az évezred emberéről

 

         A tekintélyes amerikai lap, a The Washington Post mit sem törődve az ezredfordulóig még hátralevő esztendőkkel, 1996. első napjaiban megválasztotta és kikiáltotta az évezred emberét. Bizonyára abból indult ki a szóban forgó újság szerkesztősége, hogy az elkövetkező években már aligha várható olyan személy felbukkanása a világban, aki gyökeres változást idézhetne elő az emberiség történelmében, és ezzel kiérdemelné a kitüntető címet. Pedig a Biblia-magyarázók egy csoportja éppen az ezredfordulóra teszi Jézus Krisztus második földi eljövetelének idejét, s szerintem kár volt személyét egy elhamarkodott döntéssel kirekeszteni “az évezred embere” cím elnyeréséért folyó nemes versenyből. Egy indulóval kevesebb. De mégis, ki érdemelte ki ezt a páratlan hírnevet feltételező kitüntető címet? Előnyösebb helyzetben vagyok Önnél, hiszen ismerem a szerkesztőség döntésének eredményét. A játék kedvéért azonban gondolkodjunk együtt, mi ugyan kit illetnénk a szóban forgó kitüntetéssel?

         Giordano Brunót talán, az ember szabad szellemének máglyahalált halt első hirdetőjét? Kopernikuszt, aki ráismert a világegyetem egyik működési elvére és megdöntötte Arisztotelész földközpontúságról szóló tanítását? Charles Darwint, amiért feltárta a fejlődéstörténetben az emberi származás elméletét, és olyan rokonságot fedezett fel számunkra, amely nem mindenkit tölt el büszkeséggel? Albert Einsteint, a zseniális matematikust? Kolumbusz Kristófot, aki felfedezésével egyáltalán lehetővé tette, hogy a Washington Post szerkesztői az évezred emberéről gondolkodhassanak?

         Nem, a címet nem az emberi gondolkodást felszabadítók közül érdemelte ki valaki, nem tudós, nem felfedező, nem művész és nem próféta, hanem: egy hadvezér, Dzsingisz kán, avagy Temündzsin, a Mongol Birodalom megteremtője. Az amerikaiak Ázsia meghódítójára voksoltak. Az 1155 és 1227 között élt Temündzsin kora átlagéletkorához viszonyítva, sőt még mai mércével mérve is hosszú életű volt. Ma talán úgy mondanánk, hosszú és tartalmas életű. Már csak azért is elmondhatjuk róla, mert 1206-ban létrehozta a Mongol Birodalmat, ám államát nem hagyta a tűzzel és vérrel kikényszerített határai között, hanem miután megszervezte a közigazgatást, tovább terjeszkedett. Először Észak-Kínát hódította meg, majd elfoglalta Iránt, Közép-Ázsiát, valamint Indiába is betört. Halálakor birodalma a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig terjedt. Államalkotó tevékenysége, katonai és politikai szervezése révén valóban Ázsia történetének egyik legjelentősebb alakja.

         Az európai ember – s hiszem, az amerikai hasonlóan – nem szervezőkészségéről jegyezte meg Dzsingisz kán nevét, hanem mérhetetlen pusztításairól, embermilliók lemészárlásáról. A köztudat a barbár hordavezér képét őrizte meg róla, akinek útját vér és szenvedés kísérte, s akit annyira igyekezett elfeledni, hogy ma, kötelezően belénk sulykolt történelmi ismereteink ellenére  sem vagyunk benne biztosak, mongol volt-e vagy tatár Temündzsin.

         S egyszerre csak azt halljuk, hogy ő az évezred embere.

         Meglepődtem, bevallom, de azt is, hogy talán nagyobb meglepetés is érhetett volna. Ne soroljak olyan neveket, amelyek az éppen fordulóban lévő évszázadot fémjelzik a hozzájuk fűződő gonosz- és gaztettekkel, emberek millióinak elpusztításával. Mégsem jut eszébe senkinek “az évszázad emebere”-ként tisztelni őket.

         Vagy mégis? Az ember szinte természetszerűleg vonzódik az ilyen deviáns ötletekhez. Két évvel ezelőtt például arról hallhattunk és olvashattunk, hogy a tudomány teljes sikerrel fölszámolta a világban a fekete himlő kórokozóját. Azaz mégsem, mert egyetlen vírusnak nagy kegyesen megkegyelmezett. Most a gyilkos vírus, a halál vetőmagja ideális laboratóriumi körülmények között vegetálhat az idők végezetéig egy Petri-csészében. A győző megkegyelmezett a legyőzöttnek, a variola vera többé nem lenget fekete lobogókat a kontinensek felett, Jenner doktor tizenkilencedik századi védőoltónyirka meghozta eredményét, az emberi faj felülkerekedett egy másik fajon, utolsó képviselőjét örökkön tartó vesztegzárba csukta, tehát erkölcsi arculatán nem esett folt, kegyességének tudatában fürösztheti immár ragyamentes orcáját.

         De hát: Vae victis! Avagy Jaj a legyőzöttnek! A szólás még az előző évezredből származik, és mi egy ezredévet átugorva egy újabb milléniumba készülünk, mondjuk úgy, huszadik századi kegyességgel, Petri-csészébe ültetve variola vera nevű társunkat, aki pontosan a második ezredév kezdetétől ápolt ösztönző kapcsolatot az emberrel, olyannyira ösztönzőt, hogy kikényszerítette belőle saját ellenszérumát, és magára boríttatta laboratóriumi lakhelyének üvegfedelét. Az ezredéves együttlét talán igazolja is, hogy ha már az ember saját magának képtelen volt megteremteni az öröklétet, legalább az ellenségének nyújtsa elérhető közelségbe. A fekete himlő összkomfortos túlélőcsészéjének kapcsán elgondolkodtató mondatokat írt le Sebeők János, akit most azért idézek, mert gondolatai az évezred embere témájával kapcsolatosan is megszívlelendők: “Ki kell mondani egyszer, magunkhoz s a velünk együtt élőkhöz kevésbé vagyunk kegyesek, mint a ragyavírushoz. Vándorgalambnak lenni rosszabb a földtekén, mint leprának.”

         S így lesz eszményképünk a nagy Temündzsin, a feledhetetlen emlékű Dzsingisz kán. S még az is meglehet, hogy laboratóriumi magányában az utolsó variola vera vírus éppen Jenner doktort inaugurálja “az évezred embere” kitüntető címébe.

 

Fekete J. József