Bűnről és bűnhődésről

 

“De talpra kell hogy állj / Az ütés bármennyire fáj / Nem kell hajó  nem kell / Repülőgép / Van mit ennem van hol / Aludnom még / Nem kell hajó nem kell / Repülőgép / Nyugodt vagyok a / Vadnyugat /Itt van rég rég rég”

                                                                    (Tankcsapda)

 

         A városban meghalt egy fiú. Kórházban, de nem a szervezetét őrlő kórtól. Belehalt a korba, amelyben élni szeretett volna. Élhetne, ha a kor másoknak nem kórt jelentett volna, ha nem is folyamatosan, de egy éjszakára bizonyára.

         Megöltek egy fiút a városban. Huszonnégy éves volt. Agyonverték. Vele egyívású fiatalok, öten. Öten egy ellen. Amíg mozog. Amíg életjelet ad magáról. Ököllel, bakanccsal, fejét a falba. Szemtanúk előtt. A város központjában, éjjel, egy vendéglő ablakai alatt. Érdekelne, tárcsázta-e a vendégek vagy a személyzet közül valaki a rend őreit. Vagy túlságosan lekötötte a figyelmüket a látvány: hogyan ölnek embert. Bestiálisan, azok, akik tegnap talán még példás gyerekek, jeles tanulók voltak. Ököllel, bakanccsal, fejét  a falba. Amikor még lélegzik, cipősarokkal a torkába.

         Monstrumok, szörnyetegek. Micsoda szó: szörnyeteg? Arra sütjük a bélyeget, akit nem is ismerünk. Tegnap még gyermek volt. Elképesztő. Borzasztó. Ám az áldozatot tiszta lelkiismerettel nevezhetjük halottnak? Huszonnégy évével? Élniakarásával? Életét kortársai oltották ki, ha igaz, valami szerelmi gubanc miatt. Ököllel, bakanccsal, a fejét a falba. Majd tíz napon át kóma, remény. Végül az elkerülhetetlen. Ki és milyen erkölcsi jogon közölheti a szülőkkel, hogy nincs tovább? Mit mondhatnak a szemtanúk? Azt, hogy láttam? Mit? Hogy megölték? Láttam, miként ölnek. Fiatalok, egy másik fiatalt, bestiálisan, ököllel, bakanccsal, fejét a falba. Ugyanezek a szemtanúk láttak-e az üzekedés vágyától tüzelt szarvas- vagy elefántbikákat? Az erősebb megelégszik azzal, hogy elűzi a gyengébbet a nőstény közeléből. És azzal meg is bocsátja neki, hogy szemet vetett párjára.

         Érdekel, az öt fiatalember megbocsátott-e áldozatának. Mert ez a gyilkosok jellegzetesen egyedi lélektani magatartása: az áldozat feletti megbocsátás. A józan és ész az erkölcs lázad ez a magatartás ellen, elképzelhetetlennek tartja. Csakhogy a józan ész és a józan erkölcs ugyanakkor magát a gyilkosságot is a felfoghatóság körén kívülre helyezi. Habár az ilyen bestialitással elkövetett emberölés hírének hallatán az egyébként a légynek se ártó ember is kivetkezik keresztény mivoltából és vérszomjasan kiáltja: Osztozzanak a gyilkosok áldozatuk sorsában!

         Adolf Eichmann hatmillió zsidó haláláért felelős. Bírósági tárgyalásakor az újságok tükrözte közvélemény azt a nonszensz büntetést áhítozta, hogy Eichmannt hatmilliószor akasszák föl. Sinkó Ervin a történelmi pör kapcsán írt esszéjében állapította meg, hogy: “A gyilkos az után, azután, hogy keze alatt már elvérzett az áldozat, már nem rossz ember. Post festum, ő a megértés, a kölcsönös türelem és a jószívűség meggyőződéses híve. Bizalma a jövőben, amely elévültté teszi majd azt, ami egykoron ma és jelen volt.

         A városbeli öt fiatal egy életért felelős. Ám ez az egy élet, mint mindenkié, egy, egyszeri és megismételhetetlen. Pótolhatatlan. Kioltásáért; ököllel, bakanccsal, fejét a falba, a jövőben mindegyiküknek szembe kell nézniük a múlttal, amikor az áldozatot megfosztották a jövőjének esélyétől. Szembe kell nézniük a bíróval, aki az emberek által megfogalmazott törvénykönyvből kiolvassa majd a kimérhető büntetést. Pedig az egyszeri és megismételhetetlen elvétele nem inkább megtorlást, vagy mondjuk így, bosszút von maga után, mint büntetést? Még a törvény is a megbocsátó gyilkost tartja szem előtt, hiszen a büntetés annak jobbítását, a helyes útra való visszatérítését célozza és szolgálja. Az áldozat a büntetés kiszabásánál már csak ok, puszta adat, hiszen egy volt, egyszeri és megismételhetetlen, pótolhatatlan. Ezért inkább a gyilkossal kell törődni, életre ítélni.

         Emberi gondolat. Illetve nem is, hiszen Káin is ezt a büntetést érdemelte ki a világon elkövetett első gyilkosságért. Idézzük a Szentírást: “És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr szeme elől, és letelepedék Nód földén, Édentől keletre.” Életre ítéltetett tehát Káin, sőt még attól se kellett rettegnie, hogy valaki az életére tör a törvényen kívülisége miatt. És mi lett a büntetés eredménye? Káin bujdosott a pusztában, megszaggatta ruháját, hamut szórt a fejére? Átérezte bűne súlyát? A Biblia szerint nem. Hanem ezzel szemben vígan élt Édentől keletre, házasodott, gyarapodott, szaporodott. S mivel tőle, illetve gyermekeitől származik nem csak a nomád pásztorok és a kovácsok, hanem a lantosok és a síposok nemzetsége is, elképzelhető, hogy Káin sátrában gyakori volt a vigadalom.

         Életre ítélni tehát – és itt ismét Sinkó Ervinhez kell visszatérnünk –, csak azt érdemes, ha az ítéletet büntetésnek szánjuk, csak azt érdemes tehát, akinek van fantáziája. Fantáziája, hogy bele tudja képzelni magát áldozatának helyébe. Meg – tegyük még hozzá –, azt, akinek van lelkiismerete. Ám könnyen meglehet, hogy a gyilkosság tette és a lelkiismeret megléte kizárják egymást.

 

Fekete J. József