteheti.

         Persze végtelenül érdekes ez a Gorgó-történet is! Az emberi képzelgés-szülte legenda csordultig telve álnoksággal, csalással, hazugsággal, ármánykodással, pszicho-horrorral, amiben talán éppen kifundálói fürösztötték tisztára lelkiismeretüket. A történet szerint Phorküsz három lánya voltak a Gorgók, kígyóhajú borzalmas tekintetű szörnyek, akik kővé változtatták azokat, akik rájuk tekintettek. Közülük egyetlen volt a halandó, Medusza, akit szerelme által szabott feladatból Zeusz és Danaé fiának, Perszeusznak, a kalandos életű hősnek meg kellett ölnie. Hogy a dologban valami emberi is legyen, a leányzó láb alól való eltevésének módját éppen a Gorgók nővérei, a Graiák árulták el a nem mindennapi legénynek. (Ők sem nyújthattak valami épületes látványt, hiszen születésüktől fogva öregasszonyok voltak, s hármójuknak csak egy közös szemük meg egy közös foguk volt.) Medusza ráadásul holtában is gyilkolt: kővé változtatta  Perszeusz ádáz (meg végtelenül kíváncsi és rámenős) ellenfelét, Polüdektész szeriphoszi királyt.

         Erósz és Thanatosz, a szerelem és a halál öröktől egymásba fonódó tűz-tánca tárgyiasul ebben a Medusza-főben.

         Alkalmasint ennek a Meduszának a szájába kellene dugnunk   a kezünket, hiszen Medusza nem más, mint a lelkiismeretünk, vagyis az Igazság Kapuja.

         Moralizálok – gondolod most –, nincs jobb dolgom, mint olyan nyafkaságokon töprengeni, mint a néhány elfelejtett kamaszkori ujjgyakorlat által kiváltott lelkiismeretfurdalás, amikor mindketten átéltük már az emberi aljasság és gonoszság éveken át tartó orgazmusát! Hát éppen ez az,

 

 

Kedves Néném,

ez a felismerés számomra az igazság egyfajta poliritmikus természetéről beszél. Arról, hogy az igazság, az idő ritmusát követve olykor a hazugság képét ölti magára, vagy éppen fordítva, a hazugság bizonyos idő(k)ben igazságként egzisztál. S bár láttunk hatalmas, kollektív katasztrófákat, számomra az egyéni tragédiák a fontosabbak, s egyáltalán nem önzés, hogy a sajátom a leginkább. Az pedig, hogy szembe kellett néznem a magam Gorgójával, ha nem is tragikus, de bár katartikus élmény. Egy olyan tapasztalat, amelyhez én negyven év alatt értem el. Közben – miként kiderült – verseket is írtam, versben (is) kerestem az igazságot, vagy a bölcsességet, vagy valamit, amiért haladni érdemes az úton, de folyton csak más verseket találtam. Például s intelmül ezt a tibeti népdalt:

 

Boldogságról nem éneklünk,
gyötrődünk, csak remény éltet.

Fiatalon már tudom:

holtig nehéz lesz a sorsom.

 

         Mit gondolsz, kedves Néném: elérkezett volna a regényírás ideje?

 

Távoli öleléssel:

Fekete J. József

 

 



* A posztmodern levelekből